Kállai Ani 14 éve, mindössze 16 évesen veszítette el a teljes látását egy öröklött betegség, a glaukóma, zöldhályog következtében. Jelenleg a Nem adom fel alapítvány autista gyerekeken és családjukon segítő Léleköntő programjában tart mentálhigiénés beszélgetéseket segítőknek és szülőknek egyaránt. A program nemcsak az autizmus spektrumzavaros gyerekek korai fejlesztésére fektet hangsúlyt, hanem az egész családot támogatja, eggyé kovácsolja: tartanak testvérterápiát művészetterápiás eszközökkel, szülői mentálhigiénés kísérést és szakmai csoportokat kifejezetten óvodákkal és iskolákkal együttműködve. Ani eleinte látássérülésről tartott érzékenyítést az alapítványnál, de elfáradt ismételni, hogy „ugyanolyan ember ő is, mint a többiek”. Mint mondja, vakként akkor is érzékenyít, ha csak simán leviszi a kutyáját pisilni, jelenlegi feladatában viszont sokkal jobban ki tud teljesedni, hiszen kihangosítja a szülőknek, amit autista gyerekeik nem tudnak, hogy mennyi mindent megtesznek, feladnak sérült gyerekeikért, ahogy egykor Ani anyukája is tette. A cikkben Ani gondolatait idézzük.
Kállai Ani (Fotó: Juhász János/Alterego)
„Nagyon fiatal anyukához születtem. Egy hónappal azelőtt töltötte be a tizennyolcat, hogy én a világra jöttem. Nagy pocakkal, kalandos úton jöttek át a szüleim Erdélyből Magyarországra 1990-ben. Anyukám már egész kisbaba koromban észrevette, hogy valami nem oké a szememmel, de senki sem hitt neki, mert nagyon fiatal volt. 91-ben került sor az első műtéteimre, kiderült, hogy glaukómám, zöldhályogom van. Viharosan kezdett romlani a látásom, egyéves koromra a jobb szememmel már nem láttam, a ballal is csak elég neccesen. Tizenkét éves koromra fény-árnyék érzékelésig romlott a látásom, és nem töltöttem még be a tizenhatot, amikor a teljes látásomat elveszítettem. Ez a folyamat eléggé meghatározta a gyerekkoromat. Ötéves voltam, amikor az anyám kezembe adott egy könyvet, és azt mondta, »olvass fiam, mert még látod« . Anyukám sosem titkolta, mi fog velem történni, mindig felnőttként vont bele az állapotomba. Nem tudom, hogy ez jó volt-e így, de ma már értem, miért csinálta. Az orvosok sem kíméltek, mindig előttem mondták meg, mi vár rám. Arról, hogy anyának milyen volt ezt végigcsinálni, rettegve várni, hogy betöltsem a tízet, és megvakuljak, ahogy egy orvos jósolta, elképzelésem sincs. Kettőnk kapcsolatát is nagyon meghatározta, hogy anya próbált beledobni a mélyvízbe. Miközben harcolt is a világ ellen, ami sokszor megbántotta a kislányát, igyekezett felkészíteni is rá.
Az utolsó emlékképem magamról, hogy ötéves vagyok, vannak tejfogaim, két copfom, meg egy lila szemüvegem.
Tizennégy évesen átestem egy szürkehályog műtéten, mert a rengeteg operáció miatt kialakult nálam egy baleseti szürkehályog is, és akkor hirtelen nagyon sokat javult a látásom. Soha nem felejtem el, hogy másnap a kórházban anya olvasott valami bulvár újságot, néztem a betűket, és el tudtam olvasni, hogy Stohl Buci. Ez hatalmas szenzáció volt a számomra, úgyhogy ilyen szempontból kicsit elfogult vagyok Stohllal kapcsolatban. Pár hónap után visszaesett a látásom fény-árnyék érzékelésre, és ezt a maradványt is elveszítettem 2006 januárjában. Korizni mentünk, elestem, megütöttem a halántékomat, és levált a retinám. Ez egy péntek este történt, a hétvégét még kórházban töltöttem, és hétfőn már mentem suliba töritémazárót írni, már teljesen vakon.
