Kütyüfüggés: „Nem a virtuális térnek kell felső korlátot szabni, hanem az egymással való foglalkozásnak alsót”

A Facebookon rendszeresen terjednek „bezzeg a mi időnkben” posztok, amik összehasonlítják a mai szülők gyerekkorát a mostani gyerekekével. Vajon régen tényleg minden jobb volt? Vagy csak képtelenek vagyunk elfogadni a modernizációt?

Néha valóban az az érzésünk, hogy a ma harminc-ötvenéves – X és Y generációs – szülők valósággal beleőrülnek abba, hogy saját gyerekkori élményeiket nem tudják megosztani a gyerekeikkel, mert azok már nem kötik le őket. A Z generációs – azaz 10-24 éves – gyerek a felnőtti elképzelés szerint egyfolytában csak kütyüzik, nem érdekli a számháború, a csocsó, még kevésbé a társasjáték vagy a családi együttlét bármilyen más formája. Sőt a generációja tagjaival is alig érintkezik offline. A „telefon nyomkodásával” kapcsolatban alapvető félelmünk, hogy a gyerekeink nem lesznek boldogok, elidegenednek, társas kapcsolataik gyengék lesznek, és magányossá válnak. Ezek az „ősrégi” dolgok azonban egészen másképp működnek, mint bármi, amivel egy mai fiatal a saját online terében találkozik. A régi játékokban nincs percenkénti visszacsatolás, jutalom, nincs második élet. Ha nem vagyunk jók mondjuk a számháborúban, és az elsők közt olvasnak le, akkor „hullaként” tölthetjük az egész játék akár 90 százalékát. Beszédes a kifejezés, hiszen a számítógépes játékokban ennek pont az ellenkezője történik: életnek nevezik azt az állapotot, amikor játszunk, és két élet között legfeljebb néhány kattintásnyi idő telik el. Csakhogy mindez nem jelenti azt, hogy a gyerekünk ne élné meg a játékban azt az izgalmat, amit mi megéltünk annak idején. Az adrenalinlöket valószínűleg nagyon hasonló. Éppen ezért nem biztos, hogy kétségbe kell vonnunk a gyerek játékának értelmét. A „ne játszd ezt a lövöldözős hülyeséget” mondásnak pont annyi értelme van, mintha az X-es szülei azt mondták volna: „Megőrültél? Minek szaladgálsz számmal a fejeden az erdőben?” Értelem – lássuk be – a számháborúban sem sok van, az is csak egy játék, ami pont annyira stratégiai, mint egy Minecraft-csata, ha ugyan fölér ahhoz kombinációs igény tekintetében.

Bár kétségtelen előnye, hogy a gyerek mozog közben, illetve sokan említik, hogy a fociban legalább együtt kell működniük a csapattársaknak.

Aki ilyet mond, az saját számítógépes játékélményeiből, az 1990-es években futott Doomból, a Sim Cityből vagy más hasonlókból indul ki, amiben valóban nem voltak csapattársak. A gyerekeink ezzel szemben olyan társasjátékokat játszanak, amelyekben az egymástól távol ülő játékosok online alkalmi vagy tartós koalíciókat kötnek, és csapatba szerveződve játszanak, ami nagyfokú együttműködést igényel. Aki látott már tinit online játékot játszani, az tudja, hogy közben vagy folyamatosan chatel, vagy fülessel és mikrofonnal a fején beszélgetve játszik. Nincs pontos képünk arról, hogy ezek a kapcsolatok mennyiben mások, mint a mi gyerekkori kapcsolataink voltak az udvaron. Ami a mozgáshiányt illeti, az az igazság, hogy a mai tinédzserek esetenként nagyon is egészségtudatosak, hiszen elég sokat adnak a testi értékekre. Lehet, hogy kevesebbet mozognak, de mindenáron meg akarnak felelni azoknak a szépségideáloknak, amiket az internet nap mint nap eléjük állít. Ezért általában tudatosabban táplálkoznak, mint a szüleik, az idősebbekkel összevetve pedig valóságos aszkéták. Ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy a Z-sek szintén futnak, fitneszklubba járnak, gyúrnak. Sokkal jobban adnak a testmozgásra a szüleiknél.  

Steigervald Krisztián generációkutató

Most akkor ezt értsük úgy, hogy a netezés, a videojátékok és a közösségi oldalak korlátlan használata nem okoz semmilyen problémát?

