Mielőtt elkezdenék panaszkodni, kezdem azzal, hogy le kell borulnom azon szülőtársaim kreativitása és szervezőkészsége előtt, akiknek már van iskoláskorú gyerekük, és nem egy egy hónapos, hanem egy két és fél hónapon át tartó nyári szünetet kell valahogy kibekkelniük. Elképzelésem sincs, hogyan csinálják, de az biztos, hogy le a kalappal! Mostanáig aranyéletem volt. 2017-ben megszületett a kisfiam, két évvel és öt hónappal később pedig a kislányom, és a feleségem egészen idén márciusig itthon volt a gyerekekkel. Dolgoztam már végig napokat/heteket/hónapokat úgy, hogy a gyerekek itt nyüzsögtek körülöttem, de néhány kirívó pillanatot leszámítva nem nekem kellett foglalkoznom velük, napközben nem én etettem, szórakoztattam, pelenkáztam őket, nem én mentem velük boltba, orvoshoz meg ahová épp kellett.
Aztán márciusban minden megváltozott, április végén pedig már kaptam is egy kis ízelítőt abból, milyen az, amikor egy (vagy bizonyos napokon két) beteg gyerekkel kell itthon lennem a feleségem nélkül, és közben valahogy a munkáimat is elvégeznem. Volt köztük olyan pokoli hét, amit még az ellenségemnek se kívánnék. Lényeg a lényeg: május volt már, amikor kezdett tudatosulni bennünk, hogy vészesen közeleg a nyári szünet, amit meg kell majd oldanunk valahogy.
Túl messze van a segítség
Nem vagyunk született budapestiek, vagyis a szüleink sem Budapesten élnek, sőt igazából már csak az anyukáink vannak életben. Az egyik száz kilométerre északi irányban, a másik kétszáz kilométerre a déli irányban lakik a fővárostól, ráadásul az előbbi sajnos már nincs olyan egészségi állapotban, hogy néhány órán túl képes legyen vigyázni két szuperpörgős, rosszcsont csöppségre. Ez nagyjából ki is lövi a lehetőségét annak, hogy áthívjunk nagyszülőket munkaidőben gyerekvigyázásra. Mit lehet ilyenkor tenni? A bébiszitter ilyen volumenben anyagi csőd, egy két- és egy ötéves gyereket pedig még nem lehet táboroztatni, egyszerűen túl kicsik ahhoz.
Abban gyorsan megegyeztünk, hogy legalább két hétre mindketten szabadságra megyünk, amit végül sikerült két és fél hétre feltornáznunk. Ebbe két egyhetes nyaralás fért bele, az egyik a gyerekekkel, a másik nélkülük: ekkor használtuk ki az éves aduászunkat, hogy az egyik gyereket anyósomnál, a másikat pedig húgomnál hagyhatjuk egy hétre, aztán kifújt. Eddig a jó része, ezt mi és a gyerekek is élveztük, de még volt hátra valamivel több mint egy hét, amit a munkánk jellegéből adódóan (a feleségem többnyire irodából dolgozik, míg én többnyire home office-ból) leginkább nekem kellett elszenvednem. Elmondom, milyen akadályokkal szembesültem.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Hangosak. Nagyon hangosak
Kezdjük a pozitívumokkal, ez úgyis egy sokkal rövidebb lista. Annak köszönhetően, hogy nem kellett őket oviba/bölcsibe vinni, reggelente nem kellett órára kelnem. Ez átlagosan plusz egyórányi alvásidőt jelentett, ezért tényleg hálás is vagyok, rég volt ennyire jó alvós időszakom, mint az elmúlt pár hétben. Itt azonban nagyjából véget is érnek a jó dolgok. Reggel a gyerekek felöltöztetése, a reggeliztetéssel való próbálkozás (szinte próbálok beléjük imádkozni valamit, de ha joghurton kívül próbálkozom valamivel, szinte biztos a kudarc) és egy rövid közös mókázás után jön az „apa dolgozik, ti pedig játsszatok addig valamit” nevű játék, illetve dél körül ez átvált a „mostantól nézhettek egy kis mesét” projektbe, hogy aztán délután fél kettő magasságában legalább a kisebbiket lefektethessem aludni.
Persze mindez papíron talán jól hangzik, de ez nem jelenti azt, hogy ezekben a fázisokban én békén lennék hagyva. Mindig megtalálnak valamivel, csak ennek az intenzitása változik napról napra, illetve óráról órára. Szerencsés esetben előfordul, hogy nagyjából 30-40 percig nem jutok eszükbe, így ezekben a kincset érő percekben kell maximális erőbedobással haladnom a munkámban. Előfordult, hogy ki kellett menekülnöm az udvarra, hogy halljam az egyik munkatársamat a telefonban, és arra is volt példa, hogy bezárkóztam a fürdőszobába telefonálni, hogy legalább halljak valamit, és egy idő után a srácaim elkezdtek hangosan dörömbölni az ajtón, hogy jöjjek ki. Bár elméletben van egy fenti dolgozószobám, de a gyakorlatban ez ilyenkor használhatatlan: még ha nem is foglalkoznak épp velem, akkor is a közelükben kell lennem, hogy ne robbantsák fel a házat, meg amúgy is: van valami belső szenzoruk, és egy percen belül kiszúrják, ha nem vagyok a közelben. Jönnek is rögtön megkeresni. És hangosak. NAGYON hangosak.
