Fényes nyári napsütés, joviális lakópark, mellette medence, a vízben pedig két bohóckodó tinilány – így indít A Mardini nővérek (The Swimmers) című új netflixes filmdráma.
A vidám jelenet épp úgy játszódhatna Siófokon, mint Hamburgban vagy éppen Los Angelesben. Az, hogy a testvérpár pont a mára rommá bombázott Damaszkuszban élvezi a nyári vakációt, a sors csúf, de annál valósabb fintora. Az igaz történet alapján készült film a menekültből lett olimpikon úszó – vagy inkább úszóból lett menekült, majd olimpikon – Yusra Mardini és nővére, Sara történetét meséli el.
A Mardini nővérek egy jól összerakott film, ami az elején beszippant és az utolsó pillanatig leköt, de ami igazán, fájdalmasan nagyszerűvé teszi, az, hogy a néző fejében mindvégig ott motoszkál a gondolat: ez a valóság.
A film…
A filmdrámát jegyző angol-egyiptomi rendező, Sally El Hosaini nem kispályás: dokumetumfilmektől kezdve a sorozatokon át rengeteg műfajban alkotott, első önálló rendezése, A bátyám árnyékában (My Brother the Devil) pedig díjat nyert a Berlinálén és a Sundance Filmfesztiválon is. Hosaini tehetsége és tapasztalata A Mardini nővéreken is megmutatkozik – kiváló érzékenységgel nyúlt a témához, és valami olyat alkotott belőle, ami túlmutat az átlagos sportdrámák sablonjain.
A történet két szír kamaszlány, a 17 éves Yusra és a 20 éves Sara Mardini (őket egy libanoni színész testvérpár, Nathalie és Manal Issa alakítja) történetét kíséri végig. A nővérek egy teljesen átlagos, középosztálybeli családban nevelkednek Szíriában, Damaszkusz Darayya nevű külvárosában. Mindketten versenyszerűen úsznak, az edzőjük az édesapjuk, aki a saját soha be nem teljesült olimpiai álmait akarja elérni a lányain keresztül. Sara a magabiztos lázadó, Yusra pedig az acélakaratú sportoló és – talán pont emiatt – a szigorú apa kedvence.
A lányok idilli kamaszkorára az országban kitörő konfliktus vet árnyékot: ami 2011-ben a diktatórikus elnök, Bassár el-Aszad elleni békés tiltakozásként indult, az hamarosan egy totális polgárháborúvá fajult. A film 2015-ben játszódik, ekkor már rendszeresek voltak a lázadók, az iszlamista radikálisok és a kormány erői közötti véres összecsapások.
Bár a lányok családja az utolsó pillanatig megpróbálja fenntartani a normális élet látszatát, gyomorszorító jelenetekből nincs hiány: bulizó fiatalok figyelik a klub teraszáról a távolban becsapódó bombákat, később pedig Sara a Facebookról értesül arról, hogy egyik barátjuk meghalt a támadásban. A helyzet akkor válik tarthatatlanná, amikor találat éri az úszómedencét verseny közben – a nővérek ekkor hozzák meg azt a döntést, hogy Európán át Németországba menekülnek, ahol menekültstátuszért folyamodhatnak. Itt a törvények értelmében a 17 éves Yusra családegyesítési vízumot kérhet, amivel a szülei és otthon maradó kishúga is utánuk mehet. A két lány először Törökországba repül, ahonnan kezdetét veszi egy hosszú és keserves utazás.
… és ami mögötte van
A dráma legfájdalmasabb része az a fél Európán átívelő kálvária, aminek során a két lány elér Németországba. Bár játékfilmről van szó, ebben a részben minden igaz: a rendező Yusra Mardini Butterfly (vagyis Pillangó) című önéletrajzi könyvét használta fel hozzá.
A film remekül mutatja be a menekültek szenvedését, amin érző embert nem tud nem megrendülni. Yusra és Sara útitársai a Közel-Kelet és Afrika számos számos országából érkeztek, mindenkinek más és más a története, egy azonban közös: senki sem jókedvéből hagyta el a hazáját.
A téma ma is aktuális, hiszen miközben mi Európában azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek az emberek amolyan félbarbárok, akik el akarják venni a munkánkat és megváltoztatni kultúránkat, naponta emberek százai vesztik életüket az úton.