De, van ilyen hatás is. Tudjuk, hogy a Z-sek – vagyis a tinédzserek, vagy a fiatal huszonévesek – konfliktustűrő képessége a személyes kapcsolatokban végtelenül gyenge, nincsenek konfliktuskezelő praktikáik, és azt is tudjuk, hogy öntörvényűek. Mindez nem könnyíti meg a velük való együttműködést semmilyen családi vagy társadalmi viszonyban. Amit viszont nem tudunk, az az, hogy ez mekkora hátrány lesz számukra. Sokan gondolják, hogy a személyes kapcsolatok hiányában ez a generáció boldogtalan lesz, de ez nem feltétlenül igaz, sokkal inkább tűnik az összejárásban hívő X-esek (vagyis a mai negyvenesek-ötvenesek) aggodalmának. Az valószínű, hogy a Z-sek és az Alfások nehezen teremtenek majd kapcsolatokat a náluk idősebb generációkkal, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének tökéletesen elégedettek a generációjukon belüli, kevésbé személyes, mint inkább virtuális kapcsolatokkal. Egyszóval nincs okunk, sem jogunk azt állítani, hogy az ő kapcsolati hálójuk rosszabb lenne a miénknél. Vajon nem látunk-e a környezetünkben kismillió válást, nem igazi X-es találmány-e a második család – nagy gyerekek, válás, fiatal feleség, új gyerek –, nem szűnnek-e meg a környezetünkben évtizedes barátságok politikai viták miatt? Ez csupa olyan jelenség, ami azt mutatja, hogy az idősebbek személyes találkozásokon alapuló kapcsolatrendszerét is kikezdheti az idő és a környezet. Vajon van-e okunk ennek fényében azt előrevetíteni, hogy mi lesz a mai tinédzserekkel? Az igazság az, hogy ebben a kérdésben csak feltételezéseink vannak, és ezek a feltételezések saját generációs jegyeinken alapulnak.

Ettől még az probléma, ha a családtagok nem töltenek elegendő időt egymással digitális eszközök nélkül. Ha egyáltalán töltenek.

Amit eddig elmondtam, nem jelenti azt, hogy ne kellene, és ne tudnánk tenni annak érdekében, hogy rendszeresen együtt legyen a család, igen, offline. A legtöbbeknél ilyen közös időből kevés van, és inkább korlátozások árán: ennyi időt lehet kütyüzni, asztalhoz nem hozunk digitális eszközt, hétvégén legalább egy mobilmentes programon részt veszünk – ezek a leggyakoribb megoldások. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a szabályok kivétel nélkül a gyerekekre vonatkoznak. Pedig a kütyüzés a legtöbb szülő-gyerek felállásban a szülők oldalán is jelen van (sőt ma már nyugodtan megemlíthetjük a nagyszülői mobilfüggőséget is), nem is kicsit, ez pedig felmentést adhat a gyereknek, jegyzem meg, joggal. Egy mai tinire olyasmit rákényszeríteni, ami minden mintájával ellentétes, nem lehet. Jól tesszük tehát, ha a szabályalkotást magunkkal kezdjük: a gyerek előtt nem bújjuk a telefonunkat, az otthoni munkát időkeretek közé szorítjuk, asztalnál nem válaszolunk üzenetre, és hasonlók. Ha nekik nincs, akkor nekünk se legyen felmentésünk az együttlét alól. Vagyis nem a virtuális térnek kell felső korlátot szabni, hanem az egymással való foglalkozásnak alsót: legalább ennyi és ennyi időt internet nélkül a családra fordítunk. És ez nemcsak időbeli, hanem térbeli korlátot is jelent, például a nappaliban én nem dolgozom, ők nem csetelnek, és hasonlók.

Vannak előnyei a mai, kütyükkel ellátott világnak? Az, hogy „kütyüznek”, valószínűleg éppen annak a záloga, hogy jól boldoguljanak majd egy kütyükkel telített világban. Egy gyerek, akit nem engednek hozzányúlni hatéves koráig, nehezebben tanul majd, ha már nem füzetben, hanem tableten dolgoznak az iskolában.

Ez így van. Az előnyökről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig van belőlük bőven. Gondoljunk bele, hány gyerek anya melletti nevelkedését segíti elő a távmunka lehetősége. Hány ember szabadul fel olyan monoton lélekölő munkák mellől, amelyek az otthoni létükre is rányomták a bélyegüket. Mennyi gyerek van, aki valamilyen fogyatékosság miatt a „régi világban” nehezen találná meg a helyét, de az interneten nem derül ki, hogy testileg fogyatékos, más kinézetű, mint az átlag, vagy egyszerűen csak rosszul focizik.

Valószínűleg mi elkövetjük azt a hibát, hogy az általunk ismert világban gondolkodunk, miközben minden alapjaiban fog megváltozni pár évtizeden belül, annyira, hogy most még el sem tudjuk képzelni. Mit mondanak a szakértők, hogyan?

