Péter Magyarországon szerezte meg a diplomáját szociális munkásként, aztán Angliában próbált szerencsét. Ott kitartó munkával középvezetői pozícióig jutott egy szociális ellátást biztosító intézményben. Múlt év végén aztán úgy döntött, hogy hazaköltözik. Nem voltak illúziói: tisztában volt azzal, hogy itt más körülmények között, más díjazásért helyezkedhet el a szakmájában, mint ahogyan eddig dolgozott. Mégis azt gondolta, érdemes megpróbálnia. Olyan helyet keresett, ahol a személyközpontú megközelítés van a fókuszban: így esett a választása egy budapesti lakásotthonra.
Szóbeli bántalmazás, ami már fel sem tűnik
A lakásotthon egy olyan gyermekotthon, ami a lehetőségekhez képest családias körülményeket biztosít az ott élők számára. Legfeljebb 12 főt lát el, a gyerekekkel egy nevelői team foglalkozik, és igyekeznek úgy alakítani a napi életritmust, hogy az minél közelebb legyen egy család működéséhez. Péter nagy bizalommal és nyitottsággal állt munkába, mivel hitt abban, hogy ez a fajta szemlélet és az ő elképzelései arról, hogyan segíthetőek a kliensek, könnyen párhuzamba hozhatóak.
„Az egységvezető már az állásinterjún azt kérdezte, tudnék-e azonnal kezdeni.
Kiderült, hogy az egyik munkatársat azonnali hatállyal el kellett bocsátani, mert szexuálisan zaklatott két gyereket.
Én igent mondtam. Később nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy az imént elbocsátott munkatárs aznapra be van osztva ügyeletesnek, ott van, dolgozik, ráadásul éjszaka egyedül lesz a gyerekekkel. Értem, hogy kevés a munkaerő, de ez egyrészt feloldhatatlan ellentmondás, másrészt veszélyes. Ezért úgy döntöttem, hogy ez lesz a nulladik napom, és maradok én is éjszakára, mert féltettem a gyerekeket.
Képünk illusztráció (Fotó: Mikhail Tereshchenko / TASS / Getty Images)
A következő napokban is azt tapasztaltam, hogy a lakásotthon vezetői és munkatársai teljesen más szemlélettel közelednek a kliensekhez, mint én. Magától értetődően sértegették a gyerekeket, »hülye gyereknek« nevezték őket, ami minden szakmai alapelvvel szembemegy, verbális bántalmazásnak számít. Ezt szóvá tettem, de csak értetlenséggel találkoztam.
Az ott dolgozók már annyira természetesen használják a bántó szavakat a gyerekek felé, hogy észre sem veszik, mit tesznek.
Ez mélyen elkeserített. A gyerekekkel nem volt konfliktusom, rögtön megtaláltam velük a közös hangot, bizalommal fordultak felém. De a munkatársakkal más volt a helyzet. Egyedül maradtam, mert ezzel a hozzáállással nem akadt senki, akihez szakmailag kapcsolódhattam volna.”
Intézményesített elhanyagolás
Péter hamarosan azzal is szembesült, hogy élnek a házban még rosszabb helyzetben levő gyerekek is. A lakásotthon egy családi házban van, és az elosztása is ennek megfelelő. A hivatalosan ott lakók mellett azonban az alagsorban élnek még néhányan. Egy másik, éppen felújítás alatt álló lakásotthon gondozottjai kaptak itt átmenetileg helyet. Már hat hónapja élnek a ház alagsorában, és az elhúzódó építési munkák miatt várhatóan tavasznál előbb nem költözhetnek vissza a saját otthonukba. Egy szobába összezsúfolva töltik az idejük nagy részét. Így nincs személyes terük, nem tudnak nyugodtan pihenni, és ahogy telnek a hónapok, egyre feszültebbek és agresszívabbak. A szükséges fizikai ellátást megkapják, de érzelmileg elhanyagoltak, hiszen „mindjárt elköltöznek”, nem érdemes velük semmi komolyabb dologba kezdeni.
„Egyre gyakrabban vesznek össze és ugranak egymásnak – meséli Péter. – Ami érthető is ilyen körülmények között. A saját helyzetüket kilátástalannak érezhetik, és nem kapnak segítséget ahhoz, hogy ezt feldolgozzák. Az itt dolgozók mintha elfelejtették volna, hogy egy gyerek életében nincs »csak átmenetileg« és »néhány hónap, legfeljebb egy év«: csak most van, és most kellene nekik segíteni.
Mire kikerülnek innen, ezek a gyerekek nagyon rossz állapotban lesznek, miközben folyamatosan az ellátórendszer gondoskodása alatt állnak.
Itt nincs kit okolni a későbbi szocializációs problémákért, tanulási és magatartási nehézségekért. Azok az esetek, amiken később szörnyülködni lehet, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek egymással, vagy hogy saját maguk ellen fordulnak, így keletkeznek. Az intézményi gondoskodás termeli ki egy részüket.”
Nevelési eszköz, vagy hűtlen kezelés?
