A helyzet új nekünk, mert bár a fiam is egyházi óvodába járt, nála nem volt ilyen sokat téma például a teremtés, ami a lányom egyik kedvence. Amikor a hároméves gyerek elmesélte itthon Ádám és Éva történetét, még semmilyen kényszert nem éreztem arra, hogy megosszam vele a tudósok, különösen Darwin elméletét az evolúcióról. Nem gondoltam a vallásra, csak egy történet volt ez is a sok közül. Sőt, elővettem egy könyvet, hogy én is pontosan képben legyek az isteni világteremtésről, majd az első emberek családfájáról.
Nem vehetjük semmibe a gyerekünk hitét (Fotó: Gettyimages)
Középsőben és nagycsoportban már soha nem hagytam ki egyetlen alkalmat sem, amikor megjegyezhettem, hogy szerintem – és ezt fontosnak tartottam kihangsúlyozni, a világ nem pont úgy működik, ahogy azt a Bibliában olvassuk.
Úgy voltam vele, hogy igazából nincs nagyon miről beszélnünk, hiszen a fogtündérben is hisz a lányom, annak ellenére, hogy már kétszer is felébredt, amikor éjjel a párnája alatt kutattam az épp kiesett foga után, mégis be tudtam adni neki másnap, hogy csak álmodta az egészet, és honnan lett volna nekem itthon unikornisos habfürdőm, amit a tündér hagyott a fogacska helyett?!
Bár vallásosak nem vagyunk, zsidó családként fontos nekünk a hagyomány. Nem véletlenül adtam a gyerekeimet egyházi óvodába. Szerettem volna, ha az a tudás, amit nekem csak suttogva mesélt a holokauszt túlélő nagymamám, majd felnőttként tanultam meg, nekik már maguktól értetődő lenne. Így is történt, a lányom egy csodálatos óvónőt kapott, aki úgy adta át neki például a teremtésről vagy az zsidók egyiptomi fogságáról szóló történeteket, hogy itthon öröm volt hallgatni.
Hagyományból elmenni néha a templomba nem egyenlő a hittel (Fotó: Getty Images)
Mi nem mondunk otthon áldást az ételre, de péntek esténként, amikor a zsidók a szombat bejövetelét ünneplik, gyertyát gyújtunk, barheszt eszünk, és bort iszunk. És ekkor én elmondom az áldást a gyertyánál, a férjem pedig a borra és a kalácsra. A gyerekek is tudják, velünk mondják, hetente egyszer. A nagyobb ünnepeket is megtartjuk, és évente párszor zsinagógába is elmegyünk. Pont úgy, mint ahogy a keresztény honfitársaink teszik sokan a saját vallásukkal. Ők is megtartják a karácsonyt és a húsvétot, ismerik az Újszövetségből Jézus történetét, de a többség nem hívő.
Idén szeptemberben viszont elkezdődött az iskola, és bár van tradícióóra hetente egyszer, a vallás már nem a mindennapok része.
Kinek hiszel, anyunak vagy istennek?
A fiam 16 éves, remélem épp a kamaszkora csúcsán van, és nem lesznek ennél rosszabbak a közösen végigküzdött tiniévek. Az mindenesetre biztos, hogy minden alkalmat kihasznál, amikor beszólhat nekünk. Egyik vacsoránál szóba került az ember kialakulása, és azonnal belekezdtem az evolúció népszerűsítésébe, még egy ősemberekről szóló könyvet is észrevettem a lányom mögött a polcon, gondoltam itt a soha vissza nem térő remek alkalom, amikor egyszer és mindenkorra leszámolhatok Ádámmal és Évával. De a fiam túl kajánul mosolygott, és amikor pont a mondandóm közepén jártam, és a felegyenesedett embert, a Homo erectust meséltem, közbeszólt: te kinek hiszel, anyunak vagy istennek? És a lányom elgondolkodott. Végül Istennek hitt, hiszen én tévedhetek, de utána még napokig volt téma az ember kialakulása.
Pár hete haláleset történt a baráti körünkben. Azt hiszem ez a legnehezebb téma, amiről egy hétévessel istenhit kapcsán szembekerül az ember. Mert mit is mondhatnék neki? Mit mond ilyenkor más szülő? Hogy a halállal vége az életnek és kész?
A halálról is beszélni kell a gyerekekkel (Fotó Getty Images)
Biztos vagyok benne, hogy nem. A legőszintébb, amit mondani tudtam, az az, hogy igazából nem tudom mi fog történni, és nagyon bízom abban, hogy létezik valami folytatás az ember halála után is. Hogy ez mi minden lehet, arról is beszélgettünk. Van, aki a lélek azonnali mennybemenetelében hisz (pokolról nem esett szó), van, aki a későbbi feltámadásban, vannak, akik a lélekvándorlásban, és igen, akadnak olyanok, akik szerint a halállal vége az életnek.
Kérdés kérdés hátán
Ráadásul ilyenkor a gyerekek szembesülnek a saját halandóságukkal is, amit bizony ki kell beszélni, meg kell őket nyugtatni. Az, aki megszületik, az meg is hal közhelyjel semmire nem megyünk egy hétévesnél. Mindent tudni akar, olyasmit is, amiről mi magunk sem szeretünk gondolkozni. Mi lesz a testtel, és mi lesz a lélekkel, van-e egyáltalán lélek, vagy csak tudatunk van? Miért kell sokat tanulni, ha minden elveszik, amikor meghalunk? Nem lehetne valahogy megmenteni az összes tudást az emberiség számára, amit valaha megtanultunk? Miért kell verset tanulni, ha majd úgyis meghalunk?
És végül, ha én nem hiszek istenben, miért szoktam azt mondani, hogy istenem? És ha tudnám, hogy a következő pillanatban meghalok, akkor is ateista lennék?
Megfogott. De amikor ide eljutottunk, már egészen biztos voltam benne, hogy még a legnagyobb ateisták, a biológusok, sőt maga Stephen Hawking is bízott abban a szíve mélyén, hogyha ő maga nem is, de legalább a szerettei valahogy tovább élnek valahol. Ha máshol nem, akkor a szívünkben és az emlékezetünkben.
Isten mindenhol!
Fontos kérdés: hogy magyarázzam el a gyerekeknek a karácsonyt, ha ateista vagyok?
