Miért te neveled az unokádat?
A fiam másfél éve öngyilkos lett. Lina akkor négy hónapos volt, én pedig egészen addig nem is tudtam róla, hogy van egy unokám. Nem voltam rossz viszonyban a fiammal, de sajnos alkoholfüggő volt, és nagyon ritkán keresett, szinte teljesen kizárt az életéből. Kevés volt az önbizalma már kisgyerekként is, pszichológushoz is jártam vele emiatt gyerekkorában, de sajnos ahogy nagykorú lett, egyre zűrösebbé vált az élete. Pszichiátriai problémákkal küzdött, és egyik párkapcsolata sem volt tartós, mert hirtelen haragú ember volt – sosem erőszakoskodott, de pillanatok alatt össze tudott veszni bárkivel, és nagyon könnyen megsértődött. Nem talált munkát sem, ha mégis, hamar otthagyta, vagy kirúgták, engem pedig rendszeresen meglopott. Onnantól, hogy húszévesen elköltözött otthonról, csak akkor tudtunk találkozni, ha neki volt rá igénye, az pedig ritkán fordult elő. Biztosan én is hibás vagyok ezért, de azt hiszem, annál többet nem lehetett tenni, amit én megpróbáltam. Elfogadtam a tényt, és beletörődtem abba, hogy ő ilyen.
Amikor a halála után hivatalos úton megtudtam, hogy van egy unokám, az elképesztő boldogság volt nekem. Elvesztettem a gyerekem, de mégis volt valakim, aki egy kicsit ő is.
Sajnos az unokám édesanyja beteg, gyógyszeres kezelés alatt áll, és bántalmazta a kicsit, ezért Linát gondozásba vették. A családja nem akart gondoskodni róla, én pedig eleinte nem tudtam, mitévő legyek, de mindennap látogattam őt, aztán hamarosan ügyvédet fogadtam, mert elhatároztam, hogy amíg erőm engedi, én fogom nevelni. Tíz hónapos volt, amikor hazahozhattam. Én vagyok a gondviselője.
Nem félsz, hogy nem tudod majd felnevelni?
Dehogynem. Őszinte leszek: szinte biztos, hogy nem tudom felnevelni, hogy nem leszek ott az érettségi bankettjén. De mit tehettem volna?
Hagyjam egy árvaházban, vagy neveljék fel idegenek? Mégiscsak én vagyok a legközelebbi rokona az édesanyján kívül. Nem tehettem mást, nekem kellett vállalnom.
Próbálok okos lenni, kaptam is önzetlen segítséget abban, hogy hogyan tudnék legalább az anyagi biztonságáról gondoskodni arra az esetre, ha holnap meghalnék. A lakásom is saját tulajdon, és van egy balatonfüredi nyaralóm is, még a férjemmel vettük. Nyáron két hétig használjuk, különben kiadom, a befolyt pénz egy részét a karbantartásra használom, a többit félreteszem. Sajnos a fiam egyke volt, így nincs másik gyerekem, akire számíthatnék, és a családom is alig egy-két idős emberből áll.
Mondják, hogy a gyerek megfiatalít (A szereplő kérésére nem mutathatjuk az arcát, képeink illusztrációk. Fotó: iStock)
A legtöbb segítséget a védőnőtől és a bölcsődétől kapom. Nem is tudom, nélkülük mihez kezdenék, annyira kinőttem már a babázásból így negyven év alatt. Ma már mindent, de tényleg szinte mindent máshogy csinálnak.
Lináról kiderült, hogy komoly elmaradásai vannak a mozgásban. Mindent később csinált, mint kellett volna, kúszni-mászni egyáltalán nem akart, nagyon sokat sírt, hasfájós volt. A védőnő tanácsára vittem el és mérettem fel az állapotát Dévény-módszerrel. Végül hat hónapig jártunk oda hetente egyszer, majd elkezdtük a TSMT-tornát is. Mondanom sem kell, ezek nincsenek ingyen, de nélkülük soha nem lehetett volna egészséges, boldog az unokám, márpedig a külső szemlélő számára ma már pont olyan, mint bármelyik kortársa. Senki nem tudja, hogy mennyi munkánk van ebben, és micsoda remek és szorgalmas kislány Lina. Egyébként a beszédfejlődése is megkésett, azon is dolgozunk egy önkéntes fiatal szakember segítségével, aki nem fogad el pénzt a munkájáért, és a bölcsődéből a szülők is rengeteget segítenek nekünk mindenben. Sajnos vissza kellett mennem dolgozni négy órában, így a bölcsi elkerülhetetlen, de annyi mindent tanítanak ott az unokámnak, hogy talán ez nem is gond.
Említetted, hogy minden megváltozott azóta, mióta a fiad volt ennyi idős. Mondanál pár példát?
Egészen mást adnak már enni a gyerekeknek, mint régen. Akkoriban elvárás volt, hogy négy hónapos kor körül kezdjük meg a hozzátáplálást almával, banánnal, most hat hónapos korig csak az anyatejet ajánlják, nincsenek már hat hónapos korukban főzeléket evő gyerekek. Mi babapiskótát, kiflit, háztartási kekszet adtunk a babának, amikor jött a foga, ezeket most egészségtelennek tartják. De a legfurcsább a tehéntej mellőzése. Régen volt a negyedes tej, az azt jelentette, hogy negyedrész tehéntej, a többi víz, ezzel kezdtük a tehéntejhez való szoktatást, aztán jött a feles, végül pedig a teljes tej. Ha most ezt adnám Linának, az szinte gyerekkínzásnak számítana.
Vagy ott a bébikomp. Mi negyven éve boldogan vettük meg a fiamnak, és én biztonságosnak is gondoltam, mert nem tudott vele elesni, viszont át tudta lépni például a küszöböt. Mostanra kiderült róla, hogy nagyon káros a mozgásfejlődésre, és veszélyes is. De hogy valami vicceset is meséljek, most kaptunk egy futóbiciklit az egyik családtól a bölcsiből. Ezzel a gyerekek úgy megtanulnak biciklizni, hogy észre se veszik, úgyhogy sehol nem látni már partvisnyelet a kisbiciklire kötve, se bicikli mellett szaladó apukákat. Minden hároméves profin biciklizik.
Na és ami a legfurcsább, hogy a szülők alig adnak édességet a gyerekeknek. Jó is a foguk szerencsére!
Mi régen édességet vittünk ajándékba: volt nyalóka, savanyú cukor, frutti, karamella, minden. Most legfeljebb egy-egy tejszelet, esetleg gyümölcsjoghurt fér bele néha, de hallottam, hogy igazából az se jó, mert tele van cukorral. Na és a tejbegríz! Szinte nem is ismerik, még a bölcsiben se főznek. Én azt azért szoktam, egy gyerek se nőjön fel kakaós tejbegríz nélkül. Ne őrüljünk már meg!
Mi a legnagyobb örömöd a mindennapokban?
Imádom az estéket, amikor megfürdetem az unokámat, bebújik a hálózsákjába, megkapja a cumisüvegbe a tápszert, és simogatja az arcomat, miközben megeszi, aztán elalszik. Ez elmondhatatlan érzés!
Mondják, hogy a gyerek megfiatalít. Húszéves már biztosan nem leszek újra, de valamelyik nap azon kaptam magam, hogy gyalog megyek fel az első emeletre, mert elhívták a liftet, és egyáltalán nem fulladtam ki. Sőt a térdem se fájt legalább egy éve.
Pedig pont ilyenektől féltem a legjobban, hogy majd nem tudok futni az unokám után a játszótéren, vagy fáj majd a derekam az emelgetés miatt, meg a térdem a szőnyegen játszástól. De minden sokkal jobb lett, mintha a szervezetem érezné, hogy dolga van még, és elkezdett volna egy kicsit megfiatalodni. Persze nincsenek csodák, én is tudom, de most még jó: tudok homokozni, legózni, babázni a földön, sőt fel is tudok utána állni!
„Rettegek, hogy mi lesz, ha nem leszek. Muszáj még élnem.” (Fotó: iStock)
És mi a legnehezebb?
Úgy hetente egyszer elkap a jövőtől való rettegés. Olyankor alig alszom. Félek tőle, hogy egyik napról a másikra mégis az édesanyja akarja majd nevelni az unokámat, és hiába bántalmazta, hiába áll kezelés alatt, szinte bármikor visszaveheti tőlem.
Félek attól, hogy megbetegszem, szenilis leszek, vagy rosszabb esetben demens. De a legjobban persze attól rettegek, hogy meghalok. Muszáj még élnem.
És néha attól is félek, amit máskor szeretnék, hogy hetvenöt évesen, igazi öregasszonyként hogyan tartom majd a tempót az akkor még csak felsős unokámmal? Fontos lenne, hogy ne vegyek majd neki öreg szülős ruhákat, ne féltsem agyon, engedjem kibontakozni, önállónak lenni, és leginkább ne tapadjak rá, ne várjam tőle, hogy ő legyen az öreg napjaim bearanyozója. Jó lenne szülőként, és nem nagyszülőként viselkedni. Erre minden reggel külön figyelmeztetem magam.
Miben változtatott még meg a gyerek?
Elkezdtem sokat internetezni. Tagja vagyok több online gyereknevelési csoportnak, olyanoknak is, ahol egymást segítjük. Aztán megtanultam nemcsak elfogadni a felajánlott segítséget, de kérni is. Mivel nincs autóm, minden héten másik család visz el magával bevásárolni a hipermarketbe. Voltunk már így a balatoni nyaralónkban, sőt a bécsi állatkertben is, és így jutottunk hozzá egy új, könnyű, összecsukható babakocsihoz, illetve szinte az összes jó minőségű gyerekruhánkhoz is. A csoportokból szerzem az információkat az óvodákról, az óvónőkről, a játszóházról, a bábelőadásról is. Imádom.
Mindemellett elkezdtem társaságba járni, és nem csak a gyerekkel. Voltam színházban és moziban is anyukákkal, amíg másik anyuka vigyázott a gyerekekre. Kicsit olyan vagyok, mint egy kismama.
Sőt elkezdtem táncolni is. Ahova hordom mozgásfejlesztésre az unokámat, ott van felnőtt tánc, miközben a foglalkozás folyik. Én vagyok a legöregebb, de nem érdekel, nagyon élvezem. Régen ilyesmit soha nem engedhettem meg magamnak, most pedig úgy döntöttem, megérdemlem ezt a havi hatezer forint pénzszórást.
Mindemellett pedig másképp és mást is főzök. Eddig amolyan hagyományos konyhát vittem, ráadásul egyedül voltam, három napig ettem, amit főztem. Most meg olyan érdekes és izgalmas dolgokat próbálok ki, hogy el se hiszem magam sem. A kedvencem a kókusztej és a halszósz. Hogy élhettem hatvan évig nélkülük?!