Ani mentálhigiénés beszélgetéseket tart segítőknek és hozzátartozóknak (Fotó: Juhász János/Alterego)
A látásvesztés a mindennapjaimban túl nagy változást nem hozott, ekkor már laptoppal, olvasóprogrammal tanultam, inkább a közlekedés során éreztem meg, mit jelent, amikor még látom a fényt. Mégis eléggé becsavarodtam, és az érettségi előtt ütközött ki, hogy a látásvesztés mennyire megviselt. Két évig úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy az egyik pillanatban láttam még valamit, a másikban meg már nem. Aztán később kiderült, valójában milyen nagy nyomokat hagyott bennem, hogy mások akkor tanultak meg sminkelni, öltözködni, meglátni azt, mi a különbség tinilány és a fiatal felnőtt nő között, amikor én megvakultam. Egy barátnőm sem monda, hogy sminkeljünk ki téged is, mert mi éppen azt csináljuk. Később én sem adtam erre lehetőséget, átmentem »hű, de rockerba«, ha sminkeltem is, csak feketével, mert azt nem lehet elcseszni. Gyűlöltem, amikor egy beszélgetés közben a másik nézte az arcomat, én meg nem láttam az ő reakcióit. Ez rengeteg belső feszültséget okozott. Végül az akkori prefektám, a délutáni felügyelő tanárom, Csilla nővér lett a mentális segítőm, akitől rengeteg lelki támogatást kaptam, és totálisan el tudott vonatkoztatni a látássérülésemtől. Ő világított rá, hogy mennyire érzékeny vagyok mások életére, mert addig sosem tudtam elképzelni, hogy én látássérültként hogyan segíthetek másoknak.
A glaukómát öcsém szintén örökölte. Vele elképesztően szoros a kapcsolatunk, sok mindent hasonlóan látunk. Nagyon érzékeny srác és nagyon hiú. Nekem talán könnyebbséget jelentett, hogy tíz évig húzódott a folyamat, aztán egy pillanat alatt tűnt el a látásom, az öcsém viszont sokáig jól látott, és két év alatt vakult meg. Nem is vette észre, hogy már nem lát, ugyanis a szerzett vakságnál előfordul a fantomlátás, ami során azt a képet, amit addig az adott környezetedben láttál, az agyad eléd vetíti. Az öcsém egyszer csak túl sokszor ment neki a dohányzóasztalnak, amit addig kikerült. Kértem, mondja meg, fel van-e kapcsolva a villany a fürdőszobában, miközben fel-le kapcsolgattam a lámpát. Mondott pár tippet, és az egyik nem jött be. Így derült ki, hogy már egyáltalán nem lát. Múlt héten még tévét nézett, mert azt hitte, látja, most meg semmi – ez egy tizenhét éves fiúnak szörnyű lehet. Szerencsére volt egy erős baráti társasága, akik fenntartották őt, de velük nem tudta megosztani a helyzetével kapcsolatos érzéseit. Most már szépen halad a feldolgozásban.
„Gyűlöltem, amikor egy beszélgetés közben a másik nézte az arcomat, én meg nem láttam az ő reakcióit” (Fotó: Juhász János/Alterego)
Anyukám korán belém nevelte, »kislányom, a te kedvedért a világ nem fog változni, ezért neked kell ebbe szocializálódnod«. Ha mondjuk megbámult egy kirakatot, és nekem emiatt kificamodott a bokám, azt mondta, nem tehet úgy, mintha nem lett volna ott a kirakat. De sokszor előfordult az is, hogy a húgommal várost néztek, miközben mi az öcsémmel fél napot álltunk a harminc fokban, és azon gondolkodtunk, mi a francot csináljunk. Aztán írtunk három dalt a kocsi hátsó ülésén. Persze gyerekként ezt nem volt jó megtapasztalni, de legalább felkészítettek arra, hogy nekem is figyelnem kell mások igényire, tekintettel kell lennem a látókra. Látássérültként ugyanis nem jön annyi elvárás a világtól, viszont rengeteg »csalódtam benned« típusú megjegyzést is lehet kapni. Jó példa erre, hogy álltam a buszmegállóban, és amíg nem jött a busz, elszívtam egy cigit. Erre odajött valaki, és teljes felháborodással kérdőre vont, hogyan dohányozhatok, amikor vak vagyok. Melyik orvosi szakkönyvben van leírva, hogy ha valaki látássérült, akkor nem dohányozhat? Akinek bármilyen sérülése van, azt szokás piedesztálra emelni, felruházni naivsággal, azt feltételezni róla, hogy életképtelen és kiszolgáltatott, és ebbe nem fér bele, hogy elszív egy cigit.
Egyszer kérdezte valaki, ért-e hátrányos megkülönböztetés azért, mert látássérült nő vagyok, és azt válaszoltam, rohadtul örülnék, ha ez megtörténne, ugyanis az emberek nem jutnak el odáig, hogy egyáltalán azt észrevegyék, hogy nő vagyok. Gyakori, hogy valaki csak azt látja, ott megy egy vak az utcán, de nem is veszi észre, hogy nő volt-e vagy férfi. Ezen sokat finomított, hogy van egy vakvezető kutyám, Iram, és gyakran előfordul, hogy magassarkúban sétálok vele, ezért sokan előbb látják meg bennem a nőt egy kutyával, és csak utána veszik észre a vakvezető kutya feliratot. De azért ez nem általános. Volt, aki rögtön sarkon fordult, amikor rájött, hogy nem látok.