A film legdrámaibb jelenete az, amikor a nővérek és egy tucat másik ember egy satnya gumicsónakban evickélve próbál átjutni Törökországból a görög Leszbosz szigetére. A motor félúton elromlik, a ladik pedig elkezd megtelni vízzel, ami pánikot okoz a többségében úszni nem tudó utasokban. Végül Sara és Yusra kiugranak a csónakból és a mentőövükre rögzített kötéllel több órán keresztül úszva a partra vontatják a csoportot.
Részlet a Mardini nővérek című filmből
Könnyű lenne azt gondolni, hogy ez a rész a forgatókönyvírók bravúrja, azonban nem az: minden kockája a valóságot tükrözi. A nővérek 2015-ben két másik útitársukkal együtt három és fél órán keresztül úsztak az Égei-tengerben, hogy kimentsék a hajóban lévőket.
Yusra két évvel később, 2017-ben a Vogue magazinnak mesélt erről a napról.
A lábunkat és egy-egy karunkat használtuk – a másikkal fogtuk a kötelet. Folyton jöttek a hullámok és a szemembe vágtak. Ez volt a legnehezebb rész – a sós víz csípése. De mit tehettünk volna? Hagyjuk, hogy mindenki megfulladjon? Húztuk a kötelet és úsztunk az életükért
– összegezte.
A film azonban nem ér véget itt, kendőzetlenül mutatja be azt is, hogy a menekülteknek a biztonságos Németországba érkezés után sem könnyű az élete. A lányoknak meg kell küzdeniük a bürokrácia minden akadályával és azzal, hogy a bevándorlási hivatalban kiderül: Yusra hiába csak 17 éves, nem folyamodhat családegyesítési vízumért. A valóságban a Mardini család többi tagja egy évvel később, 2016-ban ugyanazon a viszontagságos tengeri úton jutott el Németországba, mint a nővérek.
A film egyik fikciós szereplője, a nővérek unokatestvére, Nizar karakterén keresztül a néző belelát az – oly sokat emlegett – egyedülálló, fiatal férfi menekültek helyzetébe is. Ők azok, akikről az ellátórendszer hajlamos elfeledkezni és sok esetben még a nőknél és gyerekeknél is kevesebb segítséget kapnak. Az állandó bizonytalanság és a menekülttáborokban uralkodó áldatlan állapotok mind tükrözik a valóságot.
Riótól az ENSZ-ig
Egy vérbeli sportoló akkor is az marad, ha nem tud edzeni – ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint Yusra életútja. Ahogy a film bemutatja, a lány Szíriában élsportolónak számított, sőt világversenyeken is részt vett, de amikor több hét után megérkezett Németországba, nem volt könnyű visszarázódnia a napi úszásba.
A lány a kemény munka és a német edzője, Sven Spannenkrebs (a filmben Matthias Schweighöfer) segítségével mégis elérte az álmát: kijutott a 2016-os riói olimpiára, ahol a menekültek olimpiai csapatát képviselte, sőt 100 méter pillangón megnyerte az előfutamát. Yusra összesen a 41. helyen zárta a versenyt. A lány azóta is aktívan folytatja az úszást, részt vett a 2020-as tokiói játékokon is, a sport mellett pedig minden idők legfiatalabb ENSZ menekültügyi nagykövete lett.
Yusra (j) és Sara Mardini (b) az őket játszó színésznőkkel, Nathalie és Manal Issával
Nővére, Sara, aki Németországba érkezése óta csak az élvezet kedvéért úszik, nehéz időszakon van túl. Ahogy az a filmben is megjelent, 2017-ben egy menekülteket segítő szervezetnél kezdett dolgozni Leszboszon, ám őt és két kollégáját 2018-ban letartóztatták a görög hatóságok kémkedés, pénzmosás és embercsempészet vádjával. A lány 107 napot töltött börtönben, mielőtt óvadék ellenében szabadon engedték. Elmondása szerint csak novemberben kapta meg az ügyirat angol fordítását, ami alapján ő és a társai egy az ártatlanságukat bizonyító dokumentumot juttattak el a bírósághoz. Az ügynek egy erős politikai is színezete van, ugyanis a görög hatóságok az elmúlt években egyre durvább módszerekkel próbálják megállítani a menekültáradatot, aminek során az őket támogató szervezeteket is ellehetetlenítik.
Több nemzetközi emberi jogi szervezet, például az Amnesty International, amely „igazságtalannak és alaptalannak” nevezte a felhozott vádakat, kiállt Sara mellett, aki – ha a bíróság elítéli – akár 20 év börtönt is kaphat.
