Hogir, mesélnél arról honnan származol és hogyan kerültél Svédországba?
Amikor megszülettem, apámat halálra ítélték. Az utolsó kívánsága volt, hogy egyszer legalább láthasson a börtönben, mielőtt kivégzik, ezért az édesanyám bevitt hozzá. Ott, a börtönfalak között nevezett el Hogirnak, ami a nyelvünkön barátot jelent. Abban reménykedett, hogy a kurdoknak a világban később több barátja és szövetségese lesz. Apámat azért ítélték halálra, mert pesmerga volt, aki a független Kurdisztánért harcolt. Azonban pont kitört a háború Irakban, így az összes politikai foglyot szabadon engedték, köztük apámat is. Nem sokkal ezután kezdetét vette az Al Anfal népirtás (becslések szerint 50 és 180 ezer közötti kurd vesztette életét a nyolcvanas évek végén – a szerző) a kurdok ellen, gyűlöltek minket és vadásztak ránk. Nyolcéves voltam akkoriban, egyetlen hét alatt sok ezer kurddal végeztek, bombázták a városainkat és még vegyi fegyvereket is bevetettek ellenünk. Túléltük, de rettegtünk attól, hogy Szaddám Husszein esetleg később is megismétli ezt, ezért apám úgy döntött – több millió emberrel egyetemben –, hogy elmenekülünk az országból. Azt látom a világban, hogy ami akkoriban történt, ma is megismétlődik. A kurdokat még ma is ellenségek veszik körül, a népünket folyton támadások érik. Már gyerekként is láttam magam körül, hogy a kurd nőket elrabolják, és sajnos ez mind a mai napig megtörténik. A legtöbb nőről sosem derül ki, mi lett vele. Mi végül ott hagytuk az otthonunkat és országról országra vándoroltunk, miközben még az is megtörtént, hogy kisgyerekként elveszítettem a családomat tizenegy napra. Egyedül kellett túlélnem valahogy víz és élelem nélkül. Végül ráleltem a családomra, és Svédországban kötöttünk ki együtt. Akkor egy kicsit megnyugodtunk, de a helyzetünk még korántsem volt stabil.
Hogyan lett belőled dokumentumfilmes?
Svédországba azzal az álommal érkeztem, hogy egyszer majd világhírű csellista lesz belőlem, de rá kellett jönnöm, hogy ez az út menekültként nagyon nehezen nyílna meg számomra. Először a vendéglátásban kötöttem ki, majd elkezdtem média gyártásvezetést és filmkészítést tanulni. 2014-ben aztán megtörtént az, amire számítottunk: a kurdokat újra megtámadták. Miközben a feleségemmel az első gyermekünket vártuk, megdöbbenve néztük a tévében a támadásokról szóló híreket: lefejezett emberek hevertek az utcákon, egészen borzalmas volt az egész. Sokkolt, hogy a történelem ismétli önmagát, és a gyerekkorom rémálomszerű képei újra életre keltek. Próbáltam megkeresni azokat az ismerőseimet, akiket időközben megismertem a svéd médiában, és rávenni őket arra, hogy utazzanak el a helyszínre, és mutassák be mindazt a barbárságot, ami ott zajlik. Kiderült, hogy nagyon nehéz bejutni oda, és senki sem akarta vállalni az ezzel járó kockázatot. Ekkor döntöttem úgy, hogy én leszek az, aki odamegy. Összepakoltam a hátizsákom, elbúcsúztam az állapotos feleségemtől és elindultam, hogy közvetítsem mindazt, ami ott zajlik, és megnézzem, mi van a családom azon részével – apám és a testvéreim –, akik továbbra is ott élnek. Ez az út vezetett ahhoz, hogy végül egy dokumentumfilm-trilógiát készítettem a háború következményeiről.
Hogyan találtál rá a térségben a Jazidi (kurd nemzetiségű vallási kisebbség) Otthon Centrumra, valamint az új filmed főhősére, a központot vezető Mahmudra?
