Ha te is azok közé a szülők közé tartozol, akik mindentől meg akarják védeni a gyerekeiket, tojáshéjon lépkednek körülöttük, és azonnal segítesz, ha elakadnak egy feladatban, akkor az a rossz hírünk van, hogy erről le kell szokni a gyerek érdekében. Dr. Kurt Ela, pszichiáter, a Georgetown University School of Medicin docense írta le egy cikkében, hogy miért lenne fontos, hogy a gyerekek olykor szembesüljenek a nehézségekkel is.
„Ezt a folyamatot a pszichológia területén optimális frusztrációnak nevezik, amelyet Heinz Kohut osztrák származású amerikai pszichoanalitikus 1971-ben talált ki – írja a szakember. – Az elképzelés viszonylag egyszerű, bár a gyakorlat ennél sokkal árnyaltabb.”
Általában szeretetből akarjuk a lehető legkönnyebbé tenni a gyerekek számára az életet, de a pszichiáter szerint a szülő saját versenyérzése vagy megoldatlan gyermekkori konfliktusai is szerepet játszhatnak benne.
Bármi legyen is az ok, ezek a stratégiák általában visszafelé sülnek el, és végső soron nem készítik fel a gyerekeket arra, hogy kezelni tudják a világ elkerülhetetlen viszontagságait.
A mérleg egyik oldalán az elhanyagolás áll, amikor a gyerekek nem kapják