Az egyedül közlekedés még nagyon messzinek tűnt, amikor eldöntöttem, hogy 10 éves korában már önállóan megy majd a lányom iskolába reggelente. Akkor még óvodába járt, amikor ezt kitaláltam, és olyan könnyűnek tűnt a döntés, de ahogy közeledett az időpont, egyre bizonytalanabb lettem benne.
Az anyai aggodalom
Felkészült rá a gyerekem, hogy megtegye egyedül azt a két saroknyi távolságot, amíg odaér az iskolába? Át tud kelni a főúton egyedül a lámpánál? Oda fog figyelni annyira, hogy semmi baja ne essen? És én fel vagyok készülve rá, hogy elengedjem a kezét? Ráadásul lány, márpedig mind tudjuk, hogy a lányokra több veszély leselkedik egy nagyvárosi utcán, mint a fiúkra.
Aztán rájöttem, hogy nem ez a fő kérdés, hanem hogy bízom annyira a saját gyerekemben, hogy elengedjem egyedül?
Valószínűleg minden anya átesik ezen a pár kérdésen, mielőtt kiengedné a gyerekét önállóan az utcára. Az én döntésemet segítette az is, hogy láttam, ahogy az osztálytársai közül egyre többen mennek egyedül, sőt, már találkozókat beszélnek meg valamelyikük kapuja előtt, hogy azt a pár száz métert az iskoláig együtt tegyék meg. Az önálló közlekedés innentől kezdve átalakult a szememben: nem komoly veszélyforrásként tekintettem rá, hanem közösség- és önbizalomépítő tevékenységként. Ha nem engedem egyedül iskolába menni, majd onnan hazajönni a lányomat, akkor elvágom attól a lehetőségtől, hogy növeljem az önbizalmát és fejlődjön az önbecsülése, miközben különleges élményeket is szerezhet a környéken lakó osztálytársaival közösen.
Mit szeretne a gyerek?
Persze nem csupán a szülő dönt egy ilyen kérdésben, legalább olyan fontos kérdés az is, hogy akar-e egyáltalán egyedül menni iskolába a gyerek. Erre nincs általános szabály, hogy mikortól kell önállóan közlekednie, hiszen minden gyerek máshogy fejlődik, és leginkább azon múlik a döntése, hogy mennyire érzi magát biztonságban egyedül azon az útvonalon, melyet meg kellene tennie majd mindennap.
Nagy döntés elengedni önállóan iskolába a gyereket (Kép: Getty Images)
Semmiképp sem akartam a lányomat bedobni a mély vízbe, és ráerőltetni az önálló közlekedést, inkább azt az utat választottam, hogy fokozatosan készítettem fel rá. Viszonylag könnyű helyzetben voltunk, hiszen nem kellett tömegközlekedéssel mennie az iskolába, és sosem vittük-hoztuk kocsival sem, így aztán az odavezető utat már úgy ismerte, mint a tenyerét. Egy hét alatt szokta meg a lányom az egyedül jövés-menés gondolatát, és a hét végén már alig várta, hogy hétfőn önállóan induljon iskolába.
Tisztázzuk a szabályokat
Mire eljutottunk az egyedül közlekedésig, minden biztonsági intézkedést megtettem. Arról már általános iskola elejétől kezdve beszélgettem vele, hogy nem minden felnőtt közelít jó szándékkal, és megtanítottam arra, hogy idegenekkel tilos elmenni vagy elfogadni tőlük bármit. Pontosan tudta, mire negyedikes lett, hogy ha egy felnőttet nem ismer, akkor biztos lehet benne, hogy én, az anyukája nem küldöm érte az iskolába. Még egy biztonsági jelszót is kitaláltunk együtt, amit meg kellett kérdeznie, ha egy számára idegen azt mondta volna neki, hogy „anyukád küldött érted”. Szerencsére sosem volt erre szükség.
Az is a teendőim között volt, mielőtt elengedtem volna egyedül, hogy kapott egy régi mobiltelefont, ami nem volt túl okos, de a célnak megfelelt: tudott minket, a szüleit értesíteni, amikor szüksége volt rá. A szabályokat átbeszéltük, hogy nem szabad elővenni órán, és általában az iskolában ne használja, csak akkor telefonáljon, üzenjen az apjának vagy nekem, mikor kell: például, ha megérkezik az iskolába, majd délután haza, és persze, ha esetleg bajban van. Ez hat évvel ezelőtt volt, ma már több lehetőség áll rendelkezésre annak a szülőnek, aki önállóan szeretné elengedni a gyerekét, most biztos egy okosórát választanék megoldásként, egy olyat, amit mobilappal én is követhetek, így mindig tudnám, merre jár a gyerekem.
És még azt is megtettem, hogy felhívtam a kedvenc osztálytárs anyukáját, hogy mi lenne, ha az én gyerekemmel együtt menne az övé iskolába, ha már ott laknak a szomszéd házban. Mert két gyerek máris nagyobb biztonságban van, mint egy egyedül bandukoló negyedikes kislány.
Mint ninja ugrottam bokorról bokorra
Amikor elkövetkezett a hétfő reggel, mosolyogva engedtem útjára a lányomat, hogy azt érezze, bízom benne és tudom, hogy sikerül ezen az első reggelen biztonságban eljutnia az iskolába. Mégis, a lelkem háborgott, és egyszerűen muszáj volt utána mennem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy önállóan tud közlekedni ezen a kis távolságon is.
Az a nagy szerencsém, hogy bokros-fás kerületben élünk, így mint egy ninja ugráltam a két csacsogó negyedikes gyerek mögött bokorról bokorra, vigyázva minden léptüket. Nem vettek észre, de azért én háromszor leizzadtam, majd ahogy beléptek az iskola kapuján, már tudtam, hogy felesleges aggódnom, felelősségteljes, önálló kis embert neveltem, nem lesz semmi gond az egyedül közlekedéssel.
A gyerekek és az önállóság:
- Az igazán jó szülő önállóságra neveli a gyerekét
- Bűbájos fotók: gyerekek, akik önállóan öltöztek fel
- A házimunka felkészíti a gyereket a nagybetűs Életre
Szponzorált tartalom
