Holdampf Linda: „Nem vagyok én apáca, nem élhetek bezárva!”

Ti tudtátok, hogy kislányként egy jó darabig én apáca szerettem volna lenni?! Uramatyám! Mennyire más lett volna minden! Bele se gondolok!!!

Úgy kentem, vágtam a tízparancsolatot, hogyha álmomból felébresztenek, akkor is tudtam volna. Az évekkel és a tapasztalással rájöttem, hogy tévúton járok, lássuk be, egy jelmezbálon még oké, hogy annak öltözöm, de a valós életben?!?! Biztos kizártak volna a rendből.

Megmondom őszintén, hogy nem szívesen szállok szembe a nagyokkal, de azért ezt a ne paráználkodj dolgot, szerintem nem igazán gondolták át úgy istenigazából. Annyi minden más van még, amit lehetett volna helyette írni. Na de pont ezt?! Nem látták előre, hogy milyen világban fogunk élni?!?!

Viccet félretéve, nyilván az eredeti jelentése szép és jó és valóban egy követendő példa. Magyarul nem megyünk félre házasságon belül, nem szövünk szexuális viszonyt olyannal, aki abban él. Elméleti apácaként most tartozom nektek egy vallomással.

És most el is engedném a Bibliát, mert nem erkölcsi és hittudományi disszertációt készülök írni, csak szeretném elmesélni, hogyan voltam szerető és, hogy ez a kapcsolat mennyire befolyásolta az életemet, mennyire változtatta meg azt.

Biztos vagyok benne, hogy aki épp ebben van, vagy átélte ezt, az most szíve szerint követ kötne a lábamra és a Dunába lökne vagy egyszerűen csak szemen köpne. De vigasztaljon titeket az a tudat, hogy voltam már mindkét oldalon. Engem is csaltak már meg.

Fotó: NLC

Ér keresni a bűnösöket?

Amikor valaki ilyen szituba keveredik. Amikor megcsalják, és kiderül, akkor valamiért mindig a harmadik fél a bűnös. Mindegy, hogy férfiról vagy nőről beszélünk. A személy, aki megrontja a szent, legtöbb esetben kamu látszat kapcsolatokat, házasságokat.

És persze van is szerepük benne. Én is pocskondiáztam már keményen ilyen helyzetben. Később rengeteg lelki sérelem után rájöttem, hogy ilyenkor célszerű mindenkinek a tükörbe néznie, és önvizsgálatot tartania. Tudom, egyszerűbb a másikat hibáztatni. Lehet is. Szíve joga mindenkinek. De visz az bármerre is? Szerintem a helyes kérdés ebben az esetben, hogy valóban megtettem mindent annak érdekében, hogy ez ne történjen meg velem? Ténylegesen beleadtam szívem-lelkem a kapcsolatba? Biztos, hogy figyeltem a másikra? Tuti meghallottam, megéreztem őt? Tényleg tiszteletben tartottam az ő kéréseit? Ezer százalék, hogy partner voltam mindenben?

Én azt vallom, hogy elsősorban magunkkal kell foglalkozni. Belülre kell figyelni. Magunkon tudunk változtatni. Magunkkal van dolgunk. Nem a másik tetteivel. Az az ő élete. Minden belőlünk fakad, ami velünk történik. És talán ezt a legnehezebb elfogadni, ténylegesen megérteni. 

Fotó: NLC

A nagy „Tindercsapda”

Nem lehet elmenni a kereslet és a kínálat találkozása mellett sem.  Nem a Tindert bántva, mert tudom, hogy ott is köttetnek valós és hosszútávú kapcsolatok, de már teljesen úgy viselkedünk a való életben is, mint ott. Ha valaki, akivel épp kapcsolatot próbálunk építeni, olyat tesz, ami nem tetszik, akkor balra húzzuk. Ott az applikációban ez rendben is van.

Mit teszünk a valóságban? Valaki csinál valami hülyeséget, akkor nem a megoldást kezdik el keresni a párok, hanem egyből egy másik embert. Függetlenül a kapcsolatuk természetétől. Megmondom őszintén, tök görcsös tudtam lenni emiatt. Már egyszerűen nem mertem hibázni, vagy szólni, mert féltem, hogy velem is ez fog történni. Egyszerűen balra húznak. És iszonyú nehezen viselem az igazságtalanságot. Amikor esély sincs a kommunikációra. Mert már ettől is félek. Beszélni. Mert ha mondom, akkor le vagyok állítva, mert van annyi más gond. Tényleg, még én is csak a problémát hozom a meleg punci helyett? Ha már punci és paráznaság, lássuk be, a szex is ilyen.

Hova siessek haza?

Otthon unalmas lesz, mert senki nem teszi bele a tüzet, nem figyel a másikra, belefásul, megunja ami van. 

Aztán meg lehet sírni, hogy olyan tökéletes volt minden. Olyan szép volt az élet együtt. Mindent közösen képzeltünk. És mégis. Jön a harmadik. Egy egészen új fejezet.

