Kedves anyós!
Nem akarlak egyedül téged felelőssé tenni azért, mert ennyire önző és basáskodó férfit neveltél, de ahogy nézem, alaposan benne van a kezed a dologban. Nyilván hatottak rá mások is, a tunya apja vagy a bántalmazó hírében álló nagyapja – hiszen mégiscsak ők adták a férfimintát –, de azzal, hogy te a születése óta mindent a feneke alá toltál, biztos, hogy nem tettél jót neki.
Hibáztatlak a saját boldogtalanságomért. Mert azért vagyok épp ilyen helyzetben, mert te képtelen voltál nemet mondani a fiadnak, és még 17 éves korában is csomagoltad neki a tízórait, rohantál a pohár vízzel, ha elbődült a szobájából gépezés közben, és még a lába körmét is te vágtad, mikor már nagykorú lett. Lelkesen szolgáltad, alázatosan tűrted, bármit csinált veled, sőt büszkén mesélted, hogy mindig ugrottál, ha elhagyta a száját az „anya”, mert a te picinyednek szüksége volt rád, és te bezzeg – velem ellentétben – mindig a rendelkezésére álltál. Nagy hiba volt.
A babusgatásod miatt lett a fiadból egy követelőző, hisztis férfi, aki 30 évesen is még anya pici fiacskája, és aki azt hiszi, ő a világ közepe.
Nemcsak rám és a házasságunkra ártalmas, amit tettél, hanem a fiad sem találja a helyét a felnőtt életben. Életképtelen embert faragtál, aki tutyimutyi a munkahelyén, rendszeresen késik a feladataival, nem végzi el a munkáját, annyira csak arra koncentrál, hogy minden igényét azonnal kielégítse. Ha neki nincs kedve dolgozni, hát nem dolgozik – ezt pedig kevés helyen tűrik el, nem véletlen, hogy olyan gyakran váltogatja a munkahelyeit. Azon is csodálkozom, hogy az iskolákat elvégezte egyáltalán, de ahogy a gyerekkori történetekből hallom, az is leginkább neked köszönhető, hiszen még gimnázium második osztályában is megcsináltad helyette a házi feladatát. Mert szegény gyerek, úgy leterhelik az iskolában.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Most pedig a szemedben a fiad a szegény férj, akit elnyom az a borzalmas felesége, mert nem állok vigyázzban, lesve minden kívánságát. Igen, veszekszem vele, és felháborodom, ha olyan hangon szól hozzám, amit egy kivert kutyával szemben sem engednék meg magamnak. És nem rakom elé a vacsorát, ha épp nincs időm rá, hanem közlöm vele, hogy van két keze, amivel el tudja magának készíteni a szendvicset. Az is igaz, hogy a lábkörmét sem vagyok hajlandó levágni, sőt a haját is saját magának kell megmosnia. Tudom, hogy panaszkodik és elnyomottnak érzi magát, nem is értem, hogy nem látja, mennyire fontos leckét próbálok neki megtanítani. Például azt, hogyan ne haljon éhen, amikor tele a hűtő és hogyan gondoskodjon a saját szükségleteiről ahelyett, hogy másokat ugráltatna maga körül.
Ha néha hallotta volna azt a szócskát, hogy „nem”, talán nem sikerül ennyire félre a férjem.
Már a gyereket is arra tanítom, hogy amikor apa kiabál, hogy mit vigyen oda a kanapéra neki, nehogy merészeljen szaladni és teljesíteni a kívánságait. Nem engedem, hogy belőle is olyan ember legyen, aki elvárja, hogy mindenki kiszolgálja. Nem hagyom, hogy olyan férfivá váljon, aki nem hajlandó anyagilag sem gondoskodni a családjáról, mert szerinte neki jár a támogatás 30 évesen a szüleitől. Te pedig, kedves anyós, még mindig adod alá a lovat, pénzeled, dugdosod a zsebébe a 20 ezreseket, le akarod vágni a lábkörmét, és ha füttyent egy nagyot, máris ott teremnél, hogy a kisfiút kisegítsd a bajból, amibe önmagát keverte.
Hát, nem.
Végeztem. Eleget tűrtem. Most már új utakon fogunk járni, mert látom, hogy kedves szóval nem tudom megváltoztatni a férjemet, jön a harc.
Tudom, én voltam a buta, amikor hozzámentem. Láttam a jeleket már korábban is, nem játszotta meg magát, de azt gondoltam, majd mellettem benő a feje lágya, rájön, milyen az önálló élet egy házasságban, és megtanulja, hogy csak úgy lehetünk felnőttek, ha együttműködünk és elosztjuk a terheket. Nagyot tévedtem. A férjem, a fiad azt hiszi, a pótanyja vagyok, és ugyanazt akarja művelni velem, amit veled csinált egész gyerekkorában. Nagyot fog csalódni, mert többé nem leszek az anyja helyett anyja, én inkább a felesége akarok lenni.”
