„Azt gondolom, mindent tudok, amit online művel” – mondja 13 éves fiáról Tímea. „Ez egy alku volt kettőnk között. Kaphatott mobilt már, idő előtt, főleg azért, mert apukájával elváltunk és szerettem volna, ha nem csak rajtam keresztül tudnak kommunikálni. Az alku része volt, hogy bármikor megnézhetem a mobilját, és mindenről tudok.” Tímea nem ellenőrzésmániás, egyszerűen úgy érzi, nem árt tudnia, mi történik az online életében. „Nem élek vissza vele, próbálom a magánszféráját is figyelembe venni. De fiatal még ahhoz, hogy teljes szabadságot kapjon. Ha látok valami furcsát, megdöbbentőt, próbálom vele megbeszélni a témát úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy megnéztem épp a telefonját. Eddig még bejött. Szerencsére elég nyitott, és magától is elmesél mindent. Hogy épp a viberen milyen furákat írnak az osztályban a lányok, satöbbi. Persze tudom, hogy eljön majd az idő, amikor ő tilt le engem majd…Csak remélni tudom, hogy mindig elmond majd mindent, ami fura vagy zavaró neki.”
„A pornó például fél éve jelent meg az életünkben. A telefonján be volt állítva szűrő, ám egyszer mikor ellenőriztem láttam, hogy rákeresett a pornó szóra, és meg is nézett egy-két videót. Naná, hogy kiderült, rég tudja, hogy kell kikapcsolni a letiltott tartalmakat. Akkor hosszan elbeszélgettünk. Nagyon cuki volt, és még a végén nekem kellett győzködnöm róla, hogy nem baj, hogy megnézte, ez nem bűn. Átbeszéltük a témát, persze ő rém zavarban volt, de nem hagytam annyiban. Oda-vissza mindent kitárgyaltunk. Tisztában vagyok vele, hogy azóta is néz időnként, de erről azt gondolom, hogy mivel helyén van az esze és az értékrendje, nem okoz benne kárt. Tulajdonképpen nem akarok álszent lenni. Ennyi idősen én is néztem, a szüleim VHS kazettáit.”
Forrás: Getty Images
Olgáéknál összetettebb a probléma: két kiskamasz gyerek mellett arra sincs ideje, hogy a tananyagot kövesse online, az azon kívüli életüket pláne nem látja. „Aki azt hiszi, tudja, mi történik, az becsapja saját magát. A nagyobb gyerekem (lány, 13 éves) nagyon komoly és megbízható gyerek, felelősen gondolkozik, benne megbízom.”
Volt már, hogy küldtek neki bránerfotót, de pánik fejjel bezárta és már jött is szólni, hogy mi történt, és egyébként is mindig mesél történeteket az online életéből.
„A másik gyerekem (fiú, 11 éves) tök kelekótya, egy Pumukli, ami a természetét illeti. Sajni most az online tanrendre való átállás miatt nála is korlátlan lett a gépidő, ami egy nonszensz. Egy ekkora gyereket fogni kellene, (sok szerencsét hozzá), mert sem esze, sem felelősségtudata nincs ahhoz, hogy önállóan megválogassa, mit szabad nézni és mit nem. Ennek megfelelően állandóan az internet segglyukában találja magát, de mivel ez van csak a fejében mostanában, jobb híján erről beszél az étkezéseknél, szóval nagyjából el bírom képzelni, mivel tölti az idejét. Gyász. Szerintem egyet lehet itt tenni: olyan légkört teremteni az elejétől kezdve, hogy a gyerek tudja, hogy mindig jöhet hozzám a bajával, bármivel, bármikor, mert megoldjuk és szeretem őt és akkor is szeretni fogom, ha nagy bajba keveredett.”
Gabinak sincsenek illúziói. „Az idő 90 százalékában fogalmam sincs, mit csinálnak online. Pornót nem tudnak nézni, azt tuti, az opendns miatt (szar ügy, ha informatikus az apuka, höhö), amire amúgy azért volt szükség, mert pár éve kitört itthon a pornóbotrány az akkor 10 éves gyerekem telefonján talált (igen, belenéztem) oldalak miatt. De amúgy leginkább csetelésre használják a mobilt, meg a sok trash-t nézik rajta redditen, youtube-on és instán. Elmondják általában, ha para van, nemrég épp a 14 évesem jött mesélni, hogy valami gyanús fickó irogat neki, és kért, hogy segítsek letiltani. Meg rendszeresen mutogatják nekem a jobbnál-jobb mémeket és tiktok videókat, szóval nem nagy tabu nálunk a telefonozás részükről.”