Ahol minden kivirágzik. Ahol újra magunkra találunk, ahol kiteljesedünk. Nem ez a klasszikus szeretői kapcsolatok természete? Mindketten ugyanazt akarják. Szexet, jókedvet, felszabadultságot, problémamentes, nyugodt együttlétet, megértést, odaadást, figyelmet, egy titkos szigetet, ami csak az övék. Hol van ez a valóságtól?

Fotó: NLC

Amikor belegondolok, hogy mit ad egy szerető, akkor azért nem teszem fel többet magamnak a kérdést, hogy a házasságok zöme – többek között az enyém is – miért alakult úgy, ahogy, mert ott a válasz. És azt a kérdést sem boncolgatom sokáig, hogy miért végződnek a szeretői viszonyok sokszor olyan csúnyán. Hiszen ott is nagyon ritka, amikor eltelik egy kis idő, és a két fél még mindig egy tempóban halad ugyanabba az irányba. Valaki mindig szerelmes lesz. Ritka, amikor ez egymásba történik és nem csak a másikba. 

Ettől függetlenül nem szeretem általánosítani a kapcsolatokat. Mert sok esetben a sztereotip példák teszik sztereotippá az eseményeket. Egyszerűbb mögéjük bújni és ott sajnálni magunkat, vagy épp a másikat okolni a boldogtalanságunk miatt, ahelyett, hogy a saját, valós élményünket élnénk meg. Nem félve attól, hogy esetleg valami rosszul sül el, végül is erről szól az élet, nem? Az én életemben is volt egy időszak, amikor szerető voltam.

Volt egy pont…

Egy teljesen könnyed, felhőtlen kapcsolatban éltem. Ez a férfi kinyitotta előttem a szexuális mennyország pokolian izgalmas kapuját.  Mellette minden gátlásomat le tudtam vetkőzni. Úgy imádta a testemet, mint senki. Komolyan! Emlékszem egyszer szerelmeskedtünk, és megfogta a bokámat közben, a bokámat, amit mindig, amikor csak tehetem takarok és nem is engedem, hogy hozzá érjen bárki…. Szóval megfogta és éreztem a szavaiból áradó őszinte szeretetet és vonzalmat. Az iránt a testrészem iránt, amit a legjobban szégyelltem addig a pillanatig.

Ha meg kell határozni egy pontot az életemben, hogy mikor volt az, amikor a testemet nemhogy elfogadtam, de meg is szerettem, az mellette volt.

Én úgy felszabadultam! Elkezdődött a féktelen őrület! Brutál fehérneműket kezdtem el vásárolni magamnak, és alig vártam, hogy felvehessem neki. Beöltöztem diáklánynak, kurvának, vettem nővérke jelmezt. Teljesen elszállt az agyam. És imádtam, hogy az övé is. Isteniek voltak az együtt töltött órák. Tele izgalommal, felszabadultsággal. 

Fotó: NLC

De amikor ebbe belemész, akkor aláírsz egy láthatatlan szerződést is aminek az apró betűs részét ott akkor abban a pillanatban nem olvasod el. Pedig ott van minden, amire vágysz. Együtt sétálni kézen fogva az utcán, étteremben beleenni a kajájába, moziba, színházba menni, barátokkal közös programot szervezni, karácsonykor adventi vásáron forralt borozni, de ezek mind nincsenek benne a csomagban. 

Azonban tartalmazza a két repjegyet a titkos szigetre, ahol csak ketten vagytok, ahol nincsenek a problémák, ahol felhőtlenül egymásba tudtok bújni. 

A legfájóbb pont az ilyen kapcsolatokban, amikor ráébredsz, hogy elértéktelenedtél, amikor tudatosul, hogy ennyi vagy. Nem érsz többet. Pedig annyira nem erről álmodtál. Amikor én szeretőként a kapcsolatomban szembesültem ezzel, aznap nagyon bántam, hogy mégsem lettem apáca. Megkíméltem volna magam az érzéstől. Nagyon fájdalmas volt. Nem akarok elértéktelenedni, elhinni, hogy ennyi vagyok.  Most jó! És el kellett ide jutni, és hiszem, hogy ez az út kellett hozzá. 

Szeretnék egy olyan férfi mellett boldognak lenni, akinek én vagyok az igazi, az egyetlen. Aki szeret, akit viszontszerethetek. Akinek büszkeség velem végigsétálni az utcán, aki szívesen veszekszik velem az étteremben, hogy ne egyek bele a tányérja tartalmába, akivel óriásikat szexelhetek földön, vízen, levegőben, akire felnézhetek, akivel beszélgethetek őszintén,  aki vigyáz rám, a lelkemre is. Szeretni szeretnék. Legálisan. Most már nem akarok apáca lenni! Mert tudom, hogy imádom a jó szexet. Szükségem van rá. Testileg, lelkileg. Szeretni és szeretve lenni. Ámen!