Egyre több helyen látni a threenager kifejezést magyar anyukák Instagram-posztjai alatt is. A kifejezés azt jelenti, hogy egy hároméves, aki kamaszként viselkedik.
A jelenség létezik, de a szülők mégis furcsán viselik. Mintha félnének a saját gyerekeiktől. Általános, hogy olyan dolgokban akarnak döntési lehetőséget adni az épphogy óvodás gyereknek, amiben ő még képtelen jó döntést hozni, egészen egyszerűen a tapasztalatlanságából kifolyólag. A frusztrációjára daccal válaszol.
De én azt a cipőt akarom!
Tipikus eset, amikor például cipőt vásárol a család a gyereknek. A szülőnek van arról némi elképzelése, hogy milyet is szeretne. Tavasz van, le kell cserélni a téli csizmát. Ne legyen fűzős, mert az gyakran kikötődik, és még nem is megy elég gyorsan a bekötése. Ne legyen fehér és lakk, viszont lehessen bemenni vele a homokozóba, és a legfontosabb, hogy 28-as legyen, hiszen a téli csizma 27-es volt.
Elképzelés ide vagy oda, mégsem azt mondják a gyereknek, hogy veszünk egy új cipőt, hanem azt, hogy választhatsz egy új cipőt magadnak. A gyerek azonnal tudja is a különbséget, és nyilván kiválasztja a hófehér, lakk, csak 27-esben kapható nyári szandált márciusban. A szülő nem akarja, a gyerek erre elkezd hisztizni. Ha gyakorlott hisztiző, akkor esetleg földhöz vágja magát a cipőboltban, sikít, jelenetet rendez. A szülő nem tudja, mit csináljon, de leginkább botrányt nem akar. Azt elhatározza, hogy a lakkcipőt nem veszi meg, de a hisztit nem tudja befejeztetni. Másnap mindenkinek elmeséli, hogy a háromévese kamaszodik, mert már nem mindegy neki, hogy milyen cipőt vesz fel az óvodába.
Nem létezik hároméves kamasz! (Fotó: Gettyimages)
Ezzel szemben egy kamasszal máshogy zajlik a cipővásárlás. A szülőnek már nincsenek igazán elvárásai, bár azt azért szeretné, hogy a lehetőségekhez mérten ne legyen nagyon ronda, nagyon drága vagy nagyon kényelmetlen. A kamasz, attól függően, hogy éppen milyen hormonok szabályozzák a hangulatát, vagy megveszi az első bármilyen cipőt, ami rámegy a lábára, vagy huszonöt üzlet után, világfájdalommal az arcán közli, hogy ebben az országban még egy normális cipőt sem lehet kapni. A szülők vérmérsékletüktől függően vagy csendben maradnak, vagy halk, sziszegő hangon felszólítják a csemetét, hogy öt percen belül találjon a lábára való cipőt, vagy megkeserüli.
Az első gyerekénél még a legtöbb szülő valóban kamaszos viselkedésnek gondolja a dackorszak bizonyos részeit, de később, amikor a gyerek valóban felnő, kénytelen belátni, hogy az még nem a kamaszkor volt, sőt inkább a kamaszok hasonlítanak a dacoló háromévesekhez és nem fordítva. Csak a körülmények változtak, és a gyerekek lettek okosabbak.
Gabi családjában két kamasz gyerek van, másfél év korkülönbséggel, úgyhogy duplán jutott neki a dackorszakból és most a kamaszkorból is. Ahogy meséli, egészen megdöbbentő élmény volt számára, amikor ráébredt, hogy a gyerekek tizenévesen visszatértek a kétéves önmagukhoz.
„A kamasz gyerekeim pont úgy viselkednek, mint dackorszakban a totyogók. A hisztit egy új szintre emelték, már van bőven szókincsük hozzá, és nem a földhöz verik magukat mérgükben, hanem az ajtókat csapkodják helyette. Néha hajmeresztő látni, mennyire ugyanúgy viselkednek, mint kétéves korukban, pedig már magasabbak nálam lassan. Bele kellett rázódnom, hogy ezt a fajta tinihisztit épp úgy kell kezelni, mint a totyogós hisztit, mert azt hittem, hogy ezt a korszakot már magunk mögött hagytuk, már nem kell majd ésszerűtlen és parttalan vitákat folytatnom velük. Sokszor csak állok megdöbbenve, és azt sem értem, miből lett hiszti – pont úgy, mint kicsi korukban, amikor kiborultak azon, hogy a rózsaszín tányér helyett a zöldet tettem eléjük. Ilyen párbeszédek zajlanak például:
Gyerek: Fel akarom venni a fehér nadrágomat, de félek, hogy koszos lesz.