Van, aki szerint az automatizáció sokak kenyerét elveszi, mások szerint meg nem. Ebben nem tudok állást foglalni, csak az biztos, hogy a gyermekeink áthuzalozzák ezt a világot. Már most is gőzerővel zajlik a munkahelyek átalakítása, változik a munkához való viszony, hogy a cégek meg tudják tartani az embereiket. Szerintem nem az a kérdés, hogy a mai fiatalok jól fogják-e érezni magukat a későbbiekben, hanem az, hogy mi és a nálunk idősebbek hogyan fogunk boldogulni. Valójában mi rettegünk a változástól, de úgy teszünk, mintha őket féltenénk. Féltjük is persze, ott a klímaváltozás, ki tudja, milyen körülmények között élik majd le az életüket, de közben az is munkál bennünk, hogy velünk mi lesz egy olyan világban, amit esetleg nem tudunk majd kezelni az elavult eszközeinkkel.

Nem a virtuális térnek kell felső korlátot szabni, hanem az egymással való foglalkozásnak alsót (Fotó: Taisiya Vorontsova/Getty Images)

Hogyan alkalmazkodhatunk mi, és hogyan készíthetjük fel a lehető legjobban a gyerekeinket?

Mást kell tanítani, mást kell tanulni már. Amit mi tudunk, és amit könnyen át tudunk adni nekik, azt tudja a Google, sőt valószínűleg YouTube-videó is van róla. Olyan dolgokat kellene tanítanunk, amik alkalmassá teszik őket arra, hogy egy általuk kevéssé ismert világban boldoguljanak. Az első és legfontosabb tudás a keresés a neten. A keresők nem találják ki a gondolatainkat, bár kétségtelenül közel járnak ehhez. Éppen ezért fontos, hogy megtanítsuk a gyors és célirányos keresés módjait. A tárolás és a mentés képessége is sokkal összetettebb, mint gondolnánk, gyakran mi magunk sem vagyunk jók ebben. A könyvtárból jól ismert cédulázás nem múlt el nyom nélkül az életünkből, online könyvtáraink jó felépítése, címkézése és szisztematikus karbantartása nemcsak akkor fontos, amikor tudományos munkát végzünk, hanem akkor is, amikor a családi képeket rendezzük. Egész életünkben fontos lesz, hogy a megszerzett és továbbadandó információt megfelelő módon továbbítsuk mindazoknak, akik miatt megszereztük. Ez feltételezi a lényeg kiszűrésének képességét, és azt is, hogy az információt adott esetben képileg is megjelenítsük, netán animáljuk azok számára, akiknek szükségük lesz rá. Az elemzés készsége nemcsak azt takarja – bár kétségtelenül ez is egyre fontosabb része a tudásnak –, hogy forrásellenőrzésnek vessük alá a neten talált információt, hanem azt is, hogy a ránk ömlő hihetetlen mennyiségű információban folyamatosan rendet tartsunk, és csak azt és csak úgy tároljuk el magunkban vagy a gépünkön, ami releváns az életünkben megoldandó problémákkal kapcsolatban. Mindenre szükség lesz, ami a gyors alkalmazkodóképességet fejleszti. Meggyőződésem, hogy minden gyereknek tanulnia kellene önismeretet, hogy pontosan lássa a helyét és a szerepét a világban, bármilyen változást éljen majd át. De ahogy egy magyar jövőkutató mondta, érdemes hangsúlyt fektetni az oktatásban a logikus, strukturált gondolkodásra, a kommunikációs készségekre, a kreatív és a dizájngondolkodásra. Na, egy újabb terület, amiről a szülők és a pedagógusok nagy része még nem is feltétlenül hallott.

Rendben, akkor mi beletörődünk, hogy ez már az ő világuk, mi úgysem érthetjük, és örülünk, ha egyáltalán majd szóba állnak velünk. Vagy esetleg maradnak érintkezési felületek anélkül, hogy csak egymásra mutogatnának a generációk?

A legfontosabb ehhez a megértés: a nagyi nem azért etet minket halálra, mert szeretné, hogy kövérek legyünk, hanem azért, mert így fejezi ki a szeretetét. Amikor ő volt gyerek, még magázta a szüleit, a gyerekeket nem tutujgatták, hanem felpofozták, a felnőttek tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. Esetleg nem volt szokás ölelkezni, így sokuknak még kimondani is nehezükre esik azt, hogy szeretlek. Ezt érteni kell, hogy aztán mi, fiatalabbak tudjunk cselekedni is, mondjuk sokszor megölelni a mamát és a papát. Ami a gyerekeket illeti, fektessünk energiát abba, hogy megértsük, mit játszanak, mivel foglalkoznak. Ez nem egyszerű. Amikor mi gyerekek voltunk, a szüleink pontosan tudták, hogy kik a hőseink: ők olvasták nekünk a Winnetout, így amikor indiánosoztunk a kertben, tudták, milyen szerepet játszunk. Mi viszont keveset tudunk a gyerekeink hőseiről. Ne kényszerítsünk rájuk számukra idegen dolgokat, hanem igenis érdeklődjünk az övéik iránt, nézzük meg velük a trendi filmeket, keressünk rá a kedvenc youtuberükre, hogy legyen velük miről beszélni – lehetőleg évek múlva is.