A család krízishelyzetbe került, de amit kaptak, az nem segítség, hanem büntetés – kit véd a gyermekvédelem?

Jutka és Zoli történetére a család ügyvédje, dr. M. hívta fel a figyelmünket, külön kiemelve, hogy ez csupán egy példa arra, hogyan írhatják felül a józan, logikus, emberséges döntéseket egy elavult, soklépcsős, rugalmatlan rendszerben levő buktatók. Ez esetben a gyerek családból való kiemelésének indoka: elhanyagolás, veszélyeztetés. Erősen vitatható, hogy egy váratlan krízishelyzet erre elég alap-e. És az is kérdés: nem maga a rendszer-e az, ami elhanyagolja a gondjaira bízott gyereket?

Itthon vagy otthon?

„Bár csak ketten vagyunk a fiammal, szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindig a szerintem legjobbat tudtam nyújtani számára mindenből, amire szüksége volt – meséli Jutka. – És amikor megtalált egy külföldi lehetőség, akkor is úgy éreztem, hogy ez sokat adhat Zolinak: jó esély arra, hogy nyelvet tanulhasson, nyitottabb legyen, sok impulzus érhesse. Örömmel ugrottunk bele. Ezzel együtt nem számoltuk fel teljesen az itthoni életünket: a házunk megmaradt, néhány havonta hazalátogattunk Magyarországon élő édesanyámhoz, és az első két évben Zoli magántanuló volt egy magyarországi iskolában, hogy ha esetleg változik a helyzet, zökkenőmentesen tudjunk hazajönni és folytatni, ahol abbahagytuk. Abban az időben sok külföldön élő magyar család választotta ezt a megoldást, az iskola is teljesen partnernek tűnt abban, hogy így őrizzük meg Zoli itthoni kötődését, amíg el nem dől, hosszú távon hol rendezkedünk be.”

Az első furcsaságok ekkor kezdődtek. Az iskola számára a magántanulók adminisztrációja, mint kiderült, jelentett némi nehézséget, így egy becsúszott hiba miatt Zoli tanulói jogviszonya a következő tanév elején egy időre megszakadt, holott tanköteles volt.

Mivel a család időnként hazalátogatott, felmerült a gyanú, hogy a gyerek nem jár iskolába – ezt a szemben lakó szomszéd is megerősítette egy bejelentéssel. Az ügyet kivizsgálták, és mindent rendben találtak, de az eset nem szilárdította meg a család bizalmát a magyar oktatási rendszerben. A szomszéddal is megromlott a kapcsolat, aki ezek után folyamatosan figyelte őket, és még kétszer feljelentette a családot. Ezt a két ügyet is lezárták kivizsgálás után, hiszen semmi törvényelleneset nem állapítottak meg. 2016-ban aztán Jutka leadta a magyarországi lakcímkártyáját, hivatalosan is külföldre költözött. Zolit beíratta egy ottani magániskolába, ahol folytathatta a Magyarországon megkezdett tanulmányait.

Amikor minden összeomlik

2019 márciusában Jutka megbetegedett. Egyszerű influenzának indult, de olyan több szervet érintő, súlyos gyulladásos szövődményei lettek, hogy segítségre szorult a napi feladatok ellátásában is. Mivel kettesben éltek a kamasz Zolival, úgy döntöttek, hogy hazajönnek Magyarországra, ahol Jutka édesanyja tud nekik segíteni, amíg nem rendeződik a helyzet. Egy kedves ismerősük hozta őket haza kocsival. Visszatérésük után két nappal Jutka annyira rosszul lett, hogy mentőt kellett hívni hozzá, kórházi kezelésre szorult, mert súlyosan kiszáradt. „Szerettem volna minél előbb hazamenni a kórházból a családomhoz, így néhány nap után, mikor jobban lettem, kértem, hogy saját felelősségre engedjenek el – meséli Jutka. – Ehhez beszélnem kellett a kórház pszichiáterével, ez a protokoll. Kérdezgetett a családról, az otthoni körülményekről. Később tudtam meg, hogy a gyermekvédelmi rendszer már megkapta a jelzést a kórháztól, hogy kiskorú gyerekem van, aki az engem szállító mentőorvos szerint nyúzott és sovány (ami, lássuk be, érthető egy olyan helyzetben, mikor napok óta nézi otthon az egyre betegebb édesanyját). A kórházban az is kiderült, hogy vegán vagyok.

Előkerültek a régi akták is, amik néhány éve az iskolába járás körüli adminisztrációs zűrzavar miatt keletkeztek. Ez így elég volt ahhoz, hogy egy hónap múlva megjelenjen a rendőrség a lakásunkon mindenféle előzetes bejelentés nélkül, hogy elvigyék a fiamat.”

