Hamburgercsalád vagy szendvicscsalád, találó mindkét név. Szemléletes. Ahogyan ott van rajtam, rajtunk a szorítás, legkevesebb két irányból. Mintha nem lenne elég egy is… Anyám betegsége, haldoklása otthonában, 24 órás ápolónővel, ezzel egy időben újbóli munkába állásom, egyik gyerekem bölcsiben, másik oviban. Ezek a szikár tények, és még mennyi minden, ami bedarált.
Egy átlagos napom a szendvicsben
Csengőfrász. Igen, ijedten rezzenek össze minden egyes alkalommal, ha megszólal a telefonom. Már a reggeli készülődés közben, amikor amúgy is pengeélen táncolok, hogy mindenki időben odaérjen, ahova kell: nagyobbik kislányom az óvodába, kisebbik a bölcsődébe, mi, szülők pedig a munkahelyünkre. És mindez alatt őszintén igyekszem, hogy ne hajcsárként nógassam gyerekeimet: „öltözz már, idd meg a tejet, ne most kezdjél rajzolni…” Szükséges, hogy a reggelek meghittsége mindannyiunkat feltöltsön egész napra, hogy mindannyian önfeledten teljesítsük dolgunkat, mindenki a maga helyén. Férjem, ha még otthon van, segít, mindenben részt vesz. Együtt élvezzük az ébredező gyerekek mosolyát, öltöztetés közben az összebújást, vagy éppen együtt őrülünk meg: úristen! Már ennyi az idő?!
És ekkor megcsörren a mobiltelefonom. Másodperc töredéke alatt végigzongorázom a lehetőségeket, az szinte száz százalék, hogy ilyenkor anyám lakásából hívnak. Jobb esetben ő maga, rosszabb esetben a gondozója… Hogy anyám rosszul van, hogy már hívták a háziorvost, vagy éppen még nem hívták, hogy hiánycikk az életfontosságú gyógyszer a patikákban, hogy nem kapcsol be a kazán, így nincs fűtés… Vagy egészen egyszerűen anyám közli velem, azért hív most, mert az ápolónő leszaladt a reggelihez friss péksüteményért, így most tud beszélni. És sorolja. Az illető hölgy sokat költ a boltban, olyasmit is vásárol, ami nem szükséges, de ugyanakkor feleslegesen spórol, olyasmin is, amin meg nem kellene. Hogy tegnap felhívta a barátnőnket, vagy éppen nem hívta fel, hogy elmondja, mi kellene a piacról, mivel őt hosszú időre nem meri magára hagyni. És hogy képzeljem, most, télvíz idején készül ablakot pucolni, vagy éppen elpanaszolja, ő már nem is lát ki az ablakokon olyan mocskosak.
És én hallgatom. Az előszobában, a lépcsőházban, a liftben, végig az úton, míg meg nem érkezünk az óvodába, amikor elnézést kérek, de le kell tennem. Mire ő, hát, miért nem szóltam, hogy most indulunk!? Tehát folyik a játszma. De nem most kezdődött. Évtizedekkel ezelőtt.
Valahogy bejutok a munkahelyemre, és a csengőfrász továbbzakatol. Csak már újabb lehetséges szereplőkkel bővül. Hiszen már az óvodából vagy a bölcsődéből is hívhatnak, mert hirtelen belázasodott a gyerek, elesett, áramszünet van, és arra kérnek, induljak, de nyomban. Még a legjobb, ha kedvesen megkérdezik, ugye nem felejtettem el, hogy ma négy órakor szülői értekezlet lesz. Persze, hogy elfelejtettem, és ma semmiképpen sem indulhatok el a munkahelyemről korábban…
Képünk illusztráció – fotó: getty images
Amikor nem lehetsz elég jó, ha belegebedsz, akkor sem
Szóval, természetesen, nem a felidézett napon kezdődött ez a szoros és szorongató kapcsolat édesanyámmal közöttünk. De akkorra – amúgy azt hittem, ez már nem lehetséges – magasabb fokozatra kapcsolt. Ő elégedetlen volt velem, hogy nem én állok mellette napi 24 órában, én elégedetlen vele, hogy miért nem elégedett, hiszen energiában, időben, pénzben és egyáltalán, minden tekintetben összeszorított foggal igyekszem helytállni minden szerepemben, felnőtt gyerekként, kisgyermekes anyaként, támogató társként, gyedről visszatérő munkaerőként…
És ekkor – tehát a legbizarrabb időpontban – meg tudtam fogalmazni, hogy egész anyai tevékenységének ez az elégedetlenség a kulcsa. Hogy ő elégedetlen volt mindig mindennel, házasságaival, munkájával, körülményeivel, és persze velem is. Amióta az eszemet tudom. Hogy miért nem tanulok jobban, ahelyett, hogy egyszer is megkérdezte volna, miért nem boldogulok jobban kisiskolásként (mert alig hatévesen az iskolapadba kényszerítve például azt sem tudtam, mit várnak el tőlem.) Hogy
anyaként nem megszerettette velem a testem, hanem minden eszközzel megpróbált elidegeníteni tőle, odáig ment el, hogy mellplasztikára akart rávenni 16 (!) éves koromban.
