Egy kamasz nyílt levele a koronavírushoz: „Utállak, mint a szart! Elveszed tőlem az élményeket és pazarlod az időm”

Egy 17 éves kamaszlány ragadta magához a szót, és minden érzést kiírt magából a koronavírussal kapcsolatban. Nyílt levélben szólította meg a járványt, és írta le, milyen sok szinten változott meg az élete a koronavírus megjelenése óta.

Kun Gabi

2021. Március 25.

Figyelj, koronavírus, elegem van belőled! Mindennél jobban várom, hogy megszűnj létezni. Senki sem szeret, fogd már fel! Az elején, amikor elkezdődött ez a végeláthatatlan szerencsétlenség, ez a „vírus dolog”, még én magam is elhittem, hogy ez egy viszonylag rövid állapot lesz és mi is, mint sok más ország, jól tudjuk majd kezelni a helyzetet és talán mégsem halnak meg olyan sokan. Tavaly tavasszal, amikor még csak kacsingattál felénk, de még nem tapasztaltunk a saját bőrünkön, azon tűnődtem, hogy mi lesz, ha ideérsz? Mind meghalunk? Vagy tényleg csak átmész rajtunk, mint a nátha?

Emlékszem, amikor itt is megjelentél és egyik pillanatról a másikra történt minden: karantén, jó sok kézmosás, könyökbe köhögés és minden második YouTube-hirdetésben Győrfi Pál. Persze én is csak úszni tudtam az árral, figyelni a híreket, új rutinokat alkotni, az online tanulást megszokni. Akkor még volt bennem remény, nem is kevés, hogy egyszer vége lesz, visszatérhetünk a „normális kerékvágásba”, nem kell majd kerülgetni egymást és maszkot hordani.

Mára ez a remény mintha teljesen eltűnt volna belőlem, a napok ugyanolyanok, megszoktam mindent. Egy helyben áll az idő, közben nagyon gyorsan halad, egyet pislogok és még egy hét eltelik.

Sokszor gondolkodom, hogy mi értelme még erőfeszítést tenni, például az iskolában. Furcsa dolog az online tanítás, most már úgy érzem, minden órán ugyanaz történik, minden héten egyforma feladatokat kapok és sosincs vége, nem lehet megállni, minden napra van valami. Tavaly, amikor ez az egész nagyon friss volt és senki sem tudta, hogy melyik tanár hol, meg egyáltalán milyen órát tart, még izgalmas volt, mindenki próbálta a helyzet napos oldalát nézni. Nem kell korán kelni, lehet enni suli előtt, az otthonunk kényelméből könnyebb tanulni – és hasonló pozitív gondolatokkal próbáltuk meggyőzni magunkat. Ez persze egy-két hónap után megváltozott, ma pedig már közösen imádkozunk esténként, hogy legyen már vége, menjünk már vissza a suliba. Most értem el arra a szintre, hogy minden hiányzik a suliból, még az is, amit nem szerettem.

Motiváltság terén sem tettél túl sok jót nekem. Alapból jó tanulónak számítok, már nyolcadikban megcsináltam az angol középfokú nyelvvizsgát és idén szerettem volna a felsőfokút. Most már viszont nincs semmi, ami motivál, főleg nem a tanulásban, csak az, hogy azért megbukni mégse kéne. Az angol – ami az egyik kedvenc tantárgyam volt – ma úgy néz ki nálam, hogy bejelentkezem dupla órára és két óráig folyamatosan épül le az agyam az unalomtól. Minden téren elvesztettem a motivációt, hogy lelkesen tanuljak.

Őszinte és szívfájdító sorok egy kamasztól, aki lassan elveszti a reményt

Minden hiányzik a suliból, még az is, amit nem szerettem (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)

Semmit sem várok a sulitól és úgy érzem, ők sem várnak semmit tőlem, csak essünk már túl a tananyagon. Már látszik a tanárokon is, hogy unják az egészet és senkinek semmi életkedve nincsen, úgyhogy nagyon szívesen visszamennék az osztályterembe.

Nem annyira kedves koronavírus, tudd azért, hogy mindent mégsem sikerült tönkretenned. A barátságaimat nem tudtad elvenni tőlem. Sokan mondták a legeslegelején, hogy most majd kiderül, kik az igaz barátok, majd most jól megvárjuk, hogy ki az, aki felhív, megkérdezi, hogy vagyok, aztán beszélget velünk a nagy semmiről. Én ezt úgy látom, hogy semmi okom megsértődni, ha valaki, akit a barátomnak tartok, ebben az új helyzetben – amitől mindenki nagymamája és szülője fél – nem arra gondol először, hogy engem felhívjon és meghallgassa, hogy ez a mindenkinek szar helyzet mennyire szar nekem is. Így aztán azokkal, akikkel alapból sem tudott az ember tartalmas beszélgetést folytatni, megszakadt a kapcsolat, és azok maradtak, akikkel lehet játszani, vagy ugyanazt a projektfeladatot kell beadni a suliban, és együtt könnyebb megcsinálni. Ezzel rengeteg időt töltünk telefonnal a kezünkben és a gép előtt, de körülbelül ez az egyetlen módja, hogy ne haljon ki a szociális életünk.

