Az elmúlt 13 évben többször, névvel, arccal, teljesen kitárulkozva osztottam meg az érzéseimet cikkekben arról, hogy nem akarok gyereket. Azt mondtam, hogy már 28 évesen is pontosan tudtam, mit nem akarok. Sokszor éreztem azt, hogy önzőnek, vagy defektesnek gondolnak a többiek, és mindennél jobban bántott, amikor legyintettek és azt mondták: majd megváltozik a véleményem. Abban ma is hiszek, hogy a feltétel nélküli szeretetet nem csak az anyasággal lehet „megtanulni”. Az ott van bennünk.
Azonban 37 éves lettem, és már teljesen máshogyan állok a gyermekvállaláshoz: őszintén remélem, hogy egyszer anyuka lehetnek.
Mi változott? Kezdjük ott, hogy én, meg az életem. Amikor egy szőnyeg alá söpört probléma miatt sürgősen megműtöttek, a kórházi ágyon ébredve, az járt a fejemben, mi lesz, ha meg sem marad a lehetősége annak, hogy anya legyek? Akkor jöttem rá, hogy amit elveszíthetek, arra nagyon is vágyom, csak féltem, nem találok hozzá társat, vagy egyszerűen elutasítom, mert akkor, abban az élethelyzetemben nem volt fontos, nem volt itt az ideje. Közhely, hogy akkor jössz rá arra, mid van, amikor elveszíted, vagy megérzed, hogy elveszítheted. Amikor először hallottam azt orvos szájából, hogy nem lesz egyszerű teherbe esnem, megijedtem. Amikor ötödször, az csak még jobban megerősített abban, hogy amikor majd eljön az ideje, harcolnom kell azért a kincsért. Giccsesen hangzik? Lehet. Ezt azt időt azonban nem úgy élem meg, hogy elvesztegettem, hiszen pontosan látom: akkor még nem álltam készen, nem hittem el, hogy lehetek jó szülő.
Ezzel együtt is fel kell készülni arra, hogy vagy kifutok majd az időből, vagy nem találok társat, vagy a szervezetem nem lesz partner abban, hogy édesanya lehessek.
Ezek az érzések most is marnak, de van valami, amit tíz éve és most is ugyanúgy gondolok. Az örökbefogadás mindig is szívügyem volt. Azt gondolom, hogy ott már van egy kis ember, aki megszületett, aki itt él köztünk, és te vagy neki az esély egy normális, szerető családra. Azt mondják, a szülés egy csodálatos, semmihez nem fogható élmény. Bizonyára így van. De családot, szeretetet és jövőt adni egy gyermeknek, szerintem legalább ennyire szép.
“…hogy valaha megérik-e bennem az elhatározás, hogy inkább felnevelnék egy gyereket, mint éljem a mostani, szabad életemet, most – és szerintem örökre – nem a válaszom…”- írtam az nlc egyik cikkében még 28 évesen. Eltelt kilenc év. Boldog vagyok, hogy már nem így látom. Elégedett leszek akkor is, ha úgy hozza a sors, hogy nem lehetek majd anya. Azért örülök, mert a vágy ott marad bennem, a változás megtörtént.
Fotó: getty images
Ám az én változásom nem jelenti azt, hogy mindenki, aki úgy gondolja, hogy nem akar gyereket, azzal „valami gond van”. Egyrészt hiszem, hogy ez a nő döntése, a magánéletének olyan része, ami nem tartozik másra csak rá, és a párjára. Hiszem, hogy az ítélkezés helyét a nyitottságnak kell átvennie, hogy nem lehet valakit csak a kijelentései alapján megmérni, egy-egy mondat nem mondja el a legféltetettebb érzéseit. Vannak, akik abban teljesednek ki, ha három gyereket altatnak el éjjel, miközben mások nem vágynak a büfiztetésre, vagy az ovis anyák napjára, inkább kirándulni akarnak egyedül, vagy a párjukkal barangolni az ismeretlenben.
Önmagában sem könnyű ez a vívódás egy nő életében. Sem akkor, amikor arra döbben rá, hogy talán kifutott az időből, sem akkor, amikor azt kell tudatosítania magában, hogy nem defektes attól, hogy elmúlt negyven, nincs gyereke, és érzi, hogy már nem is akar. Megduplázza ezt a terhet a kívülről jövő okoskodás, tanács-osztogatás, ítélkezés. Nem véletlen, hogy a Szolgálólány meséjétől kezdve, ennyi könyv és sorozat foglalkozik egy olyan jövővel, ahol egy nő várandósságáról, mindenki dönthet, csak pont maga a nő nem. Egy hamarosan megjelenő új könyv, a Kék sorsjegy is egy ilyen világot mutat be. Olyat, ahol a lányok az első menstruáció után, egy lottózóba mennek, és sorsjegyet húznak. A fehér szelvény azt jelenti: szülhet, lehet családja. Akinek azonban kék lesz a sorsjegye, az nem lehet anya. De mi történik egy nő lelkében, ha nem az a sorsa, amit neki szánt a “rendszer”? Ki szólhat bele abba, hogy ki, mikor szüljön? Mi történik azzal a nővel, aki sok évig azt gondolta, a kék szelvény az élete, hitt benne, nem akart gyereket, ám egyik reggel rájön: pusztán elfojtott magában egy érzést, amit mindennél jobban át akar élni? Nem is áll olyan messze a valóságtól, ugye?