Már a korábbi filmjeim készítése során hallottam történeteket azokról a jazidi lányokról, akiket az ISIS tagjai elraboltak, és mindenki csak találgatott, mi történhetett velük. Felkeltette a téma az érdeklődésemet, ezért elkezdtem kutakodni Szíriában utánuk. Így akadtam rá Ziyadra, aki a Jazidi Otthon Centrumban dolgozott, és később rajta keresztül Mahmudra is. Nem ismertük egymást korábbról, egyszerűen csak vadidegenként bekopogtam hozzájuk azzal, hogy szívesen elbeszélgetnék velük. Rendkívül izgalmasnak tűnt, amit csinálnak, hiszen mentőakciókat szerveztek az elrabolt lányok kimentésére. Eldöntöttem, hogy őket szeretném követni a kamerámmal. Amikor ezt közöltem velük, azt gondolták, hogy csak lesz néhány kérdésem hozzájuk, és ennyivel letudom az egészet. Mondtam nekik, hogy ennél azért hosszabb időről lenne szó, ők meg azt hitték, hogy akkor maximum egy hétig leszek velük. Amikor felfogták, hogy itt évekről lehet szó, pánikolni kezdtek, hiszen ez azért nem kis vállalás. (nevet) Szerencsére idővel jól összecsiszolódtunk és barátok lettünk. Maximálisan meg kellett bíznunk egymásban, ugyanis egy ilyen szituációban csak így működik.
Hogir Hiror (Fotó: Sundance Film Festival via Getty Images )
A filmed egyik legfontosabb helyszíne az al-Hol menekült- és fogolytábor, ahol az Iszlám Állam sok ezer harcosa él, és sokan még ott is maguk mellett tartják az egykor elrabolt lányokat és nőket. A filmed alapján úgy tűnik, hogy az al-Hol tábor olyan, mint egy saját szabályok alapján működő, kegyetlenül veszélyes város. Hogyan tudtatok forgatni ott?
Az al-Hol számomra is új volt, e film kedvéért tettem be oda először a lábam. Amikor először odamentem, rengeteg rendőr és biztonsági őr vett körül rögtön az után, hogy kiléptem az autóból. Teljesen körbevettek, nehogy célpontja legyek valakinek, és gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ilyen körülmények közepette nem tudok dokumentumfilmet készíteni. Túl nagy figyelmet irányítottam magamra a kamerámmal és az engem kísérő biztonsági emberekkel. Elképesztően nehéz volt ott forgatási engedélyhez jutni, egy hosszú és fárasztó bürokratikus folyamaton kellett átesni minden egyes belépéshez. A táborban láttam magam körül, hogy rengeteg a felfegyverzett ember: sokak ruhája alól kandikált ki kés, pisztoly vagy akár géppisztoly. Figyelmeztettek, hogy sokan készítenek a táborban házilag barkácsolt bombákat a táboron belüli leszámolásokhoz, amiket aztán éjszaka rádobnak annak a sátrára, akivel végezni akarnak. Rengeteg odabent a belső konfliktus, amiket sokszor fegyverek segítségével akarnak lerendezni. Próbáltam találni valami hatékony módszert a táboron belüli forgatáshoz, de rá kellett jönnöm, hogy kívülállóként ez nem fog menni, mert egyszerűen túl veszélyes. Hetvenezren élnek ott, és sokan viselnek közülük egész testet és arcot eltakaró fekete burkát, mert az eltakarja az azonosságukat: ez általában a nők viselete, de számos férfi is magára ölti, hogy így rejtőzködhessen.
Az al-Holban játszódó felvételek egy részét beszivárgók készítették, vagyis olyan jazidi nők, akik azért épültek be a táborlakók közé, hogy bent megtalálják a fogva tartott jazidi lányokat és elősegítsék a kiszabadításukat azzal, hogy ezeket az információkat átadják a Jazidi Otthon Centrum dolgozóinak. Mesélnél arról, hogy kik azok a nők, akik ezt az elképesztően veszélyes feladatot vállalják, és hogyan tudnak beépülni?
