Az utálat erős szónak hangzik, mégis sok esetben ezt érzik a szüleik iránt azok a felnőttek, akik bámtalmazásban nőttek fel. Dr. Eric R. Maisel pszichoterapeuta gyakran találkozik olyan páciensekkel, akik óriási bűntudattal küzdenek, mert utálják a saját anyjukat vagy apjukat, általában azért, mert elnyomó, diktatórikus rendszerben nevelték a gyerekeiket.
A kérdések ismétlődnek a terápiákban: „Szabad utálni az apámat?” vagy „Túlságosan felnagyítom a szüleim kegyetlenségét?”, esetleg „Túl kéne tennem magam rajta és valahogy megbocsátani, amit tett velem az apám, még akkor is, ha a mai napig ott rúg belém, ahol tud?”
Jogos a harag
A pszichológus válasza minden esetben az, hogy nincs ok a bűntudatra, és hogy a bántalmazó szülők felé érzett harag, utálat, indulat teljesen jogos és el kell magunkban fogadni, ha így érzünk. Mindegy, hogy társadalmilag azt várják el tőlünk, hogy szeressük és tiszteljük anyánkat, apánkat, ha erre nem szolgáltak rá, akkor egyáltalán nem kell így tennünk. Ha nem voltak képesek arra, hogy gyerekkorunkban szeretettel és biztonsággal vegyenek körül, akkor nincs miért bűntudatot érezni az utálat miatt.
A bántalmazó szülőket szabad utálni (Kép: Pexels)
Keményen hangzik a pszichológus véleménye, sőt, talán fel is háborodnak rajta páran, ezért egy 17 éves lány történetével magyarázza el, miért kell a bűntudatot elfelejteni a bántalmazó szülőkkel szemben. Dr. Maisel páciense egy emailt írt a pszichológusnak, amikor bejelentkezett hozzá terápiára, a levél tárgya ez volt:
„Utálom az apámat. Nem kéne ezt éreznem?”
A kamaszlány a levelében aztán kifejtette a problémát: „Utálom az apámat. Hogy miért? Talán elhagyott anyámat és engem? Nem. Alkoholista? Nem. Vert minket? NEM. (Valójában azt kívánom, bárcsak fizikailag bántott volna minket, mert legalább lenne valami a kezemben, amivel a rendőrséghez fordulhatnék.) Ezeknél sokkal rosszabb: egy diktátor, akit elvakít a saját egója, és születésem óta a parancsai szerint kell ugrálnom. Soha nem ismeri be, ha hibázik vagy téved. Abban az illúzióban él, hogy ő a legokosabb az egész világon, aki mindenkinél jobban tud mindent. Attól érzi magát jól, ha másokat rossz színben tüntethet fel, azt érezteti az emberekkel, hogy kicsik, értéktelenek és nem lehet őket szeretni. Emiatt utálom. Olykor pedig magamat is utálom, hogy képes vagyok ennyire utálni valakit.
Miatta gondolom azt magamról, hogy nem vagyok elég. Anyám mindig azt mondja, hogy nem tehetünk semmi apám ellen, az egót nem lehet meggyógyítani, el kell fogadni, hogy ő ilyen. Engedjem el. Bocsássak meg. El fog múlni. De tényleg meg kéne bocsátanom neki?”
Nem kötelező szeretni
Dr. Maisel szerint azt az általános nézetet, miszerint mindenkit szeretni kell, és még a bántalmazóinkkal szemben érzett utálatot is el kell nyomni magunkban, be kell csomagolni a megbocsátásba, pont azok kényszerítik ránk, akik el akarják nyomni a környezetükben élőket. Ezzel takaróznak, miközben a legközelebb állókat, a családjukat, gyerekeiket terrorizálják. Manipulálnak és bántalmaznak, de nekünk kötelességünk szeretni őket.
Való igaz, hogy jobb elengedni az utálatot, mert képes megmérgezni az életünket, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jogunk ezt érezni valaki iránt, aki bántott, még akkor is, ha az a saját szülőnk. Nem kell engedélyt kérni egy bántalmazó szülőtől az utálathoz, inkább a saját lelki békénk miatt érdemes dolgozni azon, hogy képesek legyünk elengedni a gyerekkorunkkal együtt az utálatot is, hogy ne a múlt határozza meg a jelen döntéseit és ezzel irányítsa a bántalmazó a jövőnket.
