Azt tudjuk, hogy a zaklatás jelentős probléma világszerte, és ez alól sajnos Magyarország sem kivétel. Azzal kapcsolatban azonban, hogy a társadalom hogyan látja ezt az elszenvedője számára gyakran elviselhetetlen jelenséget, eddig kevés információnk volt. Éppen ezért az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) tavaly nagy fába vágta fejszéjét: Magyarországon először végzett kutatást azzal a céllal, hogy feltérképezze, hogyan vélekedik a zaklatásról a társadalom. Az eredmények, noha nem tekinthetőek reprezentatívnak, érdekes tanulságokkal szolgáltak a szakemberek számára.
Kiderült többek közt, hogy a téma elsősorban a nőket érdekli, valóban rengetegen kerülnek zaklatási helyzetbe, gyakran egymás után többször, és meglepően sokszor úgy, hogy a zaklatóval nem volt semmilyen előzetes kapcsolat. A megkérdezettek többsége nem látott módot arra, hogy megvédje magát az ilyen helyzetektől, és a megfelelő büntetés kérdésében a szabadságvesztés kiszabása mellett tette le a voksát.
A zaklatási helyzet – azaz, amikor valaki mást folyamatosan és jogtalanul háborgat, és ez az elszenvedő számára zavaró, és benne félelmet okoz – hosszú időn át tarthat, elviselhetetlen, érzelmileg és gyakran anyagilag is terhes, ráadásul komolyabb veszélyeket is magában hordozó jelenség; olyannyira, hogy 2008 óta bűncselekményként tartjuk számon.
Az internet és közösségi média nyújtotta érintkezési felületeknek köszönhetően ráadásul gombamód szaporodnak az olyan esetek, amikor a zaklatás az offline kezdődik, de online térben folytatódik, és egyre gyakrabban egyre fiatalabbak az áldozatok. A téma tehát aktuálisabb, mint valaha.
A nőket jobban érdekli a téma
A személyes indítékú zaklatás társadalmi percepciói című vizsgálat alapját egy 37 kérdésből álló kérdőív képezte, melyet Facebookon keresztül lehetett elérni. A kérdőívet végül összesen 2869-en töltötték ki anonim módon. Döntő többségük (90 százalék) nő volt, ami nem meglepő, mivel a nők köztudottan jóval érzékenyebbek erre a témára és eleve rendszerint mást értenek az alatt is, hogy zaklatás – mondta el az nlc-nek dr. Sárik Eszter, a kutatás vezetője.
Az OKRI főmunkatársa, mielőtt az eredményeket értékelte volna, jelezte, hogy az eredmény nem reprezentatív. A válaszolók többsége (kétharmada) ugyanis magasan iskolázott, és a fővárosban vagy nagyvárosban lakik, viszonylag jómódú, házas (39 százalék) vagy párkapcsolatban él, és döntő részt gyermektelen.
A kutatók a válaszolók demográfiai jellemzőin túl azt is feltérképezték, hogy milyen a hozzáállásuk a társadalmi nemi szerepekhez, illetve, hogy ezen attitűdök hogyan függnek össze a zaklatással kapcsolatos tudásukkal, véleményükkel. Rákérdeztek például arra is, az illető mennyire ért egyet azzal, a férj feladata, hogy keresetével biztosítsa a család megélhetését, míg a feleség feladata, hogy ellássa az otthoni feladatokat. Arról is volt kérdés, hogy jó lenne-e, ha a férfiak többet vállalnának a házimunkából és a gyermeknevelésből, mint amennyit manapság vállalnak.
A válaszadók szinte egyöntetűen egyetértettek azzal, hogy „Az a helyes, ha a férj is és a feleség is hozzájárul a család jövedelméhez”, illetve, hogy „Jó lenne, ha a férfiak többet vállalnának a házimunkából és a gyermeknevelésből ahhoz képest, mint amennyit manapság vállalnak.”. Valamivel kevésbé voltak határozottak azzal kapcsolatban, hogy „Fontos ugyan a munka, de a nők többsége számára az otthon és a gyermekek fontosabbak.” A leginkább ott bizonytalanodtak el, amikor arról kellett dönteni, egyetértenek-e azzal, hogy „Jó, ha a férj marad otthon és neveli a gyermekeket, és a feleség keresi a pénzt.”
