Középiskolai irodalomóra, a téma Arany János balladái. Egy diák Ágnes asszony történetét próbálja meg a saját szavaival összefoglalni. „Bíróság elé került a tette miatt – magyarázza lelkesen – de megsajnálták és hazaengedték, miután megállapították róla, hogy gyereket vár”. A kérdésre, hogy ezt miből gondolja, hiszen egy szó sem esik róla a szövegben, kicsit felháborodva mutatja: „Dehogynem, itt van! Azt írja a vers: Terhes a vád!”
Hosszabb csönd: a gyerek érzi, hogy valami nem stimmel, de nem érti, mit ronthatott el. Aztán persze megtudja, hogy a „terhes” szó nemcsak azt jelentheti, hogy várandós, hanem azt, is, hogy súlyos, terhelő – és ebben a pillanatban érti meg, miről is szól Ágnes asszony története. Egy apró, vicces félreértés, mondhatnánk, de egészen biztos, hogy nincs olyan tanár az országban, aki ne tudna akár napi szinten beszámolni valami hasonlóról.
Hová tűntek a történetek?
Csaba történelem és földrajz szakos tanárként hasonló tapasztalatokról számol be: muszáj időt szánnia arra, hogy megtalálja a közös nyelvet a diákjaival, különben, bármennyire is izgalmas a téma, a gyerekek nem fogják érteni, és így nehezen tudnak kapcsolódni.
„Néha a legalapvetőbb kifejezéseket is el kell magyarázni – meséli. – Mostanában az egyik csoportban a középkorral foglalkozunk: itt előkerül kérdésként, hogy valakinek hol a helye a társadalmi hierarchiában, de ügyesen kell fogalmaznom, mert ha rögtön ilyen hosszú szavakat használok, már az elején elveszítik az érdeklődésüket. Például nekem meglepő volt, hogy nem tudják, mi az, hogy ingatlan, pedig ez egy hétköznapi szó.
Az biztos, hogy mindenre rá kell kérdezni, akármilyen kifejezést is használok, hogy pontosan ugyanazt értjük-e alatta.
Az agráriummal kapcsolatos kifejezések már egyáltalán nincsenek meg, még a nem fővárosi gyerekeknél sem: ugar, eke, aratás. Az anyagnevek: posztó, gyapjú. Ezek mind olyan kifejezések, amelyeket tisztázni kell. Arra sincsenek szavaik, hogy el tudják mesélni, miből készül egy ház. Nem feltétlenül ott látom a problémát, hogy a szókincsük nincs meg, hanem, hogy nem tudják adaptálni azokat a szavakat, amiket ismernek, egy másik környezetbe, ahol használni kéne őket. Valószínűleg a legtöbb gyerek találkozott már azzal a szóval, hogy gyapjú, de nem használja annyira magabiztosan.”
Magyar nyelv és irodalom érettségi egy pécsi gimnáziumban (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Ruprech Judit)
De vajon mi az oka annak, hogy sok gyerek számára küzdelmet okoz megérteni a saját anyanyelvét? Ennyire mások lennének ma a fiatalok, mint régen? A magyarázat máshol keresendő: nem a gyerekek változtak meg, hanem a körülöttük lévő legszorosabb közösség, a család szokásai. Míg nagyon sokáig a gyereknevelés egyik legalapvetőbb eleme volt az, hogy a szülők meséltek – hol könyvből, hol fejből, népmeséket, valós vagy kitalált történeteket – a gyerekeknek, addig mára ez háttérbe szorult, sokkal kevesebb időt töltenek így a családok. A mesehallgatásnak pedig fontos szerepe lenne abban, hogy a gyerekek a mindennapokban használt kifejezések mellett kialakítsanak egy passzív szókincset, amit szükség esetén használatba vehetnek, ha másokkal is szóba kell elegyedniük.
