„Sokaknak érdekesebb szelfizni, mint együtt lenni” – A mobil teszi tönkre a kapcsolatainkat vagy mi magunk?

Mondhatnánk most szép szociológiaelméleti körmondatokat arról, hogy mennyit tartózkodunk a digitális térben, hogy sokan képernyőfüggők lettünk, hogy a mobilkommunikáció, az okoseszközök használata hogyan telepszik rá mind több és több időnkre. De mondjuk most el mindezt nagyon egyszerűen: baromi sokat kütyüzünk.

Ne vágjuk rá erre rögtön, hogy ez mennyire rossz! Hiszen ez többtényezős képlet. Az internet, a laptop, a tablet, a mobiltelefon, vagyis a hálózatok és digitális eszközök használata épp annyira lehet jó, mint amennyire rossz is, pontosabban lehetnek nagyon előnyös és igen káros hatásai. Összességében azonban azt mondhatjuk: mindezek az eszközök csak felerősítik, jobban megmutatják, milyenek is vagyunk.

Tény, hogy hatalmas szükségünk lett rájuk mára, nagyon megkönnyítik az életünket. Óriási előnyt hozott például az, hogy a busz- és vonatútjaink már nem kidobott időt jelentenek: amíg elérünk egyik pontból a másikba, egész műszakokat dolgozhatunk végig, bevásárolhatunk online, megszervezhetjük a család hetét, lelki életet élhetünk. Bármikor elérhetjük szeretteinket, ha akarjuk, virtuálisan minden pillanatban velünk lehetnek.

A kapcsolataink minden eddiginél élőbbé, velünk élővé váltak. Csakhogy ezeken az eszközökön minden olyan dolog is könnyebben elérhető, ami eltávolít a szeretteinktől.

Sőt, maga az eszközhasználat is távolíthat, amennyiben nem hagyjuk bent a gépet a munkahelyünkön, amennyiben nem tesszük le a mobiltelefont a kezünkből még arra az időre sem, amíg valakinek üdvözlésképp puszit adunk. Arról pedig szó sem lehet, hogy kikapcsoljuk.

Igen, ez már a függőségek terepe. Mindannyian láttunk már kávézóban ülő párt, gyorsétteremben evő fiatalokat, akik egymástól öt centire inkább a készülékükre merednek, semhogy egymással beszélgessenek. Mindannyian ültünk már találkozón úgy, hogy kitettük a mobilokat az asztalra, mint valami kártyalapokat, amik vittek is mindent, mint az ászok: ha üzenet jött, ha hívás jött, nem lehetett nem engedelmeskedni. És az illető máris elveszett a való világ számára: hívta a virtuális. Pontosabban… mára a virtuális világ is a való világ része lett. Nincs már kizárólagos koncentráció, nincs már teljességében megélt pillanat: a párhuzamos közeg bármikor becsöröghet.

Csábítóvá vált minden, ami a neten feltűnik. Érdekessé, izgalmassá. A vicces videóknak, érdekes képeknek soha nincs vége. A szájtok mindig tudnak még eggyel jobbat mutatni – akár napokat el lehetne tölteni különféle képernyők előtt. Közben kint váltakoznak az évszakok, emberek elmennek kirándulni, majd hazajönnek, és mi még mindig a monitornál ülünk… Mert miért is töltenénk az időnket egy-két emberrel, ha a neten ezrekkel tarthatjuk a kapcsolatot? Miért ugyanazzal a férfival/nővel mennék aludni nap mint nap, ha a neten – látszólag – bárkivel megismerkedhetünk? Tudja-e egy valós kapcsolat azt az izgalmat adni a mindennapokban, mint egy chat – akár minden este más partnerrel? Az expressz társkeresők vonzerejéről nem beszélve.

Fotó: Chesnot/Getty Images

Párkapcsolatainknak talán még sosem kellett ennyire stabilnak lenniük, mint most, a mobilkorszakban.

Le kell győzniük a híroldalakat, a videómegosztókat, a Facebookot, a Messengert, a Tindert, az sms-küldőt, a Skype-ot és a Vibert – összességében azt az átkozott gépet, azt a nyomorult okostelefont, amit a párunk képtelen letenni a kezéből – még a hálószobában is. És persze továbbra is le kell győznünk az összes nőt és férfit, akivel a párunk kapcsolatba kerül. Csakhogy ma sokkal többen vannak – a hálózatok megsokszorozták a számukat, egyszersmind elérhető közelségbe hozták őket. Védjük a kapcsolatunkat, és próbáljuk megvédeni a kapcsolatunkra szánt időt. Meg kell küzdenünk a társunk figyelméért, szavaiért, amiket nekünk szán ahelyett, hogy a klaviatúrába pötyögné – másoknak. Meg lehet-e nyerni ezeket a csatákat? Van-e az az izgalmas személyiség, az a jó beszélgetés, az a mély elköteleződés, ami ellensúlyozni képes mindezeket a hatásokat?