Hogy az egész szexuális felvilágosításomat annyival intézte el, hogy „neked mindig csak azon jár az eszed.” Hogy elvárta, ne hazudjak neki, de csak neki, mert amúgy a tanárnak, az apámnak, akárkinek lehet olyasmit mondani, ami nem igaz, ha az ő érdekei úgy kívánják.
És elégedetlen volt a párválasztásommal. Utóbb ébredtem rá, hogy nem a választottammal volt neki igazán gondja, pontosabban lehetett volna az bárki, nem felelt volna meg. Mert ő valójában azzal volt elégedetlen, hogy egyáltalán választok. És nem őt. Ez ilyen abszurd helyzeteket eredményezett például: elégedetlen volt, hogy a férjemmel megyek nyaralni és nem vele, vagy elkísérem a páromat a szüleihez egy évben egyszer, ahelyett, hogy őt őrizném. És amikor belenyugodni látszott, hogy ezen változtatni nem tud: házas vagyok, folyamatosan azon sóhajtozott, hogy minden kornak megvan a maga szépsége, az övének éppen a nagymamaság lenne, de én ettől megfosztom. És ezt hallgattam húsz éven át. Mert igen korán mentem férjhez, és igen későn vállaltam gyerekeket. Nem kell gyakorlott lélekbúvárnak lenni, hogy sejthessük, miért így történt mindkettő.
Hogy később anyaként sem voltam kielégítő, azt gondolom, mondanom sem kell. Hallottam én mindent, hogy az első babám túl sokat van kézben, hogy a második túl korán érkezett utána, hogy jobban tenném, ha takarítanék, amikor a gyerekeim délután alszanak, ahelyett, hogy melléjük ájulok. Mert ő bezzeg, amikor kismama volt, hajnali négykor kelt, hogy minden rendben legyen. Ekkor pont nem volt erőm védekezni, és elmondani, én meg hajnali négykor aludtam el…
Tudom, van, aki szívesen megkövezne…
Hát, így érkeztünk meg mi oda, amikor anyám beteg lett. Pontosabban, amikor az ő régóta tartó, de addig csendben lévő betegsége fellángolt, én meg a pici gyerekeim mellől visszatértem a munka világába. A kettő összefüggött. Tudtuk, anyám betegségén kórházban nem lehet segíteni, úgy döntöttünk, aminek meg kell történnie, az otthon történjen meg. A férjem azt mondta, inkább nem eszünk, de elfekvő vagy más, a rendszer kínálta – kizárólag embertelen – megoldás szóba sem jöhet. Az éhezés vagy ahelyett, hogy ő még többet dolgozzon, magam is munkába álltam. Ekkor egy ideje már én látogattam anyámat:
az egyik gyerekemet a mellkasomra kötöttem, hordozókendőbe, a másikat babakocsiban toltam, így tömegközlekedtünk. Anyám barátnője meg is jegyzete neki, milyen szép, hogy még így is igyekszem, hogy láthassa az unokáit. „Ez a természetes” – hangzott a válasza.
Bevallom őszintén, magam is megriadtam, amikor észrevettem, hogy mit érzek, és hogy mit nem érzek ekkorra. Fáradt voltam: „nem bírom tovább”, lázadó: „nem akarom tovább csinálni”, türelmetlen: „miért nincs már jobban?!”, miközben tudtam, soha többé nem lesz jobban. És még mindig hallgattam a tanmeséket arról, hogy ő, mármint az anyám, bezzeg maga ápolta volna idős, beteg szüleit – egyébként nem ápolta, pontosabban nem ő ápolta. És amúgy szintén célzatosan felidézett történeteket arról, hogy az ő gyerekkora maga volt a tündérkert, az ő szülei földre szállt angyalok voltak, és ő nemkülönben szintén az volt gyermekként. Ettől azért mindig is megvadultam.
Aztán már vad sem voltam. Csak végtelenül kiégett.
Az utolsó órákban vele voltam, kettesben. Ezért hálás vagyok. De ma sem vagyok hajlandó engedni a rám, ránk nehezedő nyomásnak, elvárásnak, hogy halála után úgy beszéljek róla, mint a valaha volt legjobb édesanyáról, gyerekkoromról pedig úgy, mint a földi paradicsomról.
És néha ma is bánom, hogy még életében miért nem mondtam el neki, mindazt, ami máig bánt vele kapcsolatban, amivel bántott. Persze, olykor próbálkoztam, hol indulattól fűtve, hol higgadtan, az ő válasza rendre ez volt: „mert nekem csak bűneim vannak, ugye”.
Szóval szépen elbeszéltünk egymás mellett. És, természetesen nem azt állítom, hogy csak bűnei vannak, hogy ne szerettük volna egymást, hogy nincsenek szép emlékeim vele kapcsolatban. Csak ez most nem erről szól…
De a nehezén túl vagyok, nagyon sok belső munkám van ebben, és még nem vagyok egészen az út végén. Az útén, melyről Oscar Wide egy helyütt így ír:
Az ember először szereti a szüleit, majd meggyűlöli őket, végül megbocsát nekik.
