Deborah Chelette-Wilson párterapeuta szerint azzal, hogy megjárta a bántalmazó kapcsolattal a pokol minden bugyrát, sokkal érzékenyebbé vált a páciensek problémáira, jobban meg tudja érteni, min mennek keresztül és a megoldásokra is hitelesebben rá tudja vezetni őket. Amikor hozzá fordul egy páciens segítségért, akkor nemcsak a fejében lévő tudással, hanem az egész szívével akar felé fordulni, ehhez pedig az kell, hogy ne hagyja az ajtón kívül az érzelmeit. Ezért is szokta néha meglátogatni a saját lelkében azt a sötét múltat, amit a bántalmazó kapcsolata hagyott benne.
„Egy béka a fazékban nem veszi észre, hogy épp megfőzik – nagyjából így írható le a gyerekkorom. Bár szó szerint persze nem főzött meg senki, mégis utólag már látom, hogy pont olyan voltam, mint a béka, aki nem vesz észre semmit, amíg már túl késő – írja a szakember. – Abban tudtam csak reménykedni, hogy nem kapok több fájdalmat azoktól, akik azt mondták, hogy szeretnek (értem, hogy megvoltak a maguk démonai, de ez egy másik történet a megbocsátásról). Amikor az iskolában beléptem a barátok világába, egyre inkább összezavarodtam, mert azt hittem, mindenki úgy fog velem bánni, ahogy a szüleim tették. Ez persze nem történt meg, úgyhogy kezdtem ráébredni, hogy nem vagyok szörnyeteg, aki pokolra van ítélve. A barátok segítségével kapcsolódtam össze a testemmel, szívemmel és lelkemmel. A jelenlétük megmentett, olyan hatások értek általuk, melyekből megtanultam, mit jelent a törődés, kegyelem és szeretet. Miattuk kezdtem azt érezni, hogy egy nap megszabadulhatok a terrortól, amit a nevelőapámtól kapok éjjelente és az érzelmi elutasítástól, ami anyámtól érkezett nappal.”
A bántalmazó kapcsolat vezette el a hivatásához a terapeutát (Kép: Getty Images)
„Egy nap aztán felbukkant az én lovagom. Középiskolában találkoztunk és első látásra egymásba szerettünk. Nagyjából két évig voltunk kapcsolatban, hol együtt, hol külön, elég viharos érzelmi hullámzásban. Végül úgy tűnt, sikerült vele szakítanom és megtalálni azt a férfit, akivel le akartam élni az életemet az érettségi után, ám ami ezután jött, azt azóta sem érti senki. Az első szerelmem visszatért az életembe és engem akart, én meg ahelyett, hogy az eszemre hallgattam volna, hozzámentem feleségül 17 évesen. Amikor az esküvő után elháltuk a házasságot, a férjem befordult a fal felé és elaludt, én pedig csak néztem ki az ablakon és sírtam.
Egy részem tudta, hogy borzalmas hibát követtem el és el akart szökni, de az erősebb részem azt mondta, hogy most már ez van, ezt kell szeretni. 10 évig tűrtem ezek után az érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazást a férjemtől.
Magamat hibáztattam, hiszen a szüleim is mindig engem hibáztattak azért, mert képtelenek voltak szeretni engem és gondoskodni rólam. Egy két lábon járó hulla voltam érzelmileg. Végül tíz év után arra jutottam, hogy inkább leszek igazi halott, mint hogy így éljek tovább. Elhagytam. Legalábbis megpróbáltam elhagyni, de korábban hazaért és rajtakapott, lelökött a padlóra és letépte rólam a hálóinget. Kiszabadultam a kezéből, rohanni akartam az autómhoz, hogy a rendőrségre menjek, de a férjem elállta az ajtót és pisztolyt szegezett rám. Rájöttem, hogy nincs semmi, ami megmentene ettől az embertől. Szerencsére meggyőztem, hogy nálam nincs fegyver, mert elvette tőlem már rég, amire letette a fegyverét és elviharzott.
Reszketve hívtam fel a rendőrséget és jelentettem fel a férjemet, majd azonnal elhagytam a lakást. Sokáig bujkáltam, senkinek sem árultam el hol lakom, hogy nehogy megtaláljon. Akkor hagyott alább a keresésemmel, amikor elvett egy új nőt. Mostanra már elváltak és a közös gyerekük kivágta az exférjemet minden családi képről. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekkorom és a bántalmazó kapcsolatom vezetett a hivatásomhoz. Tudom, hogy milyen az, amikor nem tudjuk értelmezni azt, ami épp történik velünk. Megtanultam, hogy saját magunk felé kell először szeretetet tanúsítani, és hogy ezzel tudok leginkább segíteni másoknak.”