Sosem voltam egy vékony alkat, de amikor egy fehér bot képes kitakarni egy egész nőt, az azért megdöbbentő.
Ha viszont a barátaimmal megyek el egy koncertre, akkor ott a vakságom valahogy sosem probléma. Igaz, ilyenkor se kutya, se bot nincs nálam. Ilyen helyzetekben kuriózumnak, érdekességnek számít, hogy vak vagyok. Amikor lecseng az első megdöbbenésük, hogy mit keres egy vak egy szórakozóhelyen, már könnyebb kibontakozni. Nekem mindig látó párjaim voltak, mert sokkal könnyebb összehangolnom az életritmusomat valakivel, aki szintén nagyon rugalmas, mint mondjuk egy látássérülttel, akivel rengeteg hasonló jellegű kompromisszumra kellene törekednünk. Viszont ha a másik is hasonló cipőben jár, tudja, miről beszélsz, amikor azt mondod, »basszus, nem tudtam reggel elindulni, mert annyira fújt a szél, hogy nem tudtam, merre vagyok arccal«. Egy vak ember könnyebben átérzi, hogy a szél járása – hogy ilyen indiánosan fogalmazzak – mennyire tönkreteheti az utca képét a mentális térképünkön, mint egy látó, aki erre azt mondhatja, ilyen kifogással még az életben nem pattintották le.
„Annyira fújt a szél, hogy nem tudtam, merre vagyok arccal” (Fotó: Juhász János/Alterego)
A rugalmasság persze az együttéléshez is szükséges. Például a vőlegényemnek semmilyen körülmények között sem szabad nyitva hagynia az ajtókat, nem rakhatja az asztal szélére a poharat, mert biztos leverem, és nem nyithatja ki előttem az ajtót, mert úgy eltévedek a helyiségben, mint a huzat. Mivel Gábor udvarias ember, ebből voltak kisebb problémák, de szerencsére rendszerető. Persze így is előfordult, hogy a bevásárlásnál két ugyanolyan formájú fogkefét vett, és teljes természetességgel vágta rá, hogy a piros az enyém. Ilyenek évek után is előfordulnak. Én már láttam anyukámat megsértődni azon, hogy senki nem mondta, hogy szép a haja, amikor hazajött a fodrásztól, a nagymamám pedig simán felkapcsolja a villanyt a konyhában, amikor látja, hogy az öcsémmel kint beszélgetünk a sötétben. Megnyugtató, amikor elfelejtik, hogy vak vagyok. Ezek szerint nem lebeg állandóan a szemük előtt, hogy a látássérülésem bármilyen speciális rákészülést igényel az életünkre. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogadok el segítséget. Próbálok itt is az egyensúlyra törekedni. Volt olyan helyzet az életemben, amikor a másik mindent helyettem csinált meg, és ezt soha többé nem akarom még egyszer, most már tisztában vagyok vele, mire vagyok képes, de azt is tudom, mi az, ami már sok a számomra. Nemcsak a látássérülés területén, de máshol is az életben érzem a határaimat.
Ha visszakapnám a látásomat, szerintem gyorsan tudnék alkalmazkodni a helyzethez. Sok szempontból látósan élek, ha a párommal megyünk valahová, és felvázolja, mi történt, el tudom képzelni, persze nem biztos, hogy úgy néz ki a valóságban is. Intenzíven megmaradtak bennem a tárgyak képei is, ha akarom, látom őket, elképzelem, milyen a fehér komód előttem, össze tudom még tenni a fejemben a képet. Tudom, hogy néz ki egy asztal, mert már láttam, és azt is, hogy néz ki egy tablet, mert meg tudom fogni, de ha hirtelen látni kezdenék, és ott lenne előttem, nem biztos, hogy rájönnék, hogy mi az. Vannak képek, amik különösen megmaradtak. A mai napig nem tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne legyen ott a fejemben az a kép, ahogyan sétálok, és látom még a járda és a fűsáv közötti kontrasztot. Megmaradt, hogy utazunk anyával, és annyira közel vannak a felhők, hogy azt gondoltam, ha kinyúlok a szélvédőn, pont elérem őket. A régi családi házunk udvarán volt egy szomorúfűz, amit nagyon szerettem. Ahogy beszélek róla, még most is látom a leveleit.”
