Családon belül könnyű meghatározni a generációkat, hiszen a gyerekeim és a szüleim is egy-egy másik generáció. A munkahelyünkön, vagy csak egyszerűen a családon kívül már sokkal nehezebb dolgunk van, ha valakit mindenáron be akarunk sorolni valahova. A generációs különbség létezik, de csak rajtunk múlik a mértéke.
Aki tíz évvel idősebb tőlünk, az a mi generációnk tagja, vagy már a szüleinkké? És ha fiatalabb? Ezen a vonal elindulva könnyű belátni, hogy inkább az egyének viselkedése meghatározó, és nem az életkora.
Tanítsuk egymást! (Fotó: Pexels)
Lehet valaki nagyon fiatalos, folyamatosan megújulni vágyó személy, aki nyitott minden újdonságra, ezért a kapcsolatot is sokkal könnyebben megtalálja a nála fiatalabbakkal, és lehet pont az ellenkezője is, aki korán bezárkózik, nem hajlandó semmi újdonságot nyitottan fogadni.
Amikor generációk közti szakadékról beszélünk, általában az idősebb, jellemzően nyugdíjas embertársainkra és a fiatalabb, a munkaerőpiacra éppen csak pár éve belépett emberek közti konfliktusra gondolunk. Pedig talán nincs is nagyobb szakadék generációk között, mint a kamasz gyerek és a szülei ellentéte. A kamasznak szinte kötelessége leválni a szüleiről. Ahhoz, hogy ezt megtegye, folyamatosan konfrontálódik, keresi a feszültséget, mindenbe beleköt, megsértődik, míg legbelül arra vágyik titokban, hogy megölelgessük, megszeretgessük, de nem engedik a hormonok levetkőzni a sündisznó külsőt. Szinte akármelyik kamaszt nevelő szülőtől kérdezzük, mindegyikük egyetért abban, hogy tini gyerekkel együtt élni nem könnyű. Mellesleg igaz ez a dackorszakos picikre is, ők is eléggé mélyre ásnak a két generáció közti szakadékban, bár az is igaz, hogy míg egyik pillanatban mélyítik, a másikban teljesen be is temetik azt, de nekik meg pont ez a dolguk.
Nem vagyunk könnyű helyzetben, amikor idős szüleinket kell ápolnunk, kisegítenünk a bajban. Mi vagyunk ugyanis a „hamburger gyerekek”, akik még neveljük a saját gyerekeinket, dolgozunk a munkahelyünkön, hitelt törlesztünk, de közben már szüksége van ránk a szüleinknek is. Amikor ezekről az embert próbáló feladatokról esik szó, ritkán említjük, hogy mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha a feladatokon túl nem jelentene gondot még a kommunikáció is egy olyan generációval, akivel alig értjük meg egymást. Az, hogy ez jobban sikerüljön, mindkettőnk feladata, és sajnos folyamatosan dolgozni kell a javulásért, különben nem lesz megoldás. Amit tőlünk joggal elvárhatnak az idősek, az az, hogy ne kezeljük őket le csak azért, mert esetleg lassabban járnak, vagy nem igazodnak úgy ki a huszonegyedik századi technikai vívmányokon, mint mi. Ha elbizonytalanodnánk, kérdezzük csak meg bátran a kamasz gyerekünket, hogy mennyire vagyunk képben mi magunk a legújabb trendekkel kapcsolatban, és a választ használjuk fel az idősekkel való kapcsolatunkban.
Elvárható tőlünk a türelem, a megértés, de legalábbis az őszinte odafigyelés. Viszont cserébe nekünk is bátran lehetnek elvárásaink az idősebb generáció felé. Alapvetés kéne hogy legyen a nyitott odafordulás, a törekvés a rugalmasságra, még akkor is, ha nem értenek velünk mindenben egyet. Ha mindkét generáció törekedne a jobb kapcsolatra egymással, akkor sokkal több időt tudnánk együtt tölteni, méghozzá jó hangulatban, elismerve egymás érdemeit, és segítve a másikat a gyengeségeiben. Természetesen nagyon nehéz meghúzni a határt, amíg még mindkét generációnak kellemes, de a türelem, és ha az mégsem elég, akkor a nyílt, őszinte kommunikáció itt is segítségünkre lehet.
Adjuk át egymásnak a tudásunkat!
Nem kétséges, ahhoz, hogy a kommunikációnk jó legyen egymás között, hogy legyen egyáltalán miről beszélnünk, ismernünk kell egymást. Sokszor jelent gondot például, hogy a nagyszülők nem tudják kezelni az online platformokat, az unokák pedig nem szeretnek már telefonálni, hogy a levélírásról ne is beszéljünk. Márpedig nincs olyan nagyszülő, aki ne örülne, ha az unokája felhívná, miközben láthatnák egymást online. Természetesen egy ilyen beszélgetés soha nem fogja pótolni a valódi együttléteket, a családi ebédeket, az öleléseket, de a semmitől határozottan többet érnek. És a legelfoglaltabb unoka is hajlandó naponta egy-egy képet, vagy rövid videót küldeni a nagyszüleinek, akik boldogan nézik, sőt, ha kellően jól kezelik ezeket a technológiákat, akkor ők is válaszolhatnak az unokáknak. Ehhez viszont a tudást meg kell szerezni, és annak ellenére, hogy valószínűleg ez kicsit lassabb folyamat lesz, mint egy fényképalbum végiglapozása, kitűnő csapatépítő program lehet nagyszülőnek és unokának egyaránt.
Sokkal többet kéne beszélgetnünk (Fotó: Pexels)
Egy kutatás szerint Magyarországon a generációs szakadék létezésének három fő oka határozható meg:
- a gyors technikai fejlődés,
- a társadalmi értékrend megváltozása,
- illetve az, hogy az idősebb és a fiatalabb generáció tagjai a saját, külön világukban élnek, és a két világ között szinte nincs átjáró.
„A Magyarországon jelenleg együtt élő hat generációt a kommunikációszegénység jellemzi. Különböző kutatások tanúsága szerint a családokban napi 4-5 percet fordítanak beszélgetésre, és ennek is jelentős része a család logisztikai feladatainak megszervezésére korlátozódik. Közismert ugyanakkor, hogy a beszélgetéssel töltött idő mennyisége fordítottan arányos a problémákkal. Minél többet beszélgetnek egymással a különböző generációk képviselői a családban, annál kevesebb probléma merül fel a kapcsolataikban. Érdemes megfontolni ezzel kapcsolatban Endrei Judit gondolatait: Újra meg kell tanulnunk – sok egyéb miatt is – a generációs együttműködés érdekében beszélgetni, hiszen a generációk együttélése nagy tapintatot, önzetlenséget, kompromisszumkészséget, odafigyelést igényel.”
Ilyen a viszonyunk a többi generációval
- „Rémálom volt együtt lakni az anyósomékkal” – Élnél egy fedél alatt a nagyszülőkkel?
- “Az idősebbek csak azt látják, hogy a fiatalok furán lázadnak és nem tisztelik őket”
Szponzorált tartalom