Csak úgy ömlöttek a fentiekhez hasonló történetek, amikor körbekérdeztem ismerőseimet, ki hogy oldja meg, hogy tudjon (és jó esetben beszélgessen is) róla, mit csinál a kamasz gyereke online. Ahogy az eddigiekből is látszik, az összes történetnek könnyen megragadható közös pontjai vannak.
- A szülők tudnak (vagy inkább sejtenek) ezt-azt, de tisztában vannak vele, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.
- A gyerekek kíváncsiak és technikailag felkészültebbek, mint a szülők, tudják, vagy gyorsan megtanulják, hogyan cselezhetik ki a biztonsági protokollokat.
- Érdekli őket minden, ami tiltott.
- Naiv rácsodálkozással fogadják, ha rájuk írnak idegenek.
- Ha nagy para van, jó esetben rohannak a szülőkhöz, de inkább egymás közt beszélnek meg mindent.
- Házirend, szabályok ide vagy oda, valójában nem tudják, mi a megoldás.
Nyilván nincs is olyan, aki egyszer és mindenkorra tudná, de olyat szerencsére találtunk, aki az ideje nagy részében azon van, hogy megtalálja. Pöltl Ákos önvédelmi szakértő tavaly kezdte el látogatni az iskolákat országszerte, hogy megtanítsa a gyerekeket, hogyan védhetik meg magukat. Hamar rájött, hogy az „igazi”, a való életben alkalmazható mentális felkészülés és technikai tudás az ő életükben már kevés: legalább olyan fontos, hogy a közösségi oldalakat felkészülten használják. De hogyan lehetne megtanítani nekik, ha el sem mondják, mi történik velük?
„Van egy 14 éves lányom, testközelből látom, mi történik” – nyilatkozta az nlc-nek Ákos. ”Már amit a gyerek enged, hogy lásson – és ez nem sok”. A szakértő tavaly ősszel tartott önvédelmi képzéseket két elmaradott térségben: az Ormánság kistérségi iskoláiban, hátrányos helyzetű intézményeiben és Rétságon, általános iskolásokkal, köztük nevelőintézetes gyerekekkel. „Kimondottan problémás hetedik-nyolcadik osztályosokkal beszélgettem, tehát tényleg testközelből láttam, mi történik.” Ami rögtön feltűnt neki, hogy „tízből kilenc gyereknél ott a telefon, kisebb falvakban is, mindenhol, legfeljebb nem iPhone-ja van, hanem egy olcsóbb készüléke”.
A szülők és a gyerekek ugyanolyan telefonokat használnak, „de a szakadék a két generáció tudása között óriási”. Nem társadalmi kérdés ez, hiszen a szegényebb, falusi gyerekek közt is ugyanúgy terjed a TikTok és a chatprogramok, mint a gazdag nagyvárosiak közt, hanem tisztán generációs. A szülőknek Ákos szerint legfeljebb abból lehet elképzelésük, mi történik az interneten, ahogy ők használják az Instagramot, Messengert, Facebookot (már ha használják), a gyerekek viszont egész más appokat pörgetnek nap mint nap. Ha azok némelyike ismerős is a szülőknek, akkor is másképp használják, mint a felnőttek.
A szülők megtanulták az okostelefont, a gyerekek beleszülettek.
A jelenséggel persze nagyon sok projekt, edukációs kampány foglalkozik, több szervezet igyekszik megvédeni a gyerekeket, vagy legalább tippeket adni nekik, hogyan védhetik meg magukat. Ha azonban megnézzük ezeket az anyagokat, kiderül: az információk nem a gyerekektől jönnek, hanem azoktól, akik kitalálják a kampányokat, és úgy gondolják, tudják, mi a probléma – véli a szakember. A tájékoztató honlapok kőkorszaki felületnek tűnnek a gyerekek szemében, miközben őket magukat legfeljebb kérdőíves kutatás keretében faggatják ki. „Azokat meg főleg úgy töltik ki, hogy beírnak mindenhová gyorsan valamit, hátha megnyernek valami utazást.” A gyerekek pedig maguktól biztosan nem mondják el a szülőnek, mit művelnek online, az osztályfőnöknek, az ofőórára ellátogató rendőrnek pedig pláne nem.
