Ildikó nyugdíjas, 72 éves. Egyedül él egy Budapest melletti településen egy családi házban. A ház a lánya nevén van, aki Budapesten lakik egy belvárosi lakásban, és bár a ház jóval tágasabb életteret biztosítana, eszébe sem jutna oda költözni.
„Amikor a lányom egy hivatalos ajándékozási szerződéssel megkapta a házat, még ő is itt élt – meséli Ildikó – és mi ketten a férjemmel. Aztán, mikor a gyerek egyetemre ment, elköltözött itthonról, kivettek együtt egy lakást Pesten a barátaikkal. Akkor azt gondoltuk, átmenetileg.
Közben a férjem meghalt, a lányom pedig azóta is Budapesten él, most a párjával. Itt maradtam egyedül a házban.
Ildikó története egyáltalán nem egyedi. Elég csak végigsétálni egy-egy kisebb településen. Háromféle családi házat láthat itt az ember: új építésű, modern épületet, vagy frissen felújított, egyedi igények szerint átalakított házat, és a harmadik a láthatóan régi, felújításra szoruló ház, hasonló, mint Ildikóé. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a magyar lakások átlagos alapterülete 82 négyzetméter. Ebben persze ugyanúgy benne vannak a fővárosi minigarzonok, mint a többgenerációs családi házak. Csakhogy miközben az előző méréshez képest a lakosság száma csökkent, a nagy lakások számaránya nőtt, azaz kevesebben maradtunk a nagy lakásokban.
A túl nagy élettér, bár első hallásra luxusnak hangzik, igenis probléma. Egyedül élni egy nagy lakásban sokba kerül, és ha az ember nem maga választja ezt a helyzetet, csak így alakul az élete, akkor könnyen eshet csapdába a saját házában. Az a mondás, hogy „egy kertes házban mindig van mit csinálni”, nemcsak azt jelenti, hogy az ingatlan fitten tartja a benne élőt, hanem azt is, hogy a karbantartás több munka, mint egy társasházban – azaz értelemszerűen többe is kerül. Ha valaki az életkörülményei miatt marad egyedül egy nagy házban, annak sokszor nincs sem energiája, sem pénze arra, hogy mindent a lehető legjobb állapotban tartson.
Az így egyre inkább lelakottá váló épületben élőknek fokozatosan romlanak az életkörülményei, miközben a statisztika szerint kifejezetten jó körülmények között élnek, hiszen egyedül laknak egy családi házban – azaz növelik az egy főre eső négyzetméterek arányát.
Fotó: Getty Images
A valóság az, hogy sokszor az így élők a rendelkezésükre álló térnek csak egy részét használják, van szoba, amit raktárként funkcionál csak, vagy éppen ellenkezőleg, üresen áll. Ahogy megugrottak az energiaárak, a családi házban élők egy része számára a számlák kifizetése komoly gondot okoz, ezért igyekeznek minél kevesebb szobát kifűteni. Így élni minden, csak nem kényelmes.
Nem szeretünk együtt élni?
A Central Bureau of Statistics három évvel ezelőtti felmérése során 166 országot vizsgált: arra voltak kíváncsiak, hány ember él átlagosan egy háztartásban a világ különböző részein. A kutatás végeredménye szerint Magyarországon átlagosan 2,6 ember lakik együtt – ez nagyjából megfelel az európai átlagnak. A listavezető Szenegálban 8,33 az együtt élők átlagos száma, míg a skála másik végén Németország áll 1,91 fővel. A magyar számarány azt mutatja, hogy növekszik az egyedül vagy párban élők száma a többgenerációs háztartásokkal szemben. Ennek több oka lehet, az egyik, hogy az átlagéletkor megnövekedésével kitolódik a különféle életszakaszok határa. Később válunk le a szüleinkről, tovább keresgélünk partnert, később vállalunk gyereket.
A másik, hogy a különböző generációknak nagyon más az életmódja. Míg régen nem volt ritka, hogy az egy háztartásban élő, különböző életkorú emberek hasonló életritmus szerint éltek, és így könnyebb volt összehangolni a közös élettér használatát, addig ma már a fiatalabb generáció képviselői teljesen más területeken és ütemezésben dolgoznak.
Megjelent a home office, egyre kevésbé jellemző, hogy a családi vállalkozást tovább viszi a következő nemzedék. Az új szokásokhoz pedig új igények is társulnak, otthoni iroda, jó közlekedésű lakás, ahonnan bármikor bárhová el lehet jutni, ha éppen hirtelen úgy adódik, és kiszámíthatatlan napirend, amihez másoknak nehezebb alkalmazkodni. Így sokan szívesebben élnek egyedül vagy olyan lakótárssal, akinek hasonló az életritmusa.
Az agglomerációt általában azok választják lakhelyül, akik már nagyjából berendezkedtek egy bizonyos típusú életmódra, illetve azok, akik jobb híján maradtak ott, mert nincs lehetőségük városi ingatlanhoz jutni. A „mamahotel” egy gúnyos, pejoratív kifejezéssé vált, holott régebben teljesen természetes volt, hogy a család együtt marad. A mostani felfogás szerint felnőttként együtt élni a szülővel vagy nagyszülővel kényszerhelyzet, még akkor is, ha neki nagy lakása van, ahol elférnének többen is.
A kereslet-kínálat elvén ráadásul az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az egy-két személyes háztartásokra méretezett városi lakások ára megugrott, egy pályakezdő fiatal nemigen engedheti meg magának, hogy ilyet vásároljon.