A biztonságuk érdekében arról nem beszélhetek, hogy milyen módszerekkel épülnek be a táborlakók közé, hiszen a munkájukra sajnos még a mai napig nagy szükség van, és szörnyűségek történnének, ha lelepleznék őket. Sokan, sok okból állnak beszivárgónak, de talán azok vannak közülük a legtöbben, akik egykor maguk is sabayák, vagyis az Iszlám Állam harcosainak szexrabszolgái, gyakorlatilag vagyontárgyai voltak, de időközben kiszabadultak, és úgy döntöttek, hogy önkéntesként segítik más, hozzájuk hasonló sorsú lányok kimentését.
A filmedben van egy elképesztő pillanat, amikor egy valódi autós üldözésbe keveredsz, és azt veszed fel, ahogy a távolból lőnek az autóra, amiben te is utazol. Úgy tudom, nem ez volt az egyetlen életveszélyes helyzet. Mesélnél ezekről?
A legveszélyesebb szituációk mindig azok voltak, amikor éjszaka elhagytuk az al-Hol tábort, és elindultunk vissza a Jazidi Otthon Centrumba. A táborba azért kellett pont éjszakánként mennünk, mert olyankor nyílt csak valódi esély arra, hogy ki lehessen szabadítani egy-egy fogva tartott lányt, nappal ez a nagy figyelem miatt lehetetlen lett volna. Ezek villámakciók voltak, odamentünk, megkerestük a lányt, majd vittük is magunkkal a táborból kihajtva, de ez még így is elképesztően veszélyes volt minden egyes alkalommal. Többször kaptunk figyelmeztetéseket a rádión, hogy bizonyos utakat ne használjunk, mert vagy aláaknázták azt, vagy fegyveresek álltak lesben, hogy megtámadják a járművünket. Előfordult párszor, hogy üldözés alakult ki, mert valakik a nyomunkba eredtek autóval: volt rá példa, hogy majdnem utolértek, elkezdtek dudálni és próbáltak leszorítani az útról. Féltünk attól, hogy próbálnak átterelni minket egy olyan útra, ahol csapdát állítottak nekünk. Az első üldözésnél a csapat úgy döntött, túl veszélyes lenne filmezni, ezért nem vehettem elő a kamerámat, ráadásul, ha kiszúrják, hogy egy riporter is van a kocsiban egy kamerával, a szemükben még értékesebb zsákmánnyá válunk. A filmben látható üldözés a harmadik ilyen alkalom volt, akkorra sikerült meggyőznöm az utastársaimat arról, hogy ezt is érdemes bemutatni, még ha veszélyt is jelent. Akkor komolyan azt hittem, hogy ezek az életem utolsó pillanatai. Rögtön az al-Hol tábor elhagyása után a nyomunkba eredtek, hosszú időn át nem tudtuk lerázni őket. Nehezítette a helyzetünket, hogy szóltak a rádión, hogy a tervezett útvonalunkon aknát helyeztek el, ezért arra az időre el kellett rejtőznünk az autóval, míg a katonák megtisztították előttünk az utat.
Forrás: Vertigo Média
Mi történik azokkal a lányokkal, akiket kiszabadítanak az al-Holból? Jól tudom, hogy akadnak lányok, akik nem szeretnék, hogy kiszabadítsák őket?
