Ha muszáj lenne, Elvira Moral akkor is legfeljebb csak néhány képet és érzést tudna felidézni az elhagyásuk időszakából. Nem csoda: az immár a 40-es évei elején járó nő mindössze kétéves volt, mikor 4 és 5 éves bátyjaival otthagyták őket Barcelona második legforgalmasabb pályaudvarán, az Estació de Francán. Elmondásokból, és saját, évtizedek óta tartó nyomozásából tudja, hogy azon a reggelen, 1983-ban egy jól öltözött francia férfi – bizonyos Denis – kísérte őt és testvéreit a gigantikus, bunkerszerű pályaudvarra. Leültette őket a padra egy vágány mellé, majd elment édességet venni. Sosem tért vissza a gyerekekhez; néhány perccel azután, hogy magukra hagyta őket, visszaült az elegáns, fehér Mercedesébe és elhajtott.
Ha mindez ma, 2023-ban történik, a közösségi oldalaknak köszönhetően, pár órával később már jóformán az egész világ tudja, hogy valaki magára hagyott három kisgyereket. 40 éve viszont, a fax, a távirat és a levél korában, nem lett világraszóló hír a furcsa esetből. Még a peronőr által értesített rendőrség sem csinált igazán nagy ügyet a három elhagyott testvér dolgából: „Abban az időben természetes volt, hogy az elhagyott gyerekekért előbb-utóbb bejelentkezik egy családtag, egy családi barát vagy aggódó tanár. Talán pont ezért nem aggódták túl a dolgot. Annyira nem, hogy még a sajtót sem értesítették” – magyarázza a Guardian újságírójának nyilatkozó Elvira, majd rámutat, azért annak, hogy a gyerekek se a szüleik nevét, se a vezetéknevüket nem tudták, minimum gyanúsnak kellett volna lennie valakinek.
Milyen szülő az…?
Elvira, Ricard és Ramón aznap egy barcelonai árvaházban éjszakáztak, ahonnan 3 nappal később átszállították őket egy veszélyeztetett helyzetben lévő gyerekeknek fenntartott otthonba. Napok, hetek, végül hónapok teltek el anélkül, hogy bárki érdeklődött volna utánuk; mintha ez a három gyerek a világon senkinek nem hiányzott volna. A Guardian cikke szerint a három testvér gyorsan beilleszkedett az otthon életébe, főleg azért, mert rendkívül jólneveltek voltak. A gondozók azt is csak mellékesen jegyezték meg, hogy amikor a társaik a szüleikről, vagy a családjukról beszéltek, a testvérek legtöbbször mélyen hallgattak, vagy egyszerűen kisétáltak a beszélgetésből.
Elvira, Ricard és Ramón (Fotó: Elvira Moral)
„Megütöttük a főnyereményt” – nyilatkozza arról az időszakról Elvira, mikor felbukkant életükben Marisa Manera. A barcelonai pszichológus egy szociális otthon falán látta meg a gyerekek fotóját, és a képet nézegetve ösztönösen segíteni akart. Néhány héttel később, férjével, a tanárként dolgozó Lluizzal úgy döntöttek, magukhoz veszik a három gyereket, és a vérszerinti rokonaik felbukkanásáig nevelőszülőként gondoskodnak róluk. 1986-ban aztán örökbe is fogadták őket. Elvira azt mondja, ekkortájt kicsit sem foglalkoztatta, mi történhetett a vérszerinti szüleivel. Még úgy se, hogy évente néhányszor azért megkérte testvéreit, hogy idézzék fel együtt azt a keveset, amire még emlékeznek: az elegáns sportautókat, a párizsi otthonukat és azt a sötét ruhás „nagymamafigurát”, aki folyton tejjel itatta őket.
Csak hosszú évekkel később, mikor már ő maga is édesanya volt, és épp második kisfiával volt otthon, nyilallt belé a gondolat: milyen szülő az, aki így, minden szó és magyarázat nélkül magára hagyja a gyerekeit? „Valamiért egészen biztos voltam abban, hogy az édesanyám csakis valami súlyos és fatális dolog miatt dönthetett így” – árulja el a nő, akinek gyakorló szülőként ekkor már az sem igen fért a fejébe, hogyan történhet meg az, hogy egy négy-ötéves gyerek se a vezetéknevét nem tudja, se azt, hogy hol lakik.