Gyerekszáj
Az alaptevékenységek – délben ebédeltetés, délutáni altatás… – is vesznek el ugyan némi időt, de ezekkel számolok, ezt még kordában lehet tartani. De a legjobb az, hogy milyen kérésekkel képesek megtalálni, amíg itt ülök a konyhában a laptopomon pötyögve.
- Apa, ki akarunk menni! (felöltöztetés, cipő, kimennek az udvarra).
- Apa, bogár! (bogarat találtak valahol, oda kell mennem összeszedni)
- Apa, pisilnem kell! (a lányomat bilire kell ültetnem, majd kiönteni a pisit)
- Apa, mutasd meg a képet! (kiszúrtak egy fotót a laptopom képernyőjén, odagyűlnek, és meg kell nekik mutatnom nagyban + elmagyarázni, mi van rajta)
- Apa, rekláááááááám! (YouTube-on nézett mese közben elindul a reklám, és át kell ugornom)
- Apa, koszos az unikornis! Mosd meg! (egy gumijátékot kell csap alatt megmosnom, hogy aztán két perc múlva megint ugyanolyan koszos legyen)
- Apa, locsolni akarok! Adj vizet! (kis locsolókannát feltölteni vízzel, aztán elmondani, hogy a cserepes virágokat nem szabad agyonlocsolni, csak a füvet szabad)
- Apa, buborékfújózni akarok! (feltölteni a buborékfújót folyadékkal, hogy aztán két perc múlva újra jöjjön, mert sikerült kiöntenie az egészet)
- Apa, csokiiiit! Kettő csokit!
- Apa, gumicukrooot!
- Apa, fagyiiiiit!
- Apa, ropiiiit!
- Apa, chipseeeeet!
- Apa, joghurtooot!
- Apa, bepisiltem! (és tényleg)
- Apa, hol a pólóm? (honnan tudjam, én dolgoztam, ő vette le)
- Apa, hol az ugráló nyuszi? (ez bármilyen más itthoni mütyür játékkal behelyettesíthető, ők elrakják, de megkeresni már nekem kéne)
- Apa, Boldi megütött! (természetesen oroszlánkönnyek társaságában, a másikra mutogatva)
- Apa, Fruzsi megütött! (természetesen oroszlánkönnyek társaságában, a másikra mutogatva)
- Apa, Boldi nem adja oda a… (bármit)
- Apa, Fruzsi nem adja oda a…. (bármit)
- Apa, másik meséééét! (a távirányító nála van és nem nálam)
- Apa, ez büdös. Szagold meg! (random tárgy/élelmiszer/bármi hirtelen orrom alá nyomása)
- Apa, unatkozooooom! (erre mit lehet mondani?)
- Apa, koszos a kezem! (mindketten tudnak már maguktól is kezet mosni, de ilyenkor nélkülem egyszerűen nem megy)
- Apa, festeni akaroook! (tízperces program, mire előveszem a rajzlapot, az ecseteket, a vízfestéket, vizet készítek elő, másik, összekoszolható pólót adok rá, hogy aztán tíz perc alatt megunja az egészet, és kezdhessek összetakarítani utána)
- Apa, hányat kell aludni addig, hogy…? (random korábban említett program, amiről már jó néhányszor megbeszéltük, mikor kerül rá sor)
- Apa, kérem a telefonod! (fényképeket szoktak nézegetni, de jellemzően elállítanak valamit közben)
- Apa, gyere boltba! (van egy játék pénztárgépe, és oda kell mennem eljátszani, hogy vásárolok tőle valamit)
- Apa, dobd ki a szemétbe! (random szemét mellém pakolása, amikor ugyanezzel az erővel a kukába is kidobhatná)
- Apa, szedd szét! (össze nem illő LEGO-darabok összepréselése, aztán oldjam meg én a problémát)
A sort persze még hosszan lehetne folytatni. Ezt a cikket a nyári szünet utolsó napján írom, mögöttem éppen börtönöset játszanak, ami azt jelenti, hogy a kanapé párnáiból az egyik sarkot körbebástyázták párnákkal és pokrócokkal, és a nagyobb beküldi oda a kisebbet és nem engedi ki, miközben kezében egy légycsapóval egy babaszéken ülve őrködik, hogy a húga ne jöjjön ki onnan. Eközben a kicsi azt mondogatja, hogy „Ki akarok jönni”. Kész megváltásnak érzem a gondolatot, hogy hétfőtől már újra van bölcsőde és óvoda. Azt hiszem, most innom kell valamit.