Bárkiből lehet zaklató, de főként férfiakból lesz
Az eredményekből az derült ki, hogy a válaszadók úgy látják, a zaklatás jelentős, széles körben elterjedt probléma, érzékenyek rá, és sokat tudnak róla. Tisztában vannak például azzal, hogy súlyos következményei lehetnek, hogy kik vesznek benne részt, és mik lehetnek a zaklatók motivációi.
Azokra a kérdésekre, hogy van-e befolyása az illető korának, nemének, iskolázottságának, arra, hogy valakiből zaklató, illetve áldozat válik, a válaszadók döntő többsége nemmel válaszolt. Ugyanakkor, amikor a kutatók azt kérdezték, hogy a zaklatók ugyanolyan arányban kerülnek-e ki a nők és a férfiak köréből, a válaszadók 40 százaléka visszautasította a kijelentést.
Azaz – magyarázta el Dr. Sárik Eszter – noha elméletileg úgy gondolták a válaszadók, az illető neme nem játszik szerepet abban, valakiből zaklató válik vagy sem, mégiscsak úgy látják, hogy a zaklatók tipikusan férfiak, míg az áldozatok jellemzően nők. „S ez egyébként, a rendelkezésre álló statisztikák alapján, fedi is a valóságot” – tette hozzá a kutató.
A válaszolók közül sokaknak végül munkahelyük, illetve lakóhelyük megváltoztatása jelentett megoldást a helyzetre (Fotó: Pixabay)
Motiváció és tehetetlenség
A lehetséges motivációkkal kapcsolatban feltett kérdésekből kiderült, hogy a válaszadók többsége érti, hogy a zaklatók esetén gyakran olyan emberekről van szó, akik sikertelenek az emberi kapcsolatok kialakításában, és pszichológiai problémákkal küzdenek.
A válaszokból kiderült, hogy a többség szerint a zaklatás hatalmi eszköz, amivel a zaklató kontrollt akar gyakorolni az áldozata felett.
Amikor az volt a kérdés, hogy ki a felelős a zaklatásért, a válaszadók egyértelműen azt az álláspontot fogalmazták, meg, hogy a zaklatás egyirányú folyamat, abban kizárólag a zaklatónak van felelőssége. Nem láttak rá semmilyen módot, hogy az áldozat megvédhesse magát. Elutasították például döntő részben (68 százalék) azt a kijelentést is, hogy a zaklatás egyértelmű kommunikációval általában kivédhető, megelőzhető. Ezzel szemben azonban amikor nyílt kérdés formájában kellett elmondaniuk, hogy konkrétan az ő életükben hogyan ért véget egy zaklatási helyzet, sokan válaszolták azt, hogy az illető segítséget kért, nyíltan kiállt, egyértelműen elvágta a szálakat.
Az is kiderült, hogy a válaszolók közül sokaknak végül munkahelyük, illetve lakóhelyük megváltoztatása jelentett megoldást a helyzetre, de olyan is előfordult, hogy a zaklató figyelmét „megörökölte” egy másik nő. Sokan számoltak be arról is, hogy végül szomszédok, ismerősök, illetve hatóságok segítettek neki kikerülni a borzasztó helyzetből.
Noha a nemzetközi kutatások alapján a zaklatások jelentős része akkor fordul elő, amikor egy kapcsolat úgy fejeződik be, hogy nincsen egyértelműen lezárva, a válaszadók többsége meglepő módon elutasította azt az állítást, hogy a zaklatás a bizonytalan, képlékeny kimenetelű szakításokból („se veled, se nélküled” kapcsolatokból) fakad.
