A szinglikről kevesebb szó esik a járvánnyal kapcsolatban, pedig számukra az izoláció sokkal súlyosabb hatással lehet, mint elsőre gondolnánk. Az életükből mindennél jobban hiányozhat az érintés, és hogy két szót váltsanak valakivel, akárkivel, aki hús-vér emberből van. Két egyedülálló fiatal felnőttet – egy férfit és egy nőt – kérdeztünk arról, mi volt számukra a legnehezebb az utóbbi egy évben, és hogyan próbálják menteni a saját mentális egészségüket.
„Az egész pandémiába egy szakításból érkeztem”
A férfi nyilatkozónk – hívjuk Pálnak – számára a legnehezebb pillanat az volt a járvány alatt, amikor 2020 novemberében elkapta a koronavírust: „Egyrészt nagyon féltem, másrészt akkor majdnem három hétig teljes izolációban voltam, nem mehettem ki a lakásból, nem találkoztam élő emberrel két alkalmat kivéve – ez volt az egyik mélypont. A második pedig, amikor meghalt a malacka (Pál háziállata – a szerk.), ráadásul az egész pandémiába egy szakításból érkeztem, na, akkor nagyon egyedül voltam.”
Számára az egyik legfontosabb és leghatásosabb technika, amivel segíti a mentális egészségét az, hogy egy évvel ezelőtt, a lezárások alatt folytatta a pszichoterápiát. De mellette még igyekszik tenni azért, hogy jobb érezze magát a bőrében: „Futok, amikor rá tudom venni magam, zenélek néha, plusz naplót írok minden reggel arról, mi volt jó tegnap és milyen érzéseim voltak. Sajnos kevés barátom van, de ők ott voltak végig, beleértve a volt csajomat is, az egy fontos dolog maradt, elég sokat segítettünk egymásnak ebben. És nagyon sokat jelentett még a családomnál lenni.” A barátokkal olykor személyesen is sikerül találkozni, közös home office-t is szerveztek már, és online általában van társaság, bár Pál elmondása szerint ezek a netes dumapartik is ritkultak, tavaly tavasszal még lelkesebbek volt az emberek, mostanra azért mindenki megfáradt kicsit.
A szinglikre is oda kell figyelnünk a környezetünkben (Kép: Getty Images)
„Folyamatosan nehéz, mert nem látod a végét”
A szingli női oldalt egy tánctanár – hívjuk Krisztának – mutatta meg, akinek komoly egzisztenciális problémákkal is meg kell küzdenie, hiszen a korlátozások miatt a járvány kitörése óta szinte minden bevételi forrása megszűnt. Az már csak hab a tortán, mennyire megviseli emellett még az egyedüllét is: „Nekem anyagilag nehéz leginkább ez a helyzet, mert a szakmámban nem tudok pénzt keresni hónapok óta, és nem él velem egy másik ember, akinek a keresete esetleg átsegítene a járványidőszakon. És persze az állam sem támogat semmivel. Nem tudom azt dolgozni, amit szeretnék, egyáltalán nem tudok a szakmámban érvényesülni, ezért identitásválságba is kerültem.”
Krisztát a párkeresésben is nagyban hátráltatja a járvány, hiszen nem lehet normális randikat sem szervezni úgy, hogy a fejünk felett lóg a fertőzés veszélye. Ráadásul a randihelyek is mind zárva vannak: „Új emberekkel nem tudok ismerkedni, így párt keresni is nehéz, ha online ismerkedsz, akkor is maximum sétálni lehet elmenni, ha egyáltalán van bátorságod találkozni idegenekkel.
Sehol nem lehet feltöltődni, mert csak a lakásban dekkolsz, mint egy börtönben.
Ha introvertált vagy, akkor ez lehet, hogy jó dolog egy ideig, de nekünk, extrovertáltaknak olyan, mintha büntetésben ülnénk itthon. Már az összes környező hegyet körbetúráztuk, felújítottuk a lakást, az erkélyt, önkénteskedünk, amit lehet, kiolvastuk a könyvespolcot újra, a Netflix végére is értünk, de itt az újabb tavasz, és ugyanott ülünk, mint egy éve. Folyamatosan nehéz, mert nem látod a végét. Igazán egyik nap sem tudsz kikapcsolódni. Már minden létező meditáció, mindfulness, jóga, futás megvolt, de igazából csak a személyes emberi kapcsolatokkal éreznéd jobban magad.”
Ha egyedül is vagy, nem vagy egyedül!
Dr. Alexandra H. Solomon klinikai szakpszichológus végzett egy széleskörű felmérést az Instagramon, arra kérve a tesztalanyokat, hogy egészítsék ki ezt a mondatot: „A járvány alatt azért nehéz egyedülállónak lenni, mert…” A válaszok között pedig ugyanazok az okok állnak, mint amit Pál és Kriszta is mesélt. Elsöprő többség azt jelölte meg a legnehezebbnek, hogy kilátástalan magányt éreznek, ahogy Kriszta is megfogalmazta: azzal, hogy nem látjuk a járvány végét, a reményt is nehezen tartjuk meg magunkban. Szintén az élmezőnyben végzett az a válasz is, hogy a legnehezebb az emberi érintés hiánya, és hogy nincs olyan társaságuk, akire támaszkodhatnának érzelmileg. Ehhez még hozzáadódik, hogy empátiából is kevesebb jut a szingliknek társadalmi szinten, sok válaszadó jelölte meg azt nehézségként, hogy lenézést kapnak a párkapcsolatban élőktől, ami még fájdalmasabbá teszi a magányt.
Márpedig a szakember szerint a jelenlegi helyzetben az egyedülállóknak nem sajnálatra, hanem főleg empátiára és tiszteletre lenne szükségük ahhoz, hogy mentálisan jó állapotban tudjanak maradni.
A pszichológus azt tanácsolja, hogy szingliként ne legyünk szégyenlősek, nyugodt szívvel keressük online, telefonon, videócseten a barátainkat, ezt most szükséghelyzetnek kell kezelni, és aktív, cselekvő félnek lenni, nem pedig azon keseregni, miért nem telefonál ránk senki. Ugyanilyen fontosnak tartja a szakember, hogy a belső hangunkkal üljünk le tárgyalni, hogy az önostorozást, önszapulást befejezze, mert ezzel árthatunk talán a legtöbbet saját magunknak. Hagyjuk, hogy érezzük az érzéseinket, nem kötelező jól lenni, nem kell boldogságot tettetni, és nem kell megfelelni az erős, független ember ideális képének sem. Ha a szomorúságnak és sírásnak van itt az ideje, ám legyen, csak arra figyeljünk, hogy keressünk társaságot hozzá a barátok között, mert együtt még ezt a tehetetlen, kilátástalan járványhelyzetet is könnyebb elviselni, mint teljesen egyedül.
