Karlowits-Juhász Orchidea, közismertebb nevén Virág a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének adjunktusa, elismert pedagógiai szakember. És amikor a munka után hazaér, túlzás nélkül több ezren várják otthon, szakmai munkája mellett – azaz inkább annak kiegészítéseként és új irányvonalaként – ugyanis nemcsak Az ízeltlábúak varázslatos világa elnevezésű program koordinátora és a Bogaras vagyok közösségi oldal egyik működtetője, hanem szabadideje nagy részét is számtalan ízeltlábú kedvencük körében tölti a családjával.
Egyre több láb
„Amikor összeházasodtunk, a férjem, Tamás unkákat és varangyokat hozott a családba – meséli Virág. – Aztán lett néhány gyíkunk és kígyónk is. Időközben Tamás lelkes rovarpreparátor lett, és kiderült, hogy ebben kifejezetten ügyes, nagyon szép munkákat készített. Trópusi ízeltlábúakat kezdett gyűjteni, és idővel nagyon komoly gyűjteményt hozott össze. Én viszont kicsit viszolyogtam az ízeltlábúaktól, a preparátumokat meg különösen nem szerettem, így a gyűjtemény nagy része nem volt szem előtt, hanem a szekrény aljában halmozódott, miközben egyre nagyobb és nagyobb anyagi és tudományos értéket képviselt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy jó lenne, ha ezeket a preparátumokat meg lehetne mutatni a nyilvánosságnak. Először arra gondoltunk, hogy felajánljuk a kollekciót egy múzeumnak, de aztán ezt elvetettük.
Közben a férjem azt mondta, hogy jó lenne, ha élő állatokat is tartanánk. Ennek csak egyetlen apró akadálya volt: az én rovarfóbiám.
Karlowits-Juhász Orchidea (Fotó: Bogaras vagyok)
Kijelentettem, hogy ide csak olyan rovar jöhet, ami nem csíp, nem harap, nem repül, nem ugrik és nem szalad. Így lettek bengáli botsáskáink, amik olyanok, mintha miniatűr birodalmi lépegetők lennének, teljesen békés verzióban. És ekkor történt valami. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a túlmozgásos, eleven kisfiam teljesen lelassul, amikor egy ilyen törékeny botsáska kerül a kezébe. Akkoriban önkéntes voltam a miskolci gyermekvárosban, azt gondoltam, teszek ott is egy próbát. És azt tapasztaltam, hogy a gyakran agresszíven viselkedő, nehezen leköthető gyerekek teljesen ki tudnak kapcsolni maguk körül mindent, ha egy ilyen furcsa állatot sétáltathatnak a kezükben.
A gyermekrehabilitációs osztályon is önkénteskedtem mozgáskorlátozott és értelmileg akadályozott gyerekek körében, kipróbáltam a dolgot ott is, és ugyanúgy működött.
Hamar rájöttem, hogy ebből akár egy programot is ki lehet fejleszteni, ami mögött komolyabb pedagógiai koncepció áll. Innentől már nem volt megállás, elkezdtük komolyabban is átgondolni, hogyan csináljuk. Nekiálltunk a céltudatos munkának a férjemmel: végiggondoltuk például, milyen további preparátumokra lesz szükségünk ahhoz, hogy az ízeltlábúak világát tematikusan be tudjuk mutatni, és azt is, milyen élő állatokat lenne érdemes beszerezni és beépíteni a programunkba.
Ez két és fél éve történt. Azóta tizenötezer gyerekhez jutottunk el, és vannak előjegyzéseink foglalkozásra már a jövő év októberére is. A Bogaras vagyok már szinte márkanév lett, és nemrég megtartottam az első előadásomat egy pedagógiai konferencián is arról, hogyan használhatók az ízeltlábúak az élménypedagógiában.”
Gyerekek és állatok: ez csak jó lehet!
A hatalmas rovarok kézben sétáltatása kicsit más élmény, mint egy állatasszisztált foglalkozás kutyákkal vagy lovakkal. Éppen ezért másfajta kihívást is jelent a résztvevők számára.
„A foglalkozásainknak van egy jól átgondolt íve. Ezzel el tudjuk érni, hogy azok a gyerekek, akik viszolyognak a rovaroktól, negyvenöt perc alatt nagyjából összebarátkozzanak velük, minden erőltetés nélkül – mondja Virág. – Sokszor tapasztaljuk, hogy éppen azok a gyerekek élvezik a legjobban a foglalkozást, akik az elején tartanak az állatainktól, mert ők léptek előre a legnagyobbat saját magukhoz képest:
a segítségünkkel leküzdötték a félelmüket, átlépték a saját határaikat.
Rendhagyó biológiaóra (Fotó: Bogaras vagyok)
Mi minden körülményt úgy alakítunk, hogy ez megtörténhessen. Olyan apróságokra is figyelünk, mint a szóhasználat. Nem mondhat senki olyat, hogy »fúj«, »undorító«, »gusztustalan«, helyette más szavakat ajánlunk a gyerekeknek, például azt, hogy »furcsa«, »érdekes«, »szokatlan«, ezzel is erősítve a kíváncsiságukat, és megakadályozva azt, hogy esetleg egymást is belehergeljék egy olyan érzelmi állapotba, ami megakadályozza, hogy nyitottan álljanak a rovarokhoz.
Arra is felhívjuk a figyelmet, hogy nekünk, embereknek miért fontosak ezek az állatok: beszélgetünk a gyerekekkel a beporzásról, a termőtalajról és arról, hogy a táplálékláncban is milyen nélkülözhetetlen szerepük van az ízeltlábúaknak.
A foglalkozás második részében meg lehet nézni a kiállítási anyagunkat, és persze kézbe lehet venni élő állatokat: különböző botsáskákat, ezerlábúakat, óriási bogarakat vagy éppen madagaszkári bütykös csótányokat.
Érdekes megfigyelni, hogy a különböző életkorú gyerekek hogyan állnak hozzá az állatainkhoz. Az óvodások még nyitottak, kíváncsiak, nincs bennük félelemérzet. Az általános iskolások már sokkal tartózkodóbbak, és jobban félnek megérinteni a rovarokat: a felsősök még inkább, mint az alsósok.
Talán ez azzal is összefügg, hogy a mai közoktatás jellemzően passzivitást vár a gyerekektől, így minél magasabb évfolyamon tartunk foglalkozást, annál nagyobb kihívás a gyerekeket aktivitásra ösztönözni, hiszen nem ezt szokták meg.
Az is fontos, hogy a család, a külső környezet, illetve a média mennyire támogatja a rovarfóbiát. Érdemes például egy darabig úgy figyelni a tévéadásokat, hogy mikor és milyen szerepben bukkannak fel a műsorokban, reklámokban az ízeltlábúak. Egy felsős gyerek már ebből is elég komoly adagot kap, így nem csoda, ha vannak előítéletei a rovarokkal szemben.
Fotó: Bogaras vagyok
A középiskolás korosztálynál már nélkülözhetetlen, hogy olyan csoportpszichológiai tényezőkre is építsünk, mint a népszerű gyerekek motiváló ereje, az egymással való rivalizálás, vagy az egymás és a tanár előtti bizonyítási vágy. »Nézzétek, milyen menő! Ha te kézbe mered fogni, akkor én is! Nézze, tanárnő, megfogtam!« Ha a gyerekek telefont használhatnak és szelfizhetnek az állatokkal, az pedig mindent visz: lehet, hogy valaki tart attól a levélutánzó sáskától, de bármit megtenne érte, ha feltölthetne az Instagramra vele egy szelfit, és ezért hajlandó kézbe venni az állatot. Ha pedig már egyszer megérintette, hamar ráérez, hogy ez valójában jó dolog, és a többi állatunkkal is összebarátkozik.”