Így azok, akik most kezdik meg felnőtt életüket, sokszor nagyon nehezen találnak megoldás; miközben az egyedül maradt, és a házukat nagy nehézségek árán fenntartó idősebbek vevőt keresnek az ingatlanjukra, gyakran akár nyomott áron, és nem találnak. Vannak lakáskeresők, és vannak házat árulók, az igények mégis annyira távol állnak egymástól, hogy ez a két csoport nem tudja megoldani egymás problémáját.
Eladó, de kinek kell?
Mi lesz vajon Ildikó házával, ha egyszer üresen marad? A család valószínűleg megpróbálja majd eladni, és rögtön bele is futnak abba a problémába, amibe mostanában nagyon sokan, hogy senki nem szeretne egy ilyen házban élni. Azok az ingatlantípusok, amelyek néhány évtizede még népszerűek voltak – az ikerházak, a többgenerációs családi házak – a fentebb felsorolt indokok miatt sokszor évek alatt sem találnak új gazdára. A ház néhány évtizeddel ezelőtt épült, így korszerűtlen, alapos felújításra szorulna – ha valaki megveszi, azt is bele kell számolnia, hogy ez további milliókba, valamint rengeteg időbe és kényelmetlenségbe kerül.
Egy ilyen ingatlant befektetési céllal sem érdemes megvenni, nehéz elképzelni, hogy valaki üzlethelyiséget, irodát költöztetne bele, esetleg Airbnb lehetőséget lát meg benne. Egy ilyen házban egyvalamit lehet tenni: élni, ha valaki épp erre vágyik.
Fotó: Getty Images
Ha a család esetleg szeretné hitelfedezetként használni az ingatlant, kiderülhetnek furcsa dolgok. Sok régi családi ház van tele rejtett meglepetésekkel, a kerítéshez túl közel került épület, engedély nélkül felhúzott garázs vagy sufni, furcsán bekötött víz vagy „okos” megoldás a csatornahálózathoz csatlakozásra – ezek nem befolyásolják az ott élő mindennapjait, a banki értékbecslő viszont kifejezetten keresni fogja ezeket a gyenge pontokat, és ha talál valamit, az ronthat a hitelfelvétel feltételein, vagy akár el is lehetetlenítheti az üzletet.
Egy másik lehetőség bérbe adni, de a helyzet az, hogy ezek a házak nem keresettek az albérletpiacon sem. Sokszor nincs a közelükben munkahely, a közlekedéshez autó kell, vagy legalábbis ajánlott, és a szórakozási lehetőségek száma is korlátozott. Családnak kiadni kockázatos, mert ha esetleg fizetési nehézségek adódnak, a gyerekek miatt nem olyan egyszerű kiköltöztetni őket; egyedülállóként vagy párként viszont nem sok értelme van egy nagy házba költözni.
Ildikó egy darabig maga is gondolkodott rajta, hogy eladja a házat. Tárgyalt is ingatlanügynökökkel, akik nem sok jóval kecsegtették, hosszú eladási időt és nyomott árat jósoltak, így végül Ildikó úgy döntött, hogy nem éri meg belevágni. Nem mellékes szempont az sem, hogy évtizedek óta itt él, egy költözés fáradalmait felvállalni és új helyen új életet kezdeni senkinek sem egyszerű, de olyasvalakinek, aki ezt utoljára 30-40 éve lépte meg, különösen ijesztő lehet. És még egy indoka van, ami a legegyszerűbb, de egyben a legfontosabb is:
Szeretem ezt a házat. A férjemmel együtt építettük, itt neveltük fel a lányunkat, a kertben azok a fák vannak, amiket én ültettem, ismerem a szomszédokat, jó velük a kapcsolatom. Velem együtt öregedett meg.
Osztozni – de kivel?
Ahogy a fogyasztói társadalom problémái egyre nyilvánvalóbbá válnak, úgy lesz egyre népszerűbb a megosztás kultúrája. Nem biztos, hogy mindent birtokolnunk kell, amit használunk, létezhetnek közös tulajdonú tárgyak, amelyeket mindig az használ a közösségen belül, akinek éppen szüksége van rá. Már több európai nagyvárosban jól működik a car-sharing rendszere: ha valaki épp nem használja a kocsiját, egy applikáción keresztül bedobhatja a közösbe, és a többi felhasználó igénybe veheti, amíg neki magának nincs rá szüksége. Ugyanez működik lakásokkal is. Aki látta a The Holiday című romantikus filmet Cameron Díazzal és Kate Winslettel a főszerepben, az tudhatja, hogy a két hétre egymás lakásába költözés nyaralási lehetőségként is működhet. Az, hogy sokan vesznek ki egy lakást, vagy valaki kiadja az otthona felét társbérletbe, mindennapos jelenség, nem kelt olyan furcsa idegenkedés, mint a gépjármű megosztása, amit még csak most próbálunk megszokni.
Együtt élni valakivel ugyanakkor sokkal több, mint néhány órára osztozni egy tárgyon. A társbérletnek vagy a lakásmegosztásnak lehetnek kockázatai is, ha az ember nem jól méri fel, kivel tud hosszabb távra összeköltözni. „Lakva ismerszik meg az ember”– tartja a mondás, akár hónapokkal az összebútorozás után is kiderülhetnek olyan dolgok, ami miatt a felek nem tudják elviselni egymást. Csak úgy az utcára tenni valakit viszont nem túl emberséges. Ezzel együtt is sok fiatal választja ezt a megoldást, mint első lépést az önálló életre. És miközben ők azért küzdenek, hogy megfelelő lakótársat találjanak, a több generációra tervezett szülői házban az idősebbek ott maradnak egyedül a maguk küzdelmeivel.
