A Karácsonyi ének és amit köszönhetünk neki

Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye gyerekként akkora hatással volt rám, hogy az ünnepekhez közeledve a mai napig előveszem a féltve őrzött, de annál többször kiolvasott könyvemet. Emlékszem, mennyire elbűvölt és beszívott a Dickens által megjelenített, számomra ismeretlen kor világa, ahogy betűkbe öntötte és átélhetővé tette mindazt, amit saját maga látott, hallott és érzett az 1800-as évek Londonjában, amikor ugyanazokat az utcákat rótta, amelyeken a kapzsi és fukar Ebenezer Scrooge a sétapálcájával lépegetett.

A könyv megírásakor Dickens komoly egzisztenciális válsággal küzdött, ezért megélhetése szempontjából (is) fontos volt számára, hogy jól sikerüljön az új könyv, azt azonban ő maga sem gondolta, mennyire népszerű lesz, hogy több mint száz évvel később is adaptáció készül belőle, vagy hogy művével nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy a karácsony a viktoriánus Nagy-Britanniában fontos ünneppé váljon.

Egy séta ihlette

1843. október 5-én éjjel Dickens beszédet mondott az angliai Manchesterben, a Manchester Athenaeum nevű szervezet javára, amely a munkás és nagyon szegény rétegeket próbálta oktatáshoz, kultúrához juttatni. Dickens, aki akkor 31 éves volt, együtt állt színpadra Benjamin Disraeli regényíróval, aki később Nagy-Britannia miniszterelnöke lett. Beszédüket követően hosszú sétára indult London utcáin, és miközben a kizsákmányolt gyermekmunkások helyzetére gondolt, megfogalmazódott benne a Karácsonyi ének ötlete. Azt szerette volna, ha karácsonyra megszületik a könyv, ezért elképesztő gyorsan, alig hat hét leforgása alatt megírta és le is adta az elkészült kéziratot.

Fotó: Culture Club/Getty Images

A gyorsasága, a szorító anyagi problémáján túl, talán annak is köszönhető, hogy Dickens fejében bőven volt megírandó gondolat és élmény az történethez. Szerette a karácsonyt, minden szenteste meglátogatta az East End karácsonyi piacait az Aldgate és Bow között, és karácsony napján szívesen bolyongott a szegénynegyedekben és az előkelő házak környékén egyaránt, miközben azt figyelte, hogy az emberek miként töltik az ünnepnapokat. A Karácsonyi ének számos jeleneteiben elevenedik meg mindaz, amit Dickens oly élesen megfigyelt, például London sötét, zegzugos sikátorai, az élelmiszerboltok tea, kávé, mandula, fahéj, füge és kandírozott gyümölcsök egyvelegének illata, az asztalra rakott karácsonyi étel, és a szegények reménytelensége is kézzel fogható. A részletes ábrázolás mellett kemény társadalomkritikát is megfogalmazott, szükségét érezte, hogy kommentálja az országban érzékelhető gazdagok és szegények között tátongó óriási szakadékot. Mindazonáltal az író nem csupán a hétköznapi életet és a társadalmi problémákat fűzte bele könyvébe, hanem vallásos emberként arra is törekedett, hogy a történet egyben a keresztény igazságok hordozója legyen.

Dickens végrendeletében is arra buzdította gyermekeit, hogy próbáljanak az Újszövetség tanításai szerint élni. A History Today cikkében azt írja, hogy a könyvben megjelenő karácsonyi ételek és lakomák bőséges tárháza a teremtés jóságát és a mennyei örömöt egyaránt szimbolizálja. Ahogy a karácsony megünneplését ábrázolta, az előfutára volt annak, hogy a tizenkilencedik században az erősen kálvinista, puritán keretrendszerek lazulni kezdtek, és ezzel a keresztény ünnep újjáéledt.

1843 környékén azonban ennek még csak nagyon kevés látszata volt, Az ünneplés hiányát William John Butler tiszteletes, a hertfordshire-i Ware közelében élő híveinek egy levélben meg is fogalmazta: „Az itteni emberek úgy tűnik, alig érzik a karácsony napját. Megfigyeltem, hogy a hétköznapi munkás ruhájukat viselik, és a vasárnapihoz képest nagyon gyér a templomba járás. Úgy tűnik, ez az egész országban nagyon általános jelenség. Az emberek teljesen szem elől tévesztették a nagy keresztény ünnepeket, és ezzel együtt az általuk ünnepelt hatalmas eseményeket is (…)– írta, és szavainak nyugodt szívvel hihetünk, a ugyanis  a férfi lelkes megfigyelő hírében állt,  például a Wantage-i plébániai naplóiban lejegyzett emlékeinek, élményeinek összessége az egyik legteljesebb és leghitelesebb képet nyújtják a XIX. századi plébániák életéről.