Ezek a lányok hosszú utat tesznek meg, mire hazakerülnek. Az első állomás számukra mindig a Jazidi Otthon Centrum, ahol eltöltenek egy kis időt, mire megszervezik nekik, hogyan vegyék fel ismét a kapcsolatot a családtagjaikkal Iraki Kurdisztánban. A lányok nagy része nagyon fiatal volt, amikor az Iszlám Állam elrabolta őket, vannak köztük, akik hat-hétéves korukban élték át ezt a szörnyűséget. Az ISIS-szal töltött évek alatt gyakorlatilag agymosáson estek át. A korábbi életükkel kapcsolatban szörnyű dolgokat mondtak nekik, például azt, hogy a szüleik meggyilkolnák őket, ha valaha is megpróbálnának visszatérni hozzájuk, ugyanis szégyellik őket. Meggyőzték őket arról, hogy az iszlám az egyetlen igaz vallás, és az egyetlen módja a rendes életnek az, ha áttérnek az iszlám hitre. A népüket, a jazidiket ördögimádóknak festették le. Kétségeket ültettek el a fejükben a korábbi életük helyességével kapcsolatban, mindent megkérdőjeleztek magukban, amiben korábban biztosan hittek. Meggyőzték őket, hogy az a kötelességük, hogy sabayaként szolgálják iszlám harcos urukat, büntetésből azért, mert korábban ördögimádók voltak. Egyetlen módot kínáltak fel nekik arra, hogy kitörjenek a sabayák sorából: csak úgy menekülhettek, ha gyermeket szültek az ISIS harcosának és felvették az iszlám hitet. Ez után már senki sem kényszeríthette őket arra tovább, hogy sabayaként szolgáljanak. Megtiltották nekik, hogy a saját nyelvükön beszéljenek, csak az arab nyelvet használhatták, és évekig kellett hallgatniuk ezt az agymosást. Ha egy olyan környezetben vagy, ahol körülötted mindenki arabul beszél és senki nem ért meg téged, és kizárólag az ő nézőpontjukkal találkozol, mire eljutsz arra a pontra, hogy kiszabadulhatsz onnan, már nem is tudod, hogy igazából szeretnél-e kiszabadulni, mert azt gondolod, hogy a szabadulás valami rosszat jelent, hiszen az ISIS mélyen beléd táplálta ezt. Azt gondolják, hogy senki sem fogja elfogadni őket, és csak azért viszik őket haza a családjukhoz, hogy ott aztán végezzenek velük. Sok esetben el kell telnie néhány napnak a Jazidi Otthon Centrumban, hogy megnyugodjanak, és az is sokat segít, amikor tudnak beszélni valamelyik családtagjukkal telefonon. Rájönnek, hogy a családjuk nem akarja megölni őket, nem gyűlölik őket, sőt hosszú éveken át minden követ megmozgattak, hogy megtalálják őket. Felfogják, hogy megmentették őket, és elkezdenek örülni annak, hogy visszakaphatják a régi, normális életüket. A médiában azért terjedhetett el az információ, hogy sok lány nem akarja, hogy kiszabadítsák, mert a legtöbb riporter csak rövidebb időszakra megy terepre, hogy onnan közvetítse az eseményeket: látja, hogy a kiszabadított lány azt mondja, hogy nem akar szabadulni, de nem látja át ennek az okait, és nem követi, mi történik később a lánnyal és hogyan változik meg a véleménye hosszú távon. Dokumentumfilmesként én nem siettem sehová, így lehetőségem volt a teljes lelki folyamaton végigkísérni őket, és bemutatni az igazság minden részletét.
A film egyik legszívszorítóbb pillanatában kiderül, hogy az egyik ISIS fogságából kiszabadított lány ugyan visszamehet a családjához, de az időközben született babáját nem viheti magával, a gyereket elveszik tőle…
Ötven olyan esetről tudok, ahol a jazidi nőnek hátra kellett hagynia a gyermekét Szíriában, mielőtt visszatérhetett volna a családjához. A jazidi társadalom nem fogadja el az ISIS apáktól született gyermekeket, ugyanis az ISIS gyilkolta meg a családtagjaikat, az apjukat, az anyjukat, a testvérüket vagy a nagyszüleiket. A jazidi emberek úgy tekintenek ezekre a gyerekekre, mint a gyilkosok gyermekeire, ezért jelenleg nem fogadják be őket, így árvaházakba kerülnek. A nőknek nincs igazán más lehetőségük, mint hátrahagyni a gyerekeket, így óriási árat fizetnek mindazért, ami velük történt. Ugyanakkor azt is meg kell említenem, hogy akadnak köztük nők, akik nem is akarják megtartani a kényszerházasságból született gyermeküket.
A Sabaya című dokumentumfilm november 18-tól lesz látható a hazai mozik műsorán.