„Kell a személyes kontaktus, el kell érni a bizalmat, hogy megnyíljanak, elmeséljék, beszéljenek arról, mit művelnek online. Ezt a marketingben fókuszcsoportos kutatásnak hívják: személyesen, kis csoportban beszélgetnek. Az iskolákban ezt 15-20 fős csoportokat jelentett. Tavaly decemberben szerveztem egy úgynevezett pilot projektet, hogy meglássam, mi történik, ha háromszor, alkalmanként két-három órára leülök ezekkel a gyerekekkel. Mindezt egy-egy önvédelmi edzésbe ágyaztam be, az volt a keret. Edzettünk, röhögtünk, megmutattam a technikákat. A gyerekek imádták, megtaláltam a módját, hogyan tartsam meg a figyelmüket, pont úgy, ahogy egy dj megtalálja a legjobb zenét a közönségnek.”
Pöltl Ákos (fotó: Neményi Márton)
Amikor ráéreztek az edzés ízére, Ákos alkut ajánlott: megígérte, hogy folytatja, ha ők megmutatják neki, hogy működik ez az okostelefon-világ, „mert én rohadtul nem értem”. Ezzel fordult a kocka: a gyerekek nem kiszolgálták a felnőtteket, hanem szakértőként szólaltak meg. „Gyönyörűen bevált, igaz, eleinte úgy fogalmaztak, hogy nem velük, hanem egy barátjukkal történt ez meg az. Aztán lestek, hogy mondhatnak-e csúnyát, hogy nincsenek-e tanárok a közelben.” A lényeg, hogy nyíltan beszéltek zaklatásról, idegenek kéretlen üzengetéseiről, képekről, videókról és még a gyerektársadalom árnyoldaláról is.
Ákos leghúzósabb felfedezése az online chatbandák, ahogy ő hívja: virtuális gangek működése. Ezek lényegét így fogalmazta meg egy nyolcadikos fiú:
Vannak ilyen csoportok Messengerben, annyi gyerek a tagja, hogy ide, ebbe a nagy tornaterembe nem férnének be. A csoportban vannak drogosok, piások, mindig mennek verekedni, általában kipécéznek embereket, akiket aztán mindenki közösen utál a csoportban. Az a szabály, hogy minimum 10-en legyenek, ha találkoznak valahol és úgy induljanak el. Nem kell jelentkezni sem, a csoportban lévő tagok ajánlanak haverokat, barátokat: egyszer csak hozzáadnak a csoporthoz. Utána kiléphetsz, ha akarsz, de bent is maradhatsz a csoportban.
Vannak csoportok, ahova felvételizni kell, két-három szervező bírálja el a „kérelmeket”, ha pedig összeáll egy erős csapat, indulhat a gyengébbek zaklatása, online és élőben is. Itt tervezik meg a bullyingot. „Erről mind úgy meséltek, hogy már kiszálltak belőle, ami persze vagy igaz, vagy nem – de a lényeg, hogy elmesélték. És ez még csak a jéghegy csúcsa.”
A dupla Instagram-profil is bevett módszer, az egyik a nyilvános, amellyel elaltatják a szülők, tanárok gyanakvását, a másik zárt, csak az ismerőseiket engedik be. A szakértő megismerkedett a Chat Alternative nevű alkalmazással. „Ezen idegenekkel tudsz beszélni, ami persze elsőre bulinak tűnik, megismerkedhetsz más kultúrákkal, gyakorolhatod a nyelvet és így tovább. A gyerekek hatvan százaléka viszont azt mondta, az első vagy a második alkalommal képeket kértek tőlük és kaptak is képeket, főleg pornográf fotókat. Ha letiltják őket, jön a következő, vagy megtalálják őket máshol.”