Anya: Ha nincs nagyon saras idő, akkor nem lesz baja.
Gy: De mostanában saras az idő.
A: Akkor inkább várd meg vele a szárazabb időt.
Gy: Remek, nem engeded, hogy úgy öltözzek, ahogy akarok!!!
És már vágódik is az ajtó, az én arcom pedig csupa kérdőjellé változik, hogy most mit mondtam vajon, amin ennyire kiakadt. A szemükben csak elnyomó lehetek, még akkor is, ha amúgy engedékeny anya vagyok, aki nem akarja alapvetően korlátozni a gyerekeit. Úgyhogy igen, a válasz az, hogy a kamaszkor az újabb dackorszak, csak szintet lépnek a gyerekek, és sokkal kiszámíthatatlanabbak lesznek, nehezebb kezelni a hisztiket.”
Örüljünk a dackorszaknak, mert a kamaszkor nehezebb lesz! (Fotó: Gettyimages)
Anikó egy hároméves fiú anyja, aki épp a dackorszak mélyében lubickol, és simán lefekszik az utcán is a hisztitől, ha nem úgy történik valami, ahogy ő akarja. Az anya szerint ennél rosszabb már nem jöhet, de azért nem nevezné kamasznak a gyerekét.
„Nekem furcsa, amikor valaki a pici gyerekére kezdi azt mondogatni, hogy elkezdett kamaszodni, mert egy minimális utána olvasással egyértelmű, hogy ezt nevezzük dackorszaknak. Tény, hogy hasonló tünetei vannak a kornak, már amennyire a saját kamaszkoromra emlékszem, de szerintem a kamaszodás azt jelenti, hogy a hormonok miatt szélsőségesen viselkedik ugyan, de már van annyi kifejezőeszköz a gyerek kezében, hogy lehet vele értelmesen beszélni. És ha hisztizik is, észérvekkel meg lehet győzni. Persze nincs még kamaszom, csak egy dackorszakos gyerekem, akire semmi sem hat, bármit mondok. Csak az használ, ha kivárom a hisztik végét, mert minden próbálkozásom kudarcba fullad, nem tudom egyszerűen megoldani a helyzetet, amikor kiborul valami apróságon. A legrosszabb az egészben az, hogy nem tudom kiszámítani, melyik tettemmel húzom ki nála a gyufát. Azt hiszem, kicsit félek is már a saját gyerekemtől, tojáshéjakon lépkedek körülötte, hogy nehogy kiborítsam véletlenül. Elég kimerítő ez az időszak, az idegeim cafatokban szoktak lógni a nap végére.”
Eszter pont a kiszámíthatatlanságát szerette a dackorszaknak. Egy háromévestől viccesnek találta, hogy egyik pillanatban valamit nagyon akar, a másikban kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Amikor viszont a tizenhat éves fia teszi ugyanezt, akkor már nem örül neki.
„A fiam egyik nap kitalálta, hogy fociedzésre szeretne járni. Nem ám örömfocira, hanem rögtön olyanra, ahol heti hat edzése van. Amikor tényekkel alátámasztva elmagyaráztam neki, hogy ez semmiképp nem fér bele az idejébe, többórás előadást tartott arról, hogy mennyire megbuktam szülőségből. Röviden azt mondta, hogy engem nem érdekelnek a vágyai, semmiben nem támogatom, és azt szeretném, ha nem lenne élete. A vége az lett a vitának, hogy mondtam, hogy akkor járjon fociedzésre. Egy hétig ment, utána abbahagyta, de én direkt nem hoztam fel neki a dolgot. Erre két hete, amikor megint épp én voltam a világ legelnyomóbb anyja, közölte, hogy miattam nem járhat focizni. Focizni se. A dackorszakot sokkal jobban szerettem, az még vicces volt.”