Innentől felgyorsultak az események. Zolit két gyámhivatali ügyintéző hat rendőr kíséretében úgy vitte el, hogy sem Jutkának, sem Jutka édesanyjának nem árulták el, hová, arra hivatkozva, hogy a fiút a családja veszélyezteti. Három hétig nem is tudtak semmit róla, végül megszületett a hivatalos határozat, ami alapján hetente egyszer egy órát találkozhatnak, de mindig felügyelet mellett, illetve hetente kétszer tíz percet beszélhetnek telefonon.

„Zolit április 11-én vitték el otthonról – mondja dr M, az ügyvéd. – Az elsőfokú és a másodfokú határozatot is megfellebbeztük, hiszen a fiú egészségi állapota nem igazolta, hogy veszélyben lenne, a döntést az anya fizikai állapotára (ami aztán fokozatosan javult, a teljes gyógyulásig) alapozták.  Ekkor szembesültünk azzal, hogy a jogvesztő hatályú szűk határidők a hivatalokra nem vonatkoznak. Nem harminc, hanem háromszor harminc nap is eltelt, mire választ kaptunk, közben pedig Zoli a családjától elszakítva élt egy intézményben.

Az édesanya fel kellett hogy adja a külföldön évek munkájával felépített életét, mert ő ugyan bármikor visszamehetett volna, de akkor végképp elvesztette volna a kapcsolatot a fiával. Ez olyasmi, amire a jelenlegi uniós alapelvek szerint senki nem kényszeríthető. Jutka folyamatosan együttműködik a hatóságokkal, mindent megtesz, hogy bebizonyítsa: el tudja látni Zolit. De az aktákat csak tologatják ide-oda, és közben hetek, hónapok telnek el. Az nem kérdés, hogy a család Jutka betegségével krízishelyzetbe került, de amit kaptak, az nem segítség, hanem büntetés. A szociális védőhálónak pedig nem a felelősségre vonás a feladata, hanem a segítségnyújtás!”

Az ügy a fontos, vagy a gyerek?

Ez a sok megpróbáltatás egy felnőtt számára is nehezen kezelhető, egy kamasz számára pedig elképzelhetetlenül nagy teher.

Zoli sokáig jól viselte az eseményeket, de 2019 decemberében nem bírta tovább. Éhségsztrájkba kezdett, nem volt hajlandó enni, így rövid idő alatt rengeteget fogyott.

Ekkor kórházba került: először a gasztroenterológián töltött két hetet, ott kiderült, hogy nincs szervi problémája. A téli szünetet a gyermekvédelmi intézményben töltötte úgy, hogy nem találkozhatott az ünnepek alatt a családjával. Aztán januárban beutalták a pszichiátriára, ahol egy hónapig kezelték. Miután onnan kikerült, egy lakásotthonba költöztették. Most is ott él.

„A történet egyik abszurditása – mondja dr M. –, hogy Zoli az ellátórendszerbe kerülése óta nem járt iskolába, holott tanköteles korú. Először 2019. november 18-án mehetett suliba, de két hét bejárás után jöttek a kórházi tartózkodások. Most végre bejárhat, de hosszú hónapok teltek el úgy, hogy bár a törvény szerint kötelező lett volna, egyetlen intézménynek sem volt a tanulója.

Egy gyerek életében, különösen abban az érzékeny szakaszban, amit a kamaszkor jelent, néhány hónap nagyon sok idő, de erre, úgy látszik, senki nincs tekintettel. Az ÜGY a fontos, nem a személy, akiről valójában szólnia kellene az egésznek.”

Zoli tehát lakásotthonban él, az ügye továbbra is folyamatban van. Az édesanya amellett, hogy folyamatosan együttműködéséről biztosítja a hatóságokat, a bíróságon keresztül is igyekszik érvényesíteni a jogait. Most, hogy a járványügyi helyzet megakasztotta a hivatalok működését, újabb hónapokkal csúszhat a végleges döntés. Az iskolák zárva vannak, így hiába mehetett végre nagyobb közösségbe, ez a lehetőség ahogy jött, szinte azonnal meg is szűnt.

Az ő története egy a sok közül, és azzal, hogy ügyvédje van, és az édesanyja minden követ megmozgat a családegyesítés érdekében, Zoli a kivételezettek közé tartozik. Más gyerekeknek nincs olyan szerencséjük, hogy a családjuk ennyi mindent megtehet értük, ők csak sodródnak az árral.

Rendszeresen lehet hallani arról, mennyire túlterhelt a gyermekvédelmi ellátórendszer, miközben az ügyvitel túlbonyolított, a gyerekek elvesznek az egymásnak ellentmondó intézkedések rengetegében, és minden egyes döntés meghozatala hónapokig tart. Elgondolkodtató, hogy ebben a formában a rendszer mennyire szolgálja a gyerekek valódi érdekeit.

Élet kamaszokkal:

• Segíts a kamasznak, ő is szorong a koronavírus miatt
• Bulizni megy a kamasz: szabályok, amiket mondj el neki