Amikor tavaly nyáron volt az a kis feloldás, hogy azért mégiscsak történjen valami, találkozgattunk a barátokkal, jöttünk-mentünk úgy, hogy mindenkire vigyáztunk, csak egymásra nem, szép volt az élet. Egy rövid ideig talán el is felejtettük, hogy mi történik éppen a világban, hogy te, a járvány szeded tovább az áldozatokat, de semmi baj, két hét suli után vissza is zökkentünk, amikor sorban kezdtek el köhögni a gyerekek és vissza kellett ülni a seggünkre.

Ez máig is így van: itthon gubbasztunk és várjuk a csodát, amit jelenleg úgy tűnik, hogy nagy ívben elkerül minket.

Mindezt félretéve, borzasztóan örülök, hogy azok a barátaim, akik még ma is hozzám szólnak, felhívnak és hiányzom nekik, jelen vannak és emlékeztetnek, hogy nem minden olyan rettenetes. Megnevettetnek, olykor együtt szidunk téged, máskor pedig közös erővel próbálunk tudomást se venni rólad. Néha van, hogy találkozom azokkal, akik itt laknak a közelben, de hiányzik, hogy nem láthatom őket minden nap, nem kezdhetem velük a napot és egyikőjüket sem kísérhetem haza délután, amikor nincs jobb dolgom.

Nehezebb úgy ott lenni órákon, hogy igazából nem vagyunk ott, nem nézhetek rá senkire a teremben, nem sutyoroghatunk hátul, hogy aztán felszólítson a tanár és azt se tudjuk, hogy hol tartunk. Nem tudok leülni a barátom mellé, aki mellett nagyon szeretek ülni. Nem lehet csoportmunka közben valami teljesen más dologról beszélgetni, nevetgélni. Hiányzik a közösség, hiányzik az, hogy reggel a 45 perces úton a suliig kibeszéljük az élet nagy kérdéseit, aztán amikor beérünk, megöleljünk mindenkit, túléljük együtt az órákat, röhögjünk mindenen, aztán a délutánt is együtt töltsük.

Koronavírus, nem tudok megbocsátani neked. Elveszed tőlem az élményeket és pazarlod az időm. Egy év eltelt és még mindig itt vagy, betegséget és halált hozol. Megpróbálsz közém és a barátaim közé állni, ami nagyon nagy szemétség.

Semmit se lehet rólad biztosra tudni. Ha én elkapnám, meghalnék? Valaki valahol kórházba került, pedig fiatal és egészséges volt, akkor velem mi lenne? Félek, de nem feltétlenül magamért, inkább a szüleimért. Nem akarok belegondolni, mégis állandóan belegondolok, hogy mi történhetne. Aggódom értük és aggódom azért a barátomért, aki alig eszik a szorongástól. Féltem azt a barátnőm, aki depressziós lett a karantén alatt, és féltem a mamát is. Mindenkiért aggódom, akit szeretek és nem vigyáz, akik azt hiszik, halhatatlanok és úgyse kapnak el téged, mert szedik a vitaminokat. Félek, hogy történik valakivel valami és nem fogom tudni, hogy mit tegyek. Vannak barátaim, akik elkaptak téged és átmentél rajtuk gond nélkül, de van olyan is, akit még mindig gyötörsz, és ez elég ijesztő. Nem lehet tudni, hogy élünk-e vagy halunk, mert már a fiatalokra is veszélyes vagy.

Látom anyuékon, hogy nekik főleg nagyon szar az egész helyzet, amit te okoztál, koronavírus: a munkával is kell valamit kezdeni, a gyerekekkel is foglalkozni kell, minden egyszerre borul rájuk és ebben a helyzetben is, amikor minden reménytelen, felnőttként kell viselkedni. Néhanapján azért betelik a pohár, de nincs mit tenni, ez most mindenkinek nehéz, és próbálok mindig segíteni, amiben tudok. Mi itthon úgy ússzuk meg a teljes megőrülést, hogy kötelezően mozgunk mindennap. Talán, ha nem lenne kötelező, már én is kétszer akkora lennék, mint az első karanténban.

Arra is hatással voltál, koronavírus, ahogy magamat látom. Az elmúlt évek során sikerült valamennyi önbizalmat összekaparnom, ám ez főleg a mostani karantén alatt jelentősen csökkent.