A lelőtt maffiavezér eltitkolt gyerekei?
Ugrás 2020-ba. Abba az évbe, amikor Elvira karácsonyra egy DNS-teszttel ajándékozza meg magát, azt remélve, hogy az adatbázisban esetleg rábukkanhat valakire a vérszerinti családjából. Csalódnia kellett. Azt leszámítva, hogy teljesen egyértelműen kiderült, hogy nem francia, hanem spanyol születésűek, semmi lényegeset nem tudott meg. „Kész vége. Sosem fogom őket megtalálni” – idézi fel a Guardiannek, mi járt a fejében az eredményeket nézegetve, ám furcsa mód, a rossz hírek dacára sem akart leállni még a kutatással.
Miután újévkor bejelentette a testvéreinek és örökbefogadó anyjának, hogy meg akarja találni vérszerinti szüleit, Marisa magához hívatja őket azzal, hogy fontos dolgot kell mondania. „Elővett néhány megfakult újságkivágást még 1984-ből. Ezekben egy francia származású maffiafőnök, Raymond Vaccarizzi kivégzéséről írtak. Marisa azért tette el az újságokat, mert legbelül meg volt róla győződve, hogy a testvéreimmel Vaccarizzi eltitkolt gyerekei vagyunk.”
És, hogy miből következtetett erre Marisa? Neki is gyanús lett, hogy a gyerekek nem tudták a nevüket, és szöget ütött a fejébe néhány emlék, ami az évek során kibukott Ricardból és Ramónból, és amik gyors autókról, valamint adhoc utazásokról szóltak. Biztos volt benne, hogy a gyerekek körüli rengeteg furcsaság azért van, mert a szülőknek alvilági ügyleteik lehettek. Ám mielőtt jobban beleásták volna magukat a nyomozásba, Ramón rövidre is zárta a dolgot: „tisztán emlékezett rá, hogy az apánknak őszes-világos haja volt, de Vaccarizzi haja sötét.”
A bercelonai Estació de França (Fotó: Getty Images)
„Egyszer találtam egy pisztolyt a lakásban, ahol voltunk”
Elvira ebben a kezdeti időszakban az egy szem DNS-tesztre, de méginkább Ramón emlékeire alapozta a nyomozását. Egyik alkalommal, mikor meglátogatta legidősebb testvérét a barcelonai otthonában, az immár meglett férfi elmesélt valamit, amit egész addig senkinek sem mert. „Egy pisztolyt talált az egyik lakásban, ahol ideiglenesen laktunk” – idézi fel Elvira, majd hozzáteszi, Ramón az emlék szerint, játékból Ricardra fogta a fegyvert. „Az apánk ekkor ért haza. Kicsavarta Ramón kezéből a fegyvert, közben kiabált. Gyakorlatilag tombolt.”
Elvira ekkor már biztos volt abban, hogy a szülei valami zűrös dologba keveredhettek, amit Ramón emlékei csak tovább erősítettek:
- felidézte, hogy egy tengerparti étterembe apjuk úgy ment be, hogy járva hagyta a kocsi motorját,
- erről a találkozóról véresen, összevert képpel jött vissza,
- egy másik emlékben az apjuk fekete Porschét vezet, amivel egy sziklaszirten állt meg,
- egy harmadikban pedig mindannyian a kórházban vannak, és az édesapjukat látogatják.
„Ezek az emlékek egymás után rakva olyanok, mintha csak egy francia bűnügyi filmet néznék” – összegzi Elvira, aki 2021 márciusában végül rávette magát, hogy a majd 40 éves rejtélyről és az ezzel kapcsolatos nyomozásáról beszéljen egy katalán rádióműsorban az Islandiában.
„Most beszéltem telefonon a másodunokatesóddal!”
„Fogalmam se volt róla, hogy ennyien hallgatják ezt a műsort” – ismeri el Elvira, akit pontosan emiatt, valósággal sokkolt, hogy az adást követően gyakorlatilag elárasztották őket a mindenhonnan érkező, segítő szándékú e-mailek, üzenetek és telefonhívások. Tény, hogy az így kapott információk zöme zsákutca volt, a műsor mégiscsak segítette a nyomozást: összekapcsolta Elvirát egy amatőr kriminológussal, aki vállalta, hogy segít Elvirának felkutatni a családját.
Elvira Moral (Fotó: RAC1)
Az 54 éves, franciául is remekül beszélő Carmen Pastor kitartása (napi 14 órát dolgozott a testvérek ügyén) végül meghozta gyümölcsét: rábukkant valakire, akinek ismerősen csengett a három eltűnt gyerek története, ráadásul 1,4%-ban még a DNS-e is megegyezett Elviráéval. „Az asszony megígérte, hogy körbekérdez a rokonai között, és ha talál valamit, visszaszól. Néhány nappal később be is futott a hívás Carmenhez, aki ahogy letette, már hívott is engem azzal, hogy »most beszéltem a másodunokatestvéreddel.« Azt hittem, menten elájulok” – idézi fel a rendkívüli pillanatot Elvira.
„Jó emberek voltak, akik rossz útra tévedtek”
Néhány órával később Elvira és Ramón már videóchaten beszélgetett az állítólagos rokonokkal. (Ricard csak azért nem, mert a munkájából fakadóan olyan helyen volt, ahol nem tudott csatlakozni a beszélgetéshez.) „Szürreális élmény volt, amikor ezek az »idegenek« gyerekkori fotókat kezdtek mutogatni rólunk” – meséli Elvira, aki a Timesnak elárulta, az egyik fotón Ramón felismerte a fekete ruhás „nagymama”-figurát, aki mint kiderült tényleg a nagymamájuk volt, Inés.
A beszélgetés végén már azt is tudták, hogy az édesapjukat Ramón Martos Sancheznek hívták. Barcelonában született és akik ismerték, okos, bájos, jó eszű férfinek írták le, aki valahol rossz útra tévedt. Még képeket is láttak róla. „Mint kiderült, az egyik testvérével együtt, kisebb-nagyobb betörésekből tartották fenn magukat, míg 1978-ban, egy rendőri rajtaütés után feleségével, Rosarióval Franciaországba nem menekült.”
A gyerekek édesanyjáról, Rosarióról kicsit kevesebbet tudtak meg. „Temperamentumos, hirtelen haragú nő hírében állt, aki a rokonok elmondása szerint bármit megtett volna a gyerekeiért – vagyis értünk” – mondja Elvira, aki megtudta azt is, hogy édesanyja éveket várt arra, hogy gyermekei szülessenek. „Franciarországban éltek már, mikor arról a félelméről beszélt az egyik rokonnak, hogy talán sosem lehet gyereke.” Rosariónak végül rövid időn belül három gyereke is született, akiket anyatigrisként védett.
Hogy akkor miért hagyta mégis el őket? Azt Elvira sem tudja még. Azt mondja, a nyomozás során a szülei eltűnésének pontos körülményeire végül nem derített fényt. Gyanítja, hogy az egyik akciójuk rosszul sült el, és már nem élnek, máskülönben vadul keresnék őket az internet segítségével. „Gondolkodtam magamban már azon is, mi van, ha gonosz emberek voltak…De aztán ránézek a fotóra, amin édesapámmal hempergünk a tengerparton, és arra jutok, egy vérbeli gazember nem viselkedne így a gyerekeivel. Úgy hiszem, hogy alapvetően jó emberek voltak, akik rossz útra tévedtek és ezért az életükkel fizettek.”
Elvira az aktív kutatást mostanra feladta. Élvezi az időt új-régi családjával (édesapjának és édesanyjának is sok testvére volt, így még most is akad olyan unokatestvére, akivel még nem találkozott) és közben nyitva tartja a szemét, hátha megtalálja egy új információmorzsa. „Megtörtént velünk már korábban is, hogy szerencsénk volt, miért ne történhetne meg ismét.”