Déri Gabriella pszichológus véleménye
A dackorszak nevelési szempontból egy érzékelhetően nehezebb és megterhelőbb (jól behatárolható) időszak, ahogy a kamaszkor is, de ezen kívül is felfedezhető néhány párhuzam. Emiatt meg is fordítható a képlet: könnyen lehet, hogy erős hangulatingadozásaival, az éhséget és fáradtságot nehezen viselő, „leolvadó” kamasz a szüleit időnként saját totyogós önmagára emlékezteti. Nem véletlen az sem, hogy a kamaszkort a második születés időszakának is titulálják, de nem ritka a „második dackorszak” elnevezés sem. Mindkét életkori szakasz jellemzője a határok feszegetése. Azonban az időnként megmosolyogtatóan (vagy éppen idegtépően) hasonlónak tűnő viselkedések és működésmódok természetesen más okokból erednek és sokszor (jó esetben) teljesen másféle válaszreakció is érkezik a szülőktől.
Egy dackorszakos gyermek ebben az időszakban kezdi megtapasztalni, hogy ő mégiscsak a szülőtől különálló „én” és verbális készségei révén képes is rá, hogy kifejezze saját tetszését, nem tetszését és akaratát amit bőszen gyakorol is. A határtesztelés, a szabályok „áthágásaö a szülőkről való leválás fontos és természetes lépései, ilyenkor a gyermek valójában nem a szülőket teszteli, hanem sokkal inkább saját magát, miközben megtapasztalja saját korlátait is, mely sokszor frusztráló lehet számára. Ráadásul a frusztrációt a természetes idegrendszeri éretlensége okán nem tudja kezelni; a dackorszakos gyermek az önkontroll és érzelemszabályozás területén is újonc, ez az „akarom, amit akarok, és ezt most akarom” korszaka, az pedig, hogy a szülő hogyan reagál ezekben az esetekben a későbbi érzelemszabályozás fejlődését is irányba állítja.
Kamaszkorban a határok feszegetése szintén a leválás folyamatát segíti, de ez természetesen egy sokkal komplexebb folyamat, nem a „különálló” én, hanem az „önálló” én megtapasztalásának igényéről beszélünk és ez természetesen túlmutat a „legszebb bundás csizmámban szeretnék elindulni a tikkasztó hőségben” típusú „harcokon”, amikor a függetlenné válás útján már az identitásfejlődés áll a középpontban. Ahogy a dackorszaknak a hisztik, úgy a kamaszkornak a lázadás az egyik természetes velejárója, ez valójában a gyermek-éntől való elhatárolódás folyamatának megnyilvánulása. Ugyanakkor egyértelműen tetten érhető az autoritás (legtöbbször a szülői autoritás) legitimitásának megkérdőjelezése is, a „mibe és mennyire szólhatnak bele a szüleim az életembe” csatái ezek. Bár az önkontroll és az érzelemszabályozás területén a gyerekek többsége 8-10 éves korukra már sokkal jobban működik, mint ahogy 2-3 évesen, kevésbé vannak kiszolgáltatva az érzéseiknek és már vannak stratégiáik a frusztrációjuk kezelésére, a hormonális változások és a szerepzavarokból adódó kétségek és a tény, hogy valójában kamaszaink egy „felnőtt világban” próbálnak helytállni, nagy érzelmi viharokat okozhatnak még sokáig, késő kamaszkorban is.
Vagyis összességében igen, valóban lehet párhuzamokat találni a két időszak között és bár ahogy kamaszkorban már nem kerül elő a cumi, a dackorszakos gyerekemmel pedig nem állok le moralizálni a játszótéren a magántulajdonról, még bizonyos nevelési alapelvekben is felfedezhetünk hasonlóságot: a dackorszakban engedni kell a gyereket, hogy tapasztalatot szerezzen, hogy kipróbálja magát, miközben természetesen óvni kell a veszélyektől, az önállóság és az önbizalom ugyanis nem csupán a későbbi identitásfejlődés fontos alapkövei, de hosszútávon a dac ellenszerei is. Ez az aranyszabály (az engedni, de óvni művészete) a kamaszkorra is érvényes. Ahogy a szakértői ajánlás is mindkét korszakra vonatkozik: türelem, türelem és türelem.
Hiszti, hiszti és hiszti:
