Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója: „A legfontosabb részünket veszítettük el: a nézőket” (x)

Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója (Fotó: Bodnár Zsófia)

Hogy élted meg ezt a rendhagyó kezdetet újonnan kinevezett igazgatóként?

Amikor tavasszal kialakult a koronavírus-helyzet, nagyjából ahhoz tudom hasonlítani az érzéseimet, mint amikor valaki hirtelen berántja a kéziféket, pedig hatalmas tervekkel, nagy vehemenciával és energiával indultam neki a feladatnak. Elsősorban magamat kellett rendbe tennem, rögtön reagálnom kellett a körülményekre, fel kellett dolgoznom, hogy itt és most rugalmasnak kell lenni, mert egyszerűen nem azok a célok valósulnak majd meg, amit elterveztem. Első számú feladat volt, hogy a Budapest Bábszínház munkavállalóinak megmaradjon az állása, hogy megteremtsük az egészségügyi biztonságukat. Bár először nem így éltem meg a helyzetet, de utólag mondhatom: kitűnő tanulási folyamatnak bizonyult az első három hónap.

A társulat hogyan élte meg a kialakult helyzetet?

Alapvetően a legfontosabb részünket veszítettük el: a nézőket. Nagyon szerettük volna kompenzálni őket, hiszen nagyon sok gyermek maradt előadás nélkül. Volt olyan család, ahol

A társulat tagjai ráadásul hozzászoktak, hogy augusztus 20-ától egészen június végéig bent dolgoznak a színházban, most pedig egyszer csak otthon rekedtek. Nagyon fontos lélektani kérdés volt biztosítani nekik, hogy ne érezzék magukat haszontalannak, feladatot kellett nekik adni, meg kellett szervezni a home office-ban végezhető munkákat.

Milyen mentő ötleteitek voltak?

Mi is abba az irányba indultunk el, mint más színházak, hogy valahogy az online térben kárpótoljuk a gyermekeket. Rá kellett jönnünk, hogyan tudjuk élményhez juttatni őket. Ezért kijelöltük a szombati napot, amikor az archív előadásainkból délelőttönként egy gyermekeknek, este pedig egy felnőtteknek szóló darabot tettünk bárki számára elérhetővé. Emellett kiírtunk ezekhez az előadásokhoz rajzpályázatokat, a színészek pedig mesét olvastak fel otthon. Olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy a mi színházunknak volt tartaléka a múlt évről, nagyon sokat számított, hogy a színházvezetés felelősen gazdálkodott az elmúlt években.

Hogyan tudod összeegyeztetni a színész és az igazgatónő szerepét?

Egy kicsit most kénytelen vagyok háttérbe szorítani azt, hogy bábszínész is vagyok, bár nem szeretném teljesen elhagyni, mert minden olyan terület közül, amivel most foglalkozom kell, ez az egyik legfelemelőbb számomra. Nagyon szeretek a kollégáimmal együtt játszani, hiszen immár tizenhat éve velük szerepelek, de azt is fel kellett mérnem, hogy mostantól valószínűleg nem én fogom szétkoptatni a színház színpadát. Egyetlen szerepet vállaltam el egy darabban, ennél többet nem szeretnék, ugyanígy a rendezést is visszaszorítottam. Nekem most arra kell koncentrálnom, hogy becsülettel vezessem az intézményt.

Hogyan kerül valaki a bábszínészi pályára?

A pályám kezdetén egyáltalán nem számoltam azzal, hogy lehet bábszínész végzettséget szerezni, én magam színész szerettem volna lenni. Kétszer jelentkeztem prózai szakra, de nem jutottam be, akkor jelentkeztem a Kolibri Színházba. A felvételin mondták először, hogy tegyek egy kesztyűbábot a kezemre és azzal mondjam el a verset, amit hoztam. Számomra az volt az a pillanat, amikor rájöttem, milyen csodálatos energiák, érzések vannak bennem, amit átvihetek a kezemen lévő figurába. Azonnal felvettek és csodálatos tanárok tanítottak. Ott volt például Meixler Ildikó – ő volt a kiskirályfi hangja a Süsü a sárkány című bábjátékban. Mivel én a ’80-as évek gyermeke vagyok, nekem ő egy igazi sztár volt akkor. Teljesen magába szippantott ez a világ, hogy mennyi lehetőség van egy bábban, mennyi rétege van ennek a műfajnak. Ezután jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre bábszínész szakra, és 2004 óta a Budapest Bábszínház tagja vagyok.

Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója (Fotó: Éltető Anna)

Miben más a feladata egy bábszínésznek, miben kihívás?

Amellett, hogy az adott szerepet végigviszem, felépítem magamban, nekem meg kell ismernem az adott báb technikai adottságait is: hogyan mozog, hogy áll fel, hogy ül le, és ez mind akkor lesz jó, ha az egész összeolvad velem és természetessé válik a játék során. A másik nagyon fontos a szakmánkban, hogy mi, színészek itt a háttérben vagyunk és ott is maradunk. A báb a fontos, azt nézi a néző, nekem pedig abba kell beletennem mindent, amit máshol a saját testemmel, arcommal fejeznék ki. 

Hogyan tudjátok a mai gyermekeket elérni, megszólítani?

A minőségi előadásokban hiszek, úgy gondolom, minden, gyermekeknek szóló darabnak ugyanolyan szintű minőségnek kell lennie, mint ha felnőtteknek készítenénk. Azonban nem könnyű felvenni a versenyt azokkal az ingerekkel, amelyek ezeket a gyerekeket manapság érik, a három gyermekem révén jól ismerem ezt a problémát. Ahogy nagyjából az iskoláskorba érnek, ott már igenis számít, hogy mi a téma, amit eléjük rakunk, milyen vizualitással tálaljuk mindezt, milyen zenei anyaggal, szöveggel dolgozunk. A most készülő Helló, Héraklész! című darabunk például tíz éven felülieknek szól majd. Ez egy nagyon nehéz korosztály, ők már ráadásul gondolhatják azt, hogy a bábszínház kicsiknek való. Ezért azt kértem a darab rendezőjétől, hogy olyan előadást tegyen a nagyszínpadra, hogyha eljönnek a kiskamaszok, utána vissza is akarjanak jönni. Csak annyit árulok el, hogy élő DJ is lesz a színpadon.

Rumcájsz a Budapest Bábszínház színpadán (Fotó: Éltető Anna)

Az elmúlt időszakban háromgyermekes édesanyaként is helyt kellett állnod.

Igen, van egy tizenegy éves lányom, az ikerfiaim pedig kilencévesek. Mint minden olyan ember, aki szereti a hivatását, én sem szerettem volna soha lemondani erről, mindig is szerettem volna bizonyítani, hogy lehet csinálni együtt a kettőt. Az élet egyszerűen sodorta elém a lehetőségeket, én pedig kihasználtam azokat és soha nem mondtam azt, hogy a család miatt háttérbe szorítom a karriert. De nagyon fontos, hogy ehhez kellett egy olyan társ, mint a férjem. Az ő számára mindig fontos volt, hogy ugyanúgy ki tudjam fejezni magam, hogy elérjem a céljaimat. Egy így gondolkodó pár nélkül nem menne.

És milyen egy bábszínész gyermekének lenni?

A lányom nagyon sokat járt be velem a színházba. Volt olyan előadás, ahol állítása szerint az egész szerepet el tudta volna játszani, annyiszor látta.  Nem tartottam vissza, hiszen ez egy varázslatos világ, de próbáltam odafigyelni, hogy mégse csak ezt a közeget szívja magába. Hiszen egy idő után természetessé válna, hogy neki is legyen ez az útja, én viszont szerettem volna más lehetőségekkel is megismertetni őket. A lányomban volt a legnagyobb nyitottság erre, de elmúlt: nem szeretne színész lenni. A fiúk nagyon szívesen jönnek az előadásokra, megnézik, megszakértik, javaslatokat tesznek, hogy legközelebb mit rendezzek, de ennyi.

Hogyan oldottátok meg az otthoni tanulást?

Arról szólt a tavaszunk, hogy nekem telefon lógott a fülemen vagy a gép előtt ültem. Bevallom őszintén, az első hónapban úgy éreztük a férjemmel, hogy bele fogunk pusztulni. Három gyerekkel tanultunk három különböző osztályból. De hát, ami nem öl meg, az megerősít – szokták mondani.  De az biztos, hogy nagyon régóta nem töltöttem ennyi időt a gyermekeimmel és ez összekovácsolta a családot.

Mivel készültök a nagy újranyitásra?

Nagyon boldogok vagyunk, hogy fél év után végre megnyithatjuk a Budapest Bábszínház kapuit a nézők előtt, ráadásul a nagy klasszikus Rumcájsz című előadással. Négyéves kortól ajánljuk, de biztos vagyok benne, hogy iskolásoknak is nagyon szórakoztató lesz.  Schneider Jankó bábművész rendezi a darabot. Amikor kérdeztem, hogy neki milyen kötődése van a darabhoz, mit szeret benne, akkor Rumcájsz kiállását említette, az ügyet, amiben hisz, amiért harcol, illetve azt az őszinte, tiszta szeretetet, amit párjával, Mankával képviselnek. Van egy fajta frissesség, humor és szemtelenség ebben a darabban, amit én nagyon szeretek. Ez nem az a típusú kesztyűbáb játék lesz, ami az egész gyermekkorunkat végig kísérte – úgymond nincs rajta por.

Rumcájsz a Budapest Bábszínház színpadán (Fotó: Éltető Anna)

Milyen óvintézkedéseket tudtatok tenni ebben a különleges járvány helyzetben?

A legnagyobb munkánk az volt az elmúlt időszakban, hogy felkészüljünk a második hullámra. Szeretnénk, ha minden szülő, aki hozzánk látogat, biztonságban érezze a gyermekét. Ha mindenki betart minden szabályt, akkor nem szabad elvenni tőlük ezeket a közösségi élményeket, hiszen a gyermekeket is épp annyira megviseli a bezártság, mint bennünket. A színházunk területén hatéves kortól kötelező lesz a maszk viselése – én hiszek ennek a fontosságában. Én úgy látom, hogyha veszünk egy-két helyes, vagány maszkot, akkor a gyerekek szívesen viselik, nem okoz nekik akkora problémát, mint nekünk. Ráadásul nálunk mindössze 30-40 perces felvonások vannak. Több kézfertőtlenítő pontunk van a színházban, a mosdóinkat teljesen kicseréltük antibakteriális pultra, érintésmentes kézmosóra, és zsiliprendszerrel engedjük be a nézőket a nézőtérre. Hétvégenként egyelőre nem szándékozunk kihagyni helyeket, de az iskolás és óvodás csoportoknál hétköznap lefelezzük a nézőteret. Rendszeresen szellőztetünk, folyamatosan takarítjuk és fertőtlenítjük a kilincseket, székkarfákat. Így próbálunk meg mindent megtenni azért, hogy aki eljön hozzánk, az most is jó élményekkel távozzon.