Jó eséllyel, minden szülő jóban szeretne lenni a gyerekeivel felnőttként is, ám ehhez elengedhetetlen, hogy megtanuljunk bocsánatot kérni tőlük. Ami azonban egyértelműnek tűnik az egyik szülőnek, az annyira nehéz lehet a másiknak. De miért olyan bonyolult sok szülőnek bocsánatot kérni a gyerekektől?
Iskra Fileva, Ph.D., a Colorado Egyetem filozófia tanszékének adjunktusa fejtegette írásában ezt a kérdést. Véleménye szerint nem arról van szó, hogy minden szülő, akinek nehezére esik bocsánatot kérni a gyerekétől, biztos nárcisztikus lenne, hanem inkább a társadalmi hierarchia és az erkölcs közötti feszültségről van szó.
„Gondoljunk például arra, hogy ha egy egyszerű alkalmazott késik a felettesével való találkozóról, akkor az alkalmazottnak bocsánatot kell kérnie, de ha a felettes késik, akkor ő dönthet úgy, hogy nem mond semmit – írja a szakember. – Talán egyes szülők úgy gondolják, hogy a családban a szülő a felettessel egyenértékű, esetleg a vezérigazgató szerepét tölti be.” Ez a szülői viselkedés elég elterjedt, pedig alapjaiban hibás, és nincs figyelemmel a gyerek mentális jólétére.
Olyan pedig nincs, hogy egy szülő sosem hibázik, nem tesz olyat – akár jóindulatból is -, ami miatt később bocsánatot kérhetne a gyerekétől.
Fileva szerint a szülők talán azt is gondolhatják, hogy egyedül ők határozzák meg a család szabályait, és hogy olyan szabályokat hozhatnak, amelyek rájuk egyszerűen nem vonatkoznak. Az ilyen kettős mércével nyilvánvaló a probléma, bár az egészségtelen családi dinamika vagy a közvetlen konfrontációtól való félelem megakadályozhatja, hogy a kérdés valaha is szóba kerüljön.
Forrás: Getty Images
Néha azonban a szülők tudják, hogy rosszul cselekedtek, és talán még be is vallják valakinek – csak nem a gyereknek, akit megbántottak. „Egy ismerősöm például egyszer bevallotta nekem, hogy olyan dolgokat tett, amelyek valószínűleg traumát okoztak a fiának, amikor az kicsi volt – írja a szakember. – Ismerem őt, és tudom, hogy mélyen szerette a fiát, mégis, amikor arra került a sor, hogy beismerje a hibáját, nekem – egy külső szemlélőnek – vallott, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna az (akkor már felnőtt) gyermekétől. Az emberi élet sajátos vonása, hogy egyeseknek szinte bármi mást könnyebb megtenniük a gyermekeikért, mint beismerni, hogy hibáztak.”
Míg vannak olyan szülők, akik azt hiszik, hogy szülőként – sőt, emberként – tévedhetetlenek, mások tudják, hogy mikor és hogyan bántották meg a saját gyerekeiket, egyszerűen csak nem tudják rávenni magukat, hogy ezt beismerjék. Lehet, hogy olyan bűntudattal élnek, amely belülről emészti őket. Vannak szülők, akik soha nem mondják ki, hogy „sajnálom”, úgy csendben, a szívük mélyéből.
A legnagyobb probléma azzal, ha egy szülő nem képes bocsánatot kérni a gyerekétől, hogy egyrészt a múlt hibái éket vernek a szülő és gyerek közé, másrészt pedig ezt a viselkedést fogja eltanulni a gyerek.
A bocsánatkérés nemcsak arról szól, hogy elismerem, hogy hibáztam, hanem arról is, hogy megmutatom a gyereknek, hogy lehet hibázni, nem kell tökéletesnek lenni és nem úgy nő fel, hogy a kudarc valamiféle végzetes dolog, amit tabuként kell kezelni.
Ha bocsánatot kérünk a gyerektől, akkor azt tanulja meg, hogy vállaljon felelősséget a tetteiért, hogy az a helyes, ha elismeri a viselkedését, elismeri, ha hibázik, és megtanulja, hogyan kérjen bocsánatot. Ha bocsánatot kérünk a gyerektől, azzal még erősítjük is a kapcsolatunkat vele, úgyhogy érdemes átgondolni ezt a kérdést alaposan, és tudatosabban állni a bocsánatkéréshez, mint eddig tettük.