„A történetmesélés, illetve a történetek hallgatása abban is segít – folytatja Csaba –, hogy el tudd magad helyezni a világban, legyen jelentősége a térnek és az időnek. Sok gyereknél most ezt is zavarosnak érzem. Kádár János és az Árpád-házi királyok Hunyadi Mátyással egy halmazban vannak, nem kerülnek más történelmi rétegbe: régen, a múltban éltek, és mindannyian olyan nyelvet beszéltek, amit ma nem lehet érteni.
A modern világ nem történetalapú: vizuális ingerek, pillanatnyi benyomások vették át az elmélyült, lassú történetmesélés helyét.
Pedig a gyerekeknek van történetigényük: ez tetten érhető, ha sikerül egy-egy olyan történelmi figurát találnunk az órákon, akihez szívesen kapcsolódnak.”
Hol volt, hol nem volt
A szóban átadott meséknek az anyanyelv közvetítésén túl más, fontos funkciói is vannak. A kollektív tudattalan egy részét hordozzák: amikor valaki mesél, továbbad egy csomagot a közösségében felhalmozódott tapasztalatokból, érzésekből. Ez erősíti az összetartozás érzését, és muníciót ad a gyerekeknek mindahhoz, amit a hétköznapok során átélnek.
Bazán László gyermekpszichológus szerint a készen kapott, vizuális eszközökkel tálalt mesék egyik nagy hátránya, hogy bár tartalmazzák azokat az információkat, amiket egy régi népmese, a befogadásuk magányos tevékenységgé vált.
„A mesélés egy végtelenül egyszerű, ugyanakkor nagyon gazdag eszköztár, amelyet egyre kevesebbet használunk, ahogy a képi kommunikáció felé tolódik el a hangsúly. Ez részben alkalmazkodás is a megváltozott feltételekhez: nincsenek már fonók, mesélőkörök. Lettek viszont gyerekmesék, ami viszonylag új dolognak számít, hiszen annak idején nem volt ilyen megkülönböztetés: leginkább a felnőttek meséltek egymásnak, vagy a családon belül egyformán mindenkinek, aki éppen ott volt. Ezzel együtt az emberi történetek lényege nem változott: ami fontos, az mindig ugyanaz, csak az átadás formája lesz más.
A legnépszerűbb rajzfilmek, sőt, a felnőtteknek szóló sorozatok egy része is népmesei elemeket használ fel, hiszen azokhoz mindenki tud kapcsolódni. Így tanulságaiban és igazságaiban lehet olyan, mint egy népmese. Az egy másik kérdés, hogy a mesehallgatás nagyon személyes dolog.
A kapott információ attól is fontos és értékes, hogy egy olyan embertől érkezik, akinek adunk a szavára: a szüleinktől, a nagyszüleinktől, az óvodapedagógustól, vagy más olyan referenciaszemélytől, akire érdemes odafigyelni.
A vizuális befogadás viszont magányos műfaj, hiányzik belőle a kölcsönösség, a helyzet fontosságának érzése.”
Fotó: Getty Images
A képernyőn látott történetek másik nagy hátránya, hogy a befogadó készen kap mindent: a látványvilágot, a szereplőket, az eseményeket. Azzal, hogy nem maga képzeli el, egy fontos mozzanat marad ki a feldolgozásból: hogy éppen annyi információ jusson el hozzá, amennyivel képes mit kezdeni frusztráció vagy túlterhelés nélkül. Miközben a hallott mesét a gyerek fejben „lefordítja” képekre, kialakul egy úgynevezett belső narráció, ami aztán később segíthet abban, hogy ha a gyerekkel magával történik valami, képes legyen megfogalmazni, mit él át.
„A mesehallgatás során katarzist élünk át – mondja Bazán László – sőt, ennél valamivel több is történik. A szóban elmondott mese hallgatása azt az érzetet kelti, hogy teljes egészében rólunk, a befogadóról szól: ez egyfajta transzállapotot idéz elő.
A mese összes szereplője egyfajta én-rész: én vagyok Piroska, a farkas és a vadász is, így belső konfliktusok jelennek meg és oldódnak fel a történet során.
A transzállapot elérését segítik az állandó szófordulatok, amelyek mindig ugyanúgy hangzanak el, és egyben átkötő elemek is a történetben, mint a »ment, mendegélt«, vagy a »hol volt, hol nem volt«. Amikor az oviban a gyerekek tátott szájjal hallgatják a szőnyegen ülve az óvó nénit, akkor nem egyszerűen leköti őket a történet: gyakorlatilag transzban vannak.”
Ez a magyarázat arra is, miért nem okoz traumát a gyerekeknek, amikor valami szörnyűség történik a mesében: ha elmondás alapján ér el hozzájuk az információ, akkor úgy képzelik el a történteket, ahogy az számukra befogadható, annyit jelenítenek meg maguknak belőle, amennyire ők maguk képesek. A vizuálisan készen kapott mesékből ez a fajta transzállapot hiányzik, és ha egy durva jelenetet képernyőn lát valaki, az sokkal nehezebben lesz feldolgozható, mert nincs lehetőség átszűrni és saját nyelvre lefordítani. A képernyőn látott történetekben feszültség és katarzis van, de a transzállapot elérése hiányzik a befogadás közben.
Meg kell találnunk a saját nyelvünket
Visszakanyarodva a szókészlet kérdésére: az, hogy egy kamasz nem ismer fel szavakat, nem feltétlenül abból adódik a szakember szerint, hogy nyelvi szempontból ingerszegény környezetben él.
Kamaszkorban a kifejezések használata az identitáskeresés egyik formája. A saját felnőtt egyéniségét alakítgató fiatal így is keresi a helyét a világban: a szókincsébe emel egyes nyelvi formulákat, másokat pedig kizár. Válogat, próbálgat, kísérletezik: de ez nem jelenti azt, hogy amit nem használ, azt nem ismeri, vagy nem nyitott az új kifejezésekre, csak pillanatnyilag elutasítja azokat. Az identitáskeresés folyamata során mindenki olyan emberekkel veszi körül magát, akik eléggé hasonlítanak hozzá, akár nyelvhasználatban is: de az élethez szükséges alapfogalmakat attól még lehet, hogy ismeri, vagy ha nem, akkor később képes lesz pótolni. Így az identifikációs folyamat is beleszól abba, hogy valaki éppen milyen nyelvezetet használ: ha a gyereknek látszólag hirtelen beszűkül a szókincse, akkor nem a szellemi képességeivel van a gond, csak épp egy ilyen szakaszban tart a személyiségfejlődése.
Diákok érettségiznek magyar nyelv és irodalomból egy budapesti gimnáziumban (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
De ha otthon már nem mesélnek a gyerekeknek, hogyan fogják összeszedni azt a szókészletet, amelyből aztán összeválogathatják a rájuk jellemző szókincset, és hogyan fognak megérteni másokat, akik másféleképpen válogatták össze a magukét?
Csaba szerint ez a felnőttek felelőssége, de nem kizárólag a családé. „Nem hiszem, hogy eltűnnek a történetek – mondja. – Talán csak az változik meg, hol és hogyan férhetnek hozzá a gyerekek. Valószínűleg az iskolának kellene ezt a szerepet valamilyen módon vinni: mostanában gyakran felmerül, hogy mi az oktatási rendszer szerepe egy olyan világban, ahol az információhoz nagyon könnyű hozzájutni? A tanári szerep is egyfajta krízisbe került: vajon mi lesz a mesterséges intelligencia korában egy pedagógus dolga, amikor a gyerekek két kattintással utánanézhetnek bárminek, amikor egy program képes megírni egy esszét, vagy akár feladatot állíthat össze a diákok számára, amit aztán villámgyorsan le is tud ellenőrizni. Talán ez lehet az iskolák új küldetése: a történetek továbbvitele, hogy továbbra is közösségként tudjunk működni.”