A zaklatók öt típusa
Paul E. Mullen, Michele Pathé és Rosemary Purcell a viselkedés hátterében álló motiváció szerint öt különböző típusba sorolta a zaklatókat:
1. Az elutasított stalker: zavart viselkedése azért fejlődik ki, mert viszonzatlan a szerelme vagy elutasításban részesült. Ez a viselkedés erőszakos cselekményekhez vezethet. Az ebbe a kategóriába tartozó zaklatók többnyire súlyos személyiségzavarokban szenvednek, amelyekre jellemző a függőség, a gyanakvás és a túlzott nárcizmus. Legtöbbjüknek nincsenek pszichotikus tünetei.
2. Az intimitáskeresők: ebbe a kategóriába tartoznak az emberek, akik szerelmi kapcsolatokra törekszenek, és ennek a szerelemnek a tárgya az áldozat. Ebben a csoportban a legtöbb zaklató magányos, és az áldozat általában híresség vagy idegen. A legtöbb esetben az ebbe a kategóriába tartozó emberek súlyos pszichiátriai betegségekben szenvednek. Némelyiküknek deluzív problémái vannak, mint az erotománia vagy a természetellenes rajongás/rajongási téboly.
3. Az inkompetens: a kategória olyan korlátozott vagy fejletlen társadalmi készségekkel rendelkező embereket foglal magában, akik nehezen tudják megérteni a romantikus kezdeményezésük elutasítását, és inkább úgy értelmezik, hogy az áldozat a kapcsolat folytatására való hajlandóságot mutatja. Az ebbe a csoportba tartozó emberek nem rendelkeznek súlyos mentális zavarokkal (pl. pszichózis vagy hangulati zavarok), de intellektuálisan vagy szociálisan sérülékenyek, vagy nárcisztikus személyiséggel rendelkeznek.
4. A bűnbánó: ez a személy azért zaklat valakit, hogy bosszút álljon az áldozatán, mert sértve érzi magát az áldozat részéről, esetleg úgy véli, hogy az áldozat lekezelően bánik vele. Ez a fajta zaklató az áldozatát azok közül választja, akiket ismer, és akivel kapcsolatba lép, pl. egészségügyi dolgozók, ügyvédek vagy olyan emberek, akiktől a stalker árut vagy szolgáltatást vásárol. Diagnosztikai szempontból ezek közül néhányan a paranoiás tüneteket mutatnak, de a legtöbbjüknek van paranoid személyiségvonása.
5. A ragadozó: az ilyen jellegű zaklató legfőbb és elsődleges célja az áldozat szexuális megtámadása. Ezek a stalkerek élvezik az áldozat feletti uralkodás érzését, a felettük gyakorolt hatalmat, amit a zaklatás nyújt. Néhányuk parafíliában szenved, beleértve a szexuális szadizmust is. Diagnosztikai szempontból a legtöbb ilyen zaklató személyiségzavaros, és az áldozatokat a korábban nem ismert emberek köréből választják.
A legszigorúbb büntetés
A következmények tekintetében a válaszadók döntő többség azt mondta, a zaklatást börtönbüntetéssel kéne sújtani, és nagy arányban utasították el azt a felvetést, hogy adott esetben elegendő lehet a távoltartás intézménye, vagy pszichológiai segítség a zaklató számára.
Ebben a kutató szerint egy különös kettősség jelenik meg:
a nemzetközi kutatások alapján ugyanis sok bűncselekménnyel kapcsolatban rendszerint inkább megértőek a nők, de ez egyáltalán nem jellemző a zaklatás esetén.
Ennek Dr. Sárik Eszter szerint köze lehet ahhoz, hogy a különböző bűncselekményekkel kapcsolatban is főként addig vagyunk megértőek, amíg mi, vagy valaki, aki hozzánk közel áll, nem lesz áldozat, vagy mi nem követjük el. A zaklatás pedig olyasmi, amivel nagyon sok embernek van személyes tapasztalata.
Az OKRI főmunkatársa rámutatott, hogy „a zaklatás egy kis tárgyi súlyú bűncselekmény, ami mindemellett elviselhetetlen”. Nagy kérdés szerinte, hogy a büntetőjog képes-e hatékonyan reagálni erre a jelenségre, de egyúttal beszélt arról is, hogy a tapasztalat és a kérdéssort kitöltők válaszaiból is az látszott, hogy sok esetben valóban van egy pont, ahol elrettentő hatása lehet az elkövető számára a börtönbüntetés perspektívájának.