Sokkal nagyobbnak látom magam, annak ellenére, hogy a mérleg ugyanazt mutatja, mint mindig. Úgy érzem, tennem kell valamit, hogy változzak. Néha látom az arcomon, hogy kerekebb és mintha a tokám is nagyobb lenne, máskor viszont teljesen rendben vagyok magammal és nem is értem, mi történik a fejemben. A hajam is kezd elszabadulni, bár az most mindenkinek. Lassan ott tartunk, hogy senki sem lát ki a frizurája mögül, levágjuk magunknak, természetesen sokkal szarabb lesz, mint volt, de most nem számít, úgyse látja senki.

Kamasz levele a vírushoz: „Utállak, mint a szart!

Itthon gubbasztunk és várjuk a csodát, amit jelenleg úgy tűnik, hogy nagy ívben elkerül minket (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)

Attól is félek, hogy miattad, korona, már nem vagyok önmagam. Sokszor eszembe jut, hogy milyen voltam ezelőtt, amikor mehettünk mindenhova, rendesen fel kellett öltözni reggel és mindennap megvolt a 10 ezer lépés. Felidézem, hogy mindig alig vártam reggel, hogy kitaláljam, melyik pólót vegyem fel, melyik nyaklánc illik hozzá, utána kellett egy nagy, lógós fülbevaló, minimum akkora, mint a fejem és akkor még a gyűrűkről nem is beszéltem. Ez szépen lassan ezalatt az egy év alatt alábbhagyott, amit rettenetesen bánok. Néha, amikor lemegyünk sétálni, felveszek mindenféle ékszert, a legjobb bakancsom, előtte még a hajam is megmosom, hogy megint úgy érezhessem, hogy önmagam vagyok.

Szerintem igazán nagy szemétség tőled, koronavírus, hogy a miattad lévő bezártság alatt így elbizonytalanodom még a saját identitásomban is, amit elvileg már nyolcadik osztályban felfedeztem.

Erre jössz te, csak így a semmiből és ezt is elveszed tőlem, hogy elölről kelljen kezdeni az egészet. El nem tudom mondani, mennyire mérges vagyok rád, amiért így ellehetetleníted azt, hogy rendes kamaszok módjára állandóan együtt legyünk, koncertekre járjunk és baromságokat csináljunk, amiket később megbánunk. Elvetted ezt tőlünk, most felelősségteljesnek kell lenni, éretten kell viselkedni, vigyázni kell. Nem lehet csak úgy találkozni, mert valakinek a valakije biztos bement múltkor a munkahelyre, ahol kiderült, hogy egy másvalaki koronavírusos, de az a valaki már találkozott azzal, akivel én szerettem volna találkozni, és bár ő teljesen jól van, jobb lenne nem kockáztatni, mert ugye itt mindenki veszélyeztetett és nem akarunk meghalni. Ha ezt mind átláttam és úgy döntöttem, hogy maradok a seggemen, bele kell gondolni abba is, hogy bármikor, bárhol, bárkitől elkaphatlak, te fránya vírus, szóval igazán, soha, sehova nem kéne menni, amíg a végére nem érünk.

Az ilyen helyzetekben azon tűnődöm, hogy vajon mi értelme van az egésznek. Miért érdekeljen bármi, ha az úgysem lesz úgy, ahogy lennie kéne, mert valamilyen módon úgyis beleszólsz, korona, és megint csak a csalódás van. Minden alkalommal, amikor lehetőség van találkozni valakivel, reménykedem, hogy ez máshogy lesz, hogy most majd senkinek sem kell leszaladni a patikába két gyorstesztért, hanem majd minden simán és gördülékenyen fog menni, mint a régi szép időkben. Utólag persze kiderül, hogy az illetőnek a családja múlt héten volt valahol, ahol találkozott valakivel… inkább bele sem kezdek, a lényeg az, hogy valaki mindig hülye, és akkor én csak ülök itthon és gondolkodom, hogy mi a francért kellett találkoznom bárkivel is, egyáltalán minek megyek el otthonról?

Összegezve, koronavírus, utállak, mint a szart! Azt kívánom neked, hogy büntetőfékezz egy busz előtt, de úgy üssön el, hogy ne éld túl.

Tavaly még arra gondoltam, hogy ami most történik, annak majd lesz egy jó oldala, jobb emberek leszünk tőle és majd ha vége lesz, minden jobb lesz, okosabbak leszünk, de mostanra rájöttem, hogy nem így van. Nincs semmi jó abban, hogy te itt vagy, sőt, miattad szar minden, és remélem, egyszer csúnyán utolér a karma. Ha én vírus lennék, téged fertőznélek meg először és pont leszarnám, hogy mennyi vitamint szedsz. Az biztos, hogy ha egyszer ennek vége lesz, nem foglak elfelejteni, de rohadtul fogok örülni. Egyelőre annyit tudok tenni, hogy elküldelek a francba magamban, és reménykedem, hogy a jövő fényesebb lesz.