Nem azért pusztába kiáltott szó, ha a gyerekeket védekezni tanítjuk, mert nem figyelnek vagy nincs kedvük betartani, hanem éppen azért, mert már rég pontosan tudják, hogyan védhetik meg magukat, jobban, mint a felnőttek – mondja a szakértő. „Tiltsd le, jelentsd, eleve ne jelöld vissza, ha gyanús, ne ossz meg vele semmit – ezeket nagyon jól tudják, nem ezzel van a probléma. A probléma azokkal a tíz-tizenkét évesekkel van, akiknek hirtelen kinyílik a világ, naivan, állnak hozzá, és így nagyon könnyen megvezethetőek.” Ők pedig nem tudnak kihez fordulni, ha baj van. „Amikor a szülő azzal nyit be a gyerekéhez, hogy állítsa át a csengőhangját, mert ő nem tudja, mit kell nyomni, akkor mégis kivel beszélhetné meg, hogy furcsákat kérdezgetnek tőle idegenek cseten?” Arról nem is beszélve, hogy nagyon nehezen beszélnek a támadásokról, például a szégyenérzet miatt: ha megalázva érzik magukat, vagy ha úgy gondolják, nem reagáltak elég keményen.
Megkérdeztem a kamaszokat, hogy szerintük a szüleik mennyire vannak tisztában azzal, valójában mit csinálnak a közösségi felületeken. Kértem, mondjanak erre egy számot 0 és 10 között. A legnagyobb szám a 3 volt, a legtöbb pedig a 0. Vagyis semennyire.
Egy kicsit könnyebb a dolguk, ha van idősebb testvérük, ők jellemzően segítenek, de más lehetőségük tényleg nincs. „A kortársakat és az influenszereket figyelik, ezért mennek körbe olyan könnyen a hülye kihívások: ebben a közegben élnek, nincs meg a szülő visszatartó ereje. Az legutóbb akkor volt meg, amikor a grundon játszottak, az anya meg körbetelefonált, hogy kinél van a gyerek és hazarendelte vacsorára.”
Új dimenziót nyitott a koronavírus: a gyerekek már nem csak önszántukból tevékenykednek a neten, hanem szó szerint oda szorultak iskola híján, hogy azt nézzék, ahogy a felnőttek szerencsétlenkednek jó esetben félig-meddig működő, lomha, rosszul tervezett felületeken. Még szép, hogy végképp elszállt a bizalom irányukba. „Leülnek, hallgatják, hogy papolnak nekik, aztán csak legyintenek.” Mindezt online, tehát egy olyan közegben, ami az övék, a természetes közegük, amibe beleszülettek.
Forrás: Getty Images
Pöltl Ákos monitoring rendszert tervez: egy százfős csoport információi alapján figyelné, milyen felületeket hogyan használnak a gyerekek és mik a veszélyforrások az online térben. Ezt persze rendszeresen frissíteni kellene, hiszen ahogy egy gyanús app eltűnik a süllyesztőben, jön helyette három másik. „Ezt arra szeretném használni, hogy felkészítsem őket ezekre a veszélyekre egy e-learning felületen keresztül.” Ez sokkal izgalmasabb lenne, mint ahogy hangzik: egy játékelméletre épülő pontgyűjtő, jutalmazó rendszerre épülne, azaz a gyerekeket kis túlzással úgy motiválná, mint a Pokemon Go. „Muszáj, hogy felismerje a veszélyes helyzeteket. Nem tudok ott lenni mellette.”
Szerinte a szülők azonnal partnerek lennének ebben. Arra a felvetésre, hogy ha a szülők megtudnák, mit művelnek a gyerekek online, biztosan elvennék a telefonjaikat, Ákos azt mondja: tisztában vannak vele, hogy ez nem működik. „A lányom és a barátnője együtt használták a telefonjukat, amikor egy hétig nem volt neki. Felváltva léptek be az appokba, ugyanúgy cseteltek, posztoltak, pont úgy viselkedtek, mintha külön-külön telefonjuk lett volna. Sem a tiltás, sem a szűrőszoftver nem működik. Csak az, ha a gyerek többet tud a világról, mint most.”
Minden a fiatalkori bántalmazásról
- „A bullying ma már nem ér véget délután négykor az utolsó kicsengetéssel” – interjú Reményiné Csekeő Borbálával, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítány vezetőjével
- Riasztó adat: Magyarország a második az internetes zaklatások előfordulási listáján
- „Anya, rosszul vagyok, hazamegyek” – bántalmazás a gólyatáborban