Most akkor jó vagy rossz?!

„Értékváltó dologról van szó – mondja Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus a digitális kommunikációról. – Mint a kávé, a tojás, a margarin vagy a só: hol piedesztálra emeljük őket, mondván, hogy egészségesek, hol a mélybe rántjuk azzal, hogy csak káros hatásaik vannak. A különbség az, hogy a digitális eszközök fejlődése töretlen. Nem mondhatjuk ezt önmagában jónak vagy rossznak – inkább a kiterjesztés és a függés a lényeges fogalmak. A közösségi média például jó esetben csupán kiterjeszti, megerősíti és fejleszti a társas kapcsolatainkat.

Szvetelszky Zsuzsa

Attól még, hogy a középkorban lúdtollal írt leveleket küldtek, még ugyanúgy lehettek ezek személytelen kapcsolatok, mint ma, amikor klaviatúrát használunk.

Hogy milyen minőségűek az emberi viszonyaink, az inkább tudatosság és önismeret kérdése. Persze meg kell tanulnunk mértékkel használni az eszközeinket – mégpedig mindenkinek magának, hiszen egy mai kisgyereknek nemhogy a szülei, de még a kamasz testvére sem tud minden esetben tanácsot adni az újabb és újabb szoftverek láttán. Nagy a felelősségünk abban, hogy a legfontosabb dolgot az életben – minőségi, szoros kapcsolatainkat – meg tudjuk őrizni.”

Maga a kiterjesztés tehát – vagyis az, hogy az általunk belátható világ sokkal nagyobb lett – alapvetően pozitív. „Egy kutatónak például már nem kell rengeteget utaznia ahhoz, hogy együttműködhessen akár más kontinensen dolgozó kollégáival is – hoz Szvetelszky Zsuzsanna példát a saját szakmájából. – Az ember körülbelül százötven kapcsolatot képes átlátni, amiben két-három legszorosabb, három-négy szoros, tíz-tizenöt meghatározó viszony van. Ezen nem változtat az, hogy valakinek a közösségi oldalakon több ezer követője van. Manapság a mozgólépcsőn is sokkal több ember jön szembe százötvennél, úgyhogy a sokszorozódás már jóval az internet előtt megtörtént. Ettől még ugyanazokkal a problémákkal is küzdünk, és az érzelmi biztonságra ugyanúgy szükségünk van, a kávéházak és bárok pedig ugyanúgy tele vannak, mint ötven éve: az embereknek kell a személyes élmény is.”

Van ugyanis egy lényeges különbség: offline kommunikációban nem csupán szavakkal, de metakommunikációval (mimikával, testtartással), sőt feromonokkal is „beszélgetünk”. Ezek a hatások olykor ellentmondhatnak a szavainknak, ez az oka annak, hogy sms-ben könnyebb hazudni. „Szívből vagy smiley-ból könnyű egymás mellé tenni tízet-húszat – mondja Szvetelszky Zsuzsanna. – Odaadóbbnak, figyelmesebbnek tűnhetünk, mint valójában vagyunk. Nem azért köszöntünk fel például valakit minden évben, mert fejből tudjuk a születésnapját, hanem mert az applikáció figyelmeztet a dátumra. Igaz, régebben meg felírták ezt egy papírra… Valójában minden eszköz annyit ér, amilyen ember használja.”

Nincs kikapcsolás

A függőség a szociálpszichológus által említett másik fontos aspektus. „Az elmúlt pár évben többszörösére emelkedett a napi eszközérintések száma, vagyis háromszor annyit nyúlunk a telefonunkhoz, mint korábban. A függés még műszeres eljárással is ábrázolható: ilyenkor kellemes érzetet keltő anyag keletkezik a szervezetben. Így sokan úgy érzik, magányosak, ha épp nem használják az adott eszközt. A függők még akkor is így vannak ezzel, ha épp a barátaikkal társasjátékoznak: időnként meg kell nézniük, mi történik a csetszobában.”

„Valamennyire mindannyian okostelefon-függők vagyunk, annyira digitalizálódott mostanra a világ – mondja Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus, aki gyakran foglalkozik párokkal is. – Ennek van jó oldala is; sok-sok információt kapunk a világról, tájékozottak vagyunk. Vagy gondoljunk csak azokra, akik távkapcsolatban élnek. Milyen érdekes:

bárhová megyünk a világban, rögtön wifit keresünk, mert csatlakozni akarunk. Csak épp sokszor a barátainkhoz, családunkhoz felejtünk el igazán kapcsolódni akkor, amikor együtt vagyunk.

dr. Csernus Imre

Sokszor tapasztalom, hogy társaságban valaki kimarad a témák feléből, mert a telefonját csekkolja. Vagy fontosabb számára lefotózni a kávét, mint meginni, és érdekesebb szelfizni, mint együtt lenni. Mintha többet számítana az, hogy mások is tudják, hogy az illető jól érzi magát, mint az, hogy valóban ott legyen. Ennél kevesebb is elég ahhoz, hogy megbántsuk a másikat. Számomra egyébként már az is zavaró, ha valaki csak kiteszi a telefont az asztalra, miközben velem találkozik. Ezzel mintha azt üzenné: a telefonra is figyelek melletted, az is van olyan fontos, mint te. Szóval nem lehet egyszerűen megválaszolni azt a kérdést, hogy távolít vagy közelít minket a mobil. Ha fizikailag távol vagyunk egymástól, akkor lelkileg közelebb hoz, ha közel vagyunk, akkor viszont eltávolít a használata.”

„Ha egy pár beül egy kávézóba, és bármelyik fél előveszi a mobilját, akkor ők csak látszólag egy pár – mondja dr. Csernus Imre pszichiáter. – Ebben szocializálódtak, és nem láttak más hiteles példát. Valószínűleg már a szülők sem ültek le egymással beszélgetni. Ha már gyerekkorukban eléjük teszik a mesét a tableten, miért viselkednének másként tizenöt év múlva?!”

Dr. Csernus szerint a mai világban élő ember egyre kevésbé figyel saját magára – ezáltal a másikra is. „Először magunkkal kommunikáljunk eleget, hiszen csak azt tudjuk kínálni a másiknak, amilyenek magunkkal is vagyunk! – tanácsolja a pszichiáter, aki praxisában is tapasztalja, hogy másként beszélünk élőszóban, mint írásban. – Megkérdezem a pácienst, mi a problémája. Nehezen fogalmazza meg. Majd elmegy, és kapok tőle egy négyoldalas levelet. Ugyanez van a negatív dolgok közlésével: sokkal könnyebb úgy beszélni, ha nem látjuk a másik szemét, nem érzékeljük a nemtetszését. Időt nyerünk.”

Fotó: Robert Nickelsberg/Getty Images

A világ sosem volt még ilyen izgalmas – vagy csak hisszük?

Ami a párkapcsolatokat illeti, Skultéti-Szabó Katalin leszögezi: csábítás mindig is volt. A nehezítés annyi, hogy egyrészt megnőtt az emberiség várható élettartama, így nehezebb egyvalakivel leélni az életünket, másrészt rengeteg vizuális inger vesz körül minket – nem csak a neten. „Nem alaptalan az a félelem, hogy a mesterséges valóság impulzívabbnak, izgalmasabbnak tűnhet a megélt kapcsolatnál. Vegyük például azt a kísérletet, amiben a gyerekek különféle eperpudingokat kóstoltak: gyönyörű ízűeket, illatúakat, színűeket. A legkevésbé finomnak azt találták, ami valódi eperből készült: a valóság nem tudta felvenni a versenyt az ízfokozókkal. A neten mindig találunk olyan embert, aki látszólag jobban megért minket, mint a párunk. De a rengeteg ismeretség telítődést, apátiát is hozhat.”

„A való világ igenis szebb, mint az online, de csak akkor, ha elég önbizalommal rendelkezünk, és elég bátrak vagyunk az igazi arcunkat ajánlani a másiknak – véli Csernus Imre. – De miért is ne tennénk? Hiszen előbb-utóbb úgyis szembesülés a vége.”

„Ismerjük el: manapság a közösségi média, a Facebook, az Instagram voltaképp burkolt ismerkedőoldalak – mondja Skultéti-Szabó Katalin. – Ezekkel egyértelműen nőtt a lehetőségek tárháza, és folyamatosan ki vagyunk téve a csábításnak. De hogy ezen menne tönkre egy párkapcsolat? Nem hiszem. Ez csak a felszín.”

Skultéti-Szabó Katalin

„Annak van jelentősége, aminek mi magunk jelentőséget tulajdonítunk – mondja Skultéti-Szabó Katalin. – Ha megijedek attól, hogy a férjemet vagy feleségemet egy régi ismerőse bejelöli, érdemes elgondolkodni azon, miért érzem azt, hogy lecserélhető vagyok? Ilyen szempontból mindegy, hogy a párom a Facebookon csetel, vagy az utcán beszélget valakivel. Alapból bizonytalan személyiség mellett bárki lehetne, mindenképp lenyomozná, kutatná. Lehet, hogy az illető okot is ad rá, de így vagy úgy: a lényeg, hogy nincs meg a párkapcsolati biztonság. Vagyis nincs értelme azzal foglalkozni, és folyton kontrollálni, hogy mit csinál épp a párunk nélkülünk. Koncentráljunk arra, hogy velünk hogyan viselkedik. Hiszen nem attól lesz közel hozzánk valójában, ha digitálisan is magunkhoz láncoljuk.”

Tedd már le azt a szart!!!

Attól még, hogy valaki nem pasizik, csajozik a neten, még lehet idegesítő, ha folyton ott lóg. Régen ugye volt a foci meg a sörözés a haverokkal. Vagy épp horgászat, hímzőszakkör, cukrászdázás… esetleg sziklamászás. Szóval voltak a hobbik, meg voltak a különbarátok, -barátnők. Jól is volt ez így: mindenkinek kellett mindig is énidő, csak régen még nem volt neve. Most viszont még egy dolog rabolja tőlünk a másik idejét: a technika, amellyel elérhető a (nem is annyira) virtualitás. De hogyan közöljük, ha megőrjít minket a másik kütyüfüggése? Kérjünk tőle digitális böjtöt?

Az ilyesmi akkor működik, ha ajánlatként kínálják – véli Csernus Imre.  Vagyis a hozadéka nem büntetés, csupán következmény. „Például azt mondhatjuk a társunknak:

Van valami nagyon zűrös ügy, amiben azonnal döntened kell? Ha nincs, akkor kérlek, tedd el a mobilt. Mert ha ez fél évnél tovább így marad, akkor nem szeretnék veled lenni.

Ebben nincs fenyegetés, ez csak tényközlés, és a választás lehetőségének felkínálása. A legfontosabb kincsünk az időnk, és nem tudjuk, mennyi van belőle. Úgyhogy jól gondoljuk meg, mire és kire fordítjuk!”

Van itt még egy fontos vetület: ha agyban állandóan online vagyunk, az nemcsak szeretteinktől szigetel el minket, de saját magunktól is. Hiszen megszűnik a teljes egyedüllét. Ha nem is szól a telefon, ha nem is nézzük épp a közösségi oldalakat, akkor is ott a fél világ a zsebünkben, és az agyunk hátsó zugában ott a kíváncsiság: vajon amíg itt sétálunk, másutt, másokkal mi történik épp? Az „élj a pillanatban” tanácsa sosem volt ilyen aktuális (és ilyen nehezen betartható). Persze megtehetjük, hogy otthon hagyjuk az összes készülékünket: aki próbálta már akár csak egy napig is, tudja, milyen furcsa érzés (van, akinek kimondottan pánikkeltő). Nem beszélve ismerőseinkről, akik képesek a mentőket hívogatni, ha pár órán át nem tudnak beszélni velünk. Az állandó elérhetőség szinte kötelezettséggé vált mind a munkahelyen, mind a magánéletben. Pedig Szvetelszky Zsuzsanna szerint időnként muszáj kikapcsolni – minden értelemben. „Bátran szakítsuk meg az online kapcsolatot egy-egy fél napra – tanácsolja. – De ne felejtsük el értesíteni erről a számunkra legfontosabb két-három embert, csak hogy óvjuk a kapcsolatainkat. A megélhetőket, a valódiakat.”

Forrás: Nők Lapja Psziché

További izgalmas cikkek a Nők Lapja Psziché aktuális számában!

• Sorozatfüggők – mitől kattanunk rá? A kritikus, a forgatókönyvíró, a rajongó véleménye
• Drámakirálynők – hiszti az életük
• Mindenáron győztesek – Hogyan kezeljük őket?
• Szexuális anorexia
• A Michael Jackson-ügy margójára