Kedves exférjem!
Összetörtem, amikor elmentél, és szó nélkül itt hagytál a két kicsi gyerekünkkel. Úgy sétáltál ki az ajtón, hogy el sem köszöntél tőlük. Várt rád egy új élet, egy új nő, válás után már nem is akartál visszanézni, semmit sem tartottál meg belőlünk. Padlóra küldtél, itt álltam egy hat hónapos és egy kétéves gyerekkel, munka, jövedelem nélkül, és nem tudtam, merre halad tovább az életem. Kilátástalan volt minden, mert elvetted tőlem azt a jövőt, amit együtt terveztünk. Elhittem, amikor azt mondtad, hogy együtt leszünk jóban-rosszban a halálunkig, nem csoda, hogy összeomlottam, amikor kiléptél az életünkből.
A mai napig nem tudom, miért távolodtál el tőlem annyira, hogy egy új nő karjai között keresd a vigaszt. Nem emlékszem nagy vitákra, veszekedésekre, sosem voltak tányértörős balhék közöttünk, általában csendben meg tudtuk beszélni a nézeteltéréseinket. Egyeztek a céljaink is, azt terveztük, hogy lesz egy pici kertes házunk, amit mi építünk fel, hogy kiszabaduljunk abból a lakásból, ahol az agyunkra mentek a szomszédok.
Abban a hitben éltem, hogy egyetértünk, tudjuk, merre megyünk együtt, és hogy mindkettőnk számára a két kicsi gyerekünk jelenti az élet értelmét.
Olyan csodálatos apa voltál! Most is kicsordul a könnyem, ha visszaemlékszem, mennyire gyengéden, kedvesen játszottál a gyerekekkel. Ahogy a nyakadba kaptad a kisfiunkat és így sétáltunk végig az állatkerten. Vagy amikor órákig labdáztál vele, hiába nem kapta el sosem azt a labdát, a te türelmed sosem merült ki, sosem fogyott el. Eszembe sem jutott volna, hogy valaha el fogunk válni.
Válás után a harag természetes (Kép: Unsplash)
Emlékszem, hogy sírtál a boldogságtól, amikor megszületett a kislányunk, mennyire ragaszkodtál hozzá. Nem raktad le a kezedből, ringattad és mindent megtettél, hogy rád mosolyogjon. Azt mondtad, ezek voltak életed legboldogabb pillanatai és örökre hallgatni akarod a kacagását. Hogy tudtad őket elhagyni? Hogy szűnnek meg az apai érzések egyik percről a másikra a válással együtt?
Soha nem kaptam magyarázatot a kérdéseimre, sokáig dédelgettem magamban a haragot és gyűlöletet irántad. Minden elmaradt láthatáskor napokig aludni sem tudtam, annyit rágódtam azon, hogy lehet elhagyni két ártatlan gyereket ilyen szívtelenül. Minden kimaradt gyerektartás után zokogtam, hogy ennyire sem vagy képes a gyerekeidért.
Kínoztam magam, börtönbe zártam az életem, megfeneklettem. Aztán kihúztam magamat a saját hajamnál fogva a mocsárból.
Most, három év elteltével már azt tudom mondani, hogy köszönöm, hogy elhagytál. Ha nem mész el, sosem jöttem volna rá, milyen csodálatos, támogató közeg vesz körül. Nem tudnám, hogy a családomra és a barátaimra mennyire számíthatok, hogy sosem engednék el a kezem, bármekkora bajban is vagyok. Boldog vagyok nélküled, de nem azért, mert új férjet találtam volna, hanem mert sokkal jobban megismertem saját magamat és azt, hogy mire vagyok képes. Megtanultam, hogy nincs az a reménytelen helyzet, amiből ne tudnék kimászni. Nincs az a férfias munka, amit ne tudnék megcsinálni. És nincs az a hegy, amit el ne tudnék hordani, ha a gyerekeimről van szó.
Ha nem költözöl el, nem hagysz itt a romjaimban, akkor talán sosem növök fel, és mindig azt várnám, hogy egy férfi támogasson és széttárnám a kezemet, ha fel kell fúrni egy polcot a lakásban. Ha itt maradtál volna, nem ismerem meg a saját erőmet, és nem fedeztem volna fel a bennem rejlő sziklaszilárd, magabiztos nőt. Köszönöm, hogy kisétáltál az életemből, elengedtem a haragot és gyűlöletet, nem érdekel már, hogy nem is nézel a gyerekeid felé, ez csak a te veszteséged, nem az én problémám. Kívánom, hogy találj rá egyszer a belső békédre, talán akkor majd képes leszel másokat is igazán szeretni.