A kutatás alapján egyébként az is kiderült, hogy a válaszolók tisztában vannak vele, hogy zaklatás esetén nagyon fontos a bizonyítékok (sms-ek, levelek, telefonbeszélgetések) rögzítése, ezek ugyanis egy büntetőügyben döntő jelentőségűek lehetnek.
A válaszadók egy harmada mondta azt, hogy korábban összesen egyszer beszélt a zaklatójával (Fotó: Getty Images)
Zaklatások sorozata
A válaszadók közül jó páran voltak, akik életük során nem csak egy-két zaklatásos helyzetbe kerültek már bele, 30 százalékuk ötnél is több embertől szenvedett már el zaklatást.
A zaklatás legtöbbször olyan emberek közt alakul ki, akik előzőleg voltak valamilyen kapcsolatban. Meglepő volt ugyanakkor, hogy a kérdőívet kitöltők közül igen sokan (21 százalék) számolt be arról, hogy a zaklatót semmilyen szinten nem ismerte előzőleg. A válaszadók egy harmada mondta azt, hogy korábban összesen egyszer beszélt a zaklatójával, míg a többi esetben a zaklató egy korábbi élettárs, házastárs, egy éjszakás kapcsolat volt.
Ha a boltban nem tudunk kiállni magunkért…
Dr. Sárik Eszter a kutatás eredményeinek értékelésénél hangsúlyozta, hogy a zaklatás egy nagyon érzékeny téma, hiszen valóban rendkívül elterjedt, és az egyén – sőt sokszor a környezete számára is – elviselhetetlen, ráadásul az egész jelenségnek vannak a nemek közti egyenlőtlenséggel összefüggő vetületei. Annak a pedzegetése, tehet-e valamit az egyén azért, hogy megvédje magát a zaklatástól, könnyen összekeveredik az áldozathibáztatással, holott – főleg olyan esetekben, ahol az illető sorozatban válik zaklatás áldozatává – a kutató szerint fontos lenne megnézni, meg lehet-e valamilyen módon erősíteni az illetőt, mielőtt esetleg még veszélyesebb helyzetbe kerülne.
A zaklatás széles körű problémáját a kutató szerint két irányból kellene egyszerre kezelni, ahhoz, hogy vissza lehessen szorítani a társadalmon belül. Az egyik a zaklató oldala, akinek lélektani, pszichológiai segítségre van szüksége és akivel szemben, a fokozatosság elvét betartva, büntetőjogi eszközök alkalmazása is szükséges lehet. Az áldozatok oldaláról viszont az lehetne hatékony, ha össztársadalmilag megtanulnánk, hogyan kell „magunkért kiállni”. Sárik Eszter szerint ugyanis,
minden a legkisebb felől tart a legnagyobb felé. Ha nem merjük jelezni a boltban, hogy húsz deka felvágottat kértünk és nem negyvenet, vagy hogy az étteremben túl sós vagy hideg a kihozott húsleves, akkor sajnos kicsi rá az esély, hogy meg merjük és tudjuk mondani határozottan egy másik embernek, ha nem kérünk a közeledéséből.
Hozzátette azt is, hogy a jövőben érdemes lenne ugyanezt a vizsgálatot más társadalmi hátterű válaszolók körében is elvégeztetni, ugyanis valószínűsíthető, hogy nagyon eltérő válaszok születnének.
Nemrég írtunk a Segítők Hálózata néven futó új projektről, melyet a Patriarchátust Ellenzők Társasága egyesület (Patent) és a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen egyesület (NANE) közösen hozott létre azzal a céllal, hogy a nőket a lehetőségeik mellett arról is informálják, milyen tevékenységek, viselkedési formák számítanak zaklatásnak, bántalmazásnak, és mit lehet ilyen esetekben tenni.