A gyerekekkel szemben tanúsított méltatlan bánásmódnak több szintje van. A fizikai és a szóbeli bántalmazás, durvaság csak egy része. A gyerekeknek azon kívül, hogy ne bántsák őket, szükségük van arra is, hogy biztonságban érezzék magukat, legyen saját életterük, kérdezhessenek és válaszokat kapjanak. És azokat a jogokat, amelyek megilletik őket, érvényesíteni tudják, vagy segítséget kapjanak az érvényesítésükhöz. Egy olyan gyerek számára, aki nem családban nevelkedik, mindez egy kicsit nehezebb. Gyakran fogalmuk sincs, mi az, ami a törvény szerint járna nekik, így kiszolgáltatottabbak a felnőtteknek. Péter egy olyan esetnek is tanúja volt a lakásotthonban, amikor egy gyerek jogai törvénybe ütköző módon sérültek.
„Az egyik ott lakó gyerek szeretett volna bejutni a házba – meséli. – A csengő nem működött. A srác próbált kiabálni, de nem hallotta meg senki. Kétségbeesésében az az ötlete támadt, hogy kavicsokkal dobálja az ablakot, hátha a koppanásokra felfigyel valaki, és beengedi. Az egyik dobás nagyobbra sikerült, és a kavics betörte az ablaküveget. A rongálás miatt büntetést kapott: levontak a zsebpénzéből egy kisebb összeget.
A zsebpénzüket ezek a gyerekek az államtól kapják, így az ebből történő levonás teljesen jogszerűtlen, hacsak a gyerek maga fel nem ajánlja, de mivel kiskorúról van szó, ehhez a gyámja írásos beleegyezése is szükséges.
Mint kiderült, ebben az esetben a gyerekkel írattak alá egy előre megírt papírt, ami nemcsak etikátlan, de törvénytelen is.
Aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem az első eset volt, amikor zsebpénzmegvonással büntetett a vezetőség. A gyerekek nincsenek tisztában azzal, ez mennyire komoly dolog, és hogy gyakorlatilag meglopják őket ilyenkor. Az állam által egy bizonyos célra szánt pénzből való eltulajdonítás más célra – ez olyasmi, amiért már sokan kerültek börtönbe. Itt persze icipici összegekről van szó, nem milliókról vagy milliárdokról, éppen ezért nem is szúr szemet senkinek, pedig az összeg nagyságától függetlenül ez gazdasági bűncselekménynek számít a törvény szerint.”
Képünk illusztráció (Fotó: MTI /Bruzák Noémi9
Valamit muszáj lépni
Péter folyamatosan jelezte az első pillanattól kezdve a munkatársainak és a vezetőségnek is, hogy olyan dolgokat tapasztal a lakásotthon napi működése során, amelyek a súlyos szakmai hibától a törvénytelenségig terjednek. Szakmai párbeszédet kezdeményezett, külső partner bevonását kérte, kommunikációs tréninget javasolt, de folyamatosan falakba ütközött, minden ötletét elutasították. Közben szemtanúja volt annak is, hogyan változik az ott dolgozók köre már egészen rövid idő alatt is, ami további problémákat vet fel egy olyan helyen, aminek az a koncepciója, hogy a családhoz minél hasonlóbb közeget biztosítson a gyerekek számára.
„Tudom, hogy stresszes ilyen helyen dolgozni – mondja Péter. – A fizetés megalázóan alacsony, a gyerekek ellátására is kevés pénz van, ezért az intézményvezetőn nagy a nyomás. A munkatársak gyakran cserélődnek, mert egyszerűen nem éri meg ilyen helyen dolgozni.
De a gyerekeknek ez az otthonuk, itt kellene, hogy biztonságban érezzék magukat, hiszen a családjuk nem tudta ezt megadni nekik.
És így sajnos a lakásotthon sem. A nevelők néhány hónap után elmennek, aki nem, az pedig kiég, és a keserűségét a gyerekekre önti. Nem várható el az itt lakóktól, hogy kedvesek és megértőek legyenek másokkal, ha velük sem kedves és megértő senki.”
Péter egy dolgot tehet: ahogyan szakmája etikai kódexe is előírja számára, folyamatosan rámutat az aggályos pontokra, és ha nem talál ehhez partnert munkatársi körben, kívülről keres segítséget a belső problémák rendezésére. Azért döntött úgy, hogy a nyilvánosság elé tárja a tapasztalatait, mert úgy érzi: amit ő lát, csak egy kis szelete a problémának, és az ellátórendszer más intézményeiben is hasonló lehet a helyzet.
„Felelősnek érzem magam a gyerekekért: ki áll ki értük, és ki tanítja meg nekik, hogyan állhatnak ki magukért? – mondja. – Azt hiszem, tudom, mi lenne a megoldás, látszik, milyen szemléletváltásra van szükség, de a rendszer mozdíthatatlannak tűnik, mert kicsiben sem mer lépni senki. Most én is egy magasabb szinten próbálkozom: a tapasztalt szabálytalanságokat és az aggasztó hozzáállást jeleztem az illetékes szakmai szervezetek és hatóságok felé. Őszintén bízom benne, hogy a gyerekek helyzete rendeződik, és úgy nőhetnek fel, ahogyan azt az alapvetői jogaik alapján megérdemlik. Ha engem közben támadások érnek, vagy elvesztem az állásomat emiatt, az mellékes apróság ahhoz képest, hogy az ellátórendszer gondoskodása alatt élő gyerekek milyen nehézségekkel küzdenek nap mint nap.”