Charles Dickens (Fotó: Historica Graphica Collection/Heritage Images/Getty Images)

Később Butler kívánsága meghallgatásra talált: a karácsony ünneplése egyre inkább előtérbe került Nagy-Britanniában. A század későbbi felében a katedrálisok különleges istentiszteleteket és zenei eseményeket tartottak a jeles alkalomból, és újjáéledtek azok a régi, jótékonysági alapítványokat, amelyek a szegényeket segítette. Mindehhez hozzájárult a Karácsonyi ének megszületése is, amely nyomtatásba kerülése után hatalmas népszerűségre tett szert, Dickens-t híressé tette, a könyv története pedig növelte a karácsony népszerűségét és életre keltette a karácsonyi adakozás szokását. Amikor Dickens 1843 végén megírta művét, valószínűleg maga sem gondolta, hogy a könyvének milyen nagy hatása lesz.

Kedves szokások alakultak az ünnep köré, amelyek a 19. század végére rögzültek.

És a mai napig mi is ezekhez nyúlunk vissza

Még annak ellenére is, hogy az ünneplés módja azóta sokat változott, nagy valószínűséggel mi is kicsit máshogy üljük meg a karácsony estét, mint ahogy azt a nagyszüleink, vagy a szüleink tették, a tradíciók változnak és új hagyományok teremtődnek. Ám mindezzel együtt a modern kori ünnepi szokások többségét ma is nagy vonalakban meghatározza az, ahogy a viktoriánusok kialakították az ünnep aktusait az 1800-as évek közepétől.

Megjelentek például az első karácsonyi üdvözlőlapok, melyek virtuális változatai mai is népszerűek. Ezek a képeslapok azonban messze nem olyanok voltak, mint a maiak, a lapokon népszerűek voltak a gyerekeket és állatokat ábrázoló humoros, szentimentális, vagy innen 2021-ből nézve,  kissé morbidnak tűnő képek. Akkoriban Angliában (és úgy egyáltalán Európában),  jó, ha 45 évig éltek az emberek, a gyermekhalandóság pedig iszonyú magas volt, arról nem beszélve, hogy a gyerekek helyzete és megítélése teljesen más volt, mint ma, már hatévesen kis felnőttként kezelték őket. A temetési körmenetek a mindennapi élet része volt, az emberek nyíltan beszéltek a halálról, így nem volt számukra az sem furcsa, hogy szenvedő arcú hóemberek, és gyerekeket elrabló krampuszok szerepelnek a karácsonyi üdvözlőlapokon.

Fotó: Culture Club/Getty Images

Elterjed a karácsonyfa állítás szokása is, amelyet állítólag Viktória királynő férje, Albert herceg vezetett be, és a mai napi szerves része az ünnepnek, szerte a világon. Németországban a 18. század óta hagyomány, és a viktoriánusok is hamarosan fát állítottak a házukba, hogy megünnepeljék a karácsonyt. A szalagokkal, süteményekkel és színes papírral díszített fán valódi gyertyákat gyújtottak, amiket ma már a jóval biztonságosabb led fényfüzérek váltottak fel. Szintén a viktoriánus Nagy-Britanniában vezették be az ünnepi sült pulyka elfogyasztását, bár kezdetben ez tényleg csak a gazdagok kiváltsága volt, a szegényebbek marhahússal és a libával váltották ki az akkoriban luxuscikknek számító pulykahúst.

Ez egy nagy, szaloncukorszerű ajándék, amit az angolok két végénél fogva közösen bontogatnak a karácsonyi asztalnál, az egész műveletet pedig egy nagy pukkanás kíséri. Ez a karácsonyi cracker, amit 1845-50 körül talált ki egy londoni bonbonkészítő, Tom Smiths. A fennmaradt történet szerit Tom egyik este az égő kályha előtt üldögélt és a fa pattogását hallgatva az jutott az eszébe mennyire jó lenne ha egy ünnepi csomagocskából pattogó, puffanó hanggal esnének ki az édességei és más apró ajándékok, miközben ketten bontogatják.  Így született meg a karácsonyi cracker, amit Tom halála után három fia vitte tovább az addigra sikeres cracker vállalkozást. Walter, az egyik fiú, találta ki hogy kerüljön a csomagba egy kalap is, ami papírból készül, manapság ez egy korona.

Charles Dickensnek tehát nem csak egy, az emberi jóságra tanító történetet köszönhetünk, hanem nagyrészt azt is, hogy ma az év egyik legfontosabb eseménye a karácsony, amikor egy kicsit mindenki lecsendesedik, számon vet és hálás lesz, hogy együtt ünnepelhet a szeretteivel. 

(via, via és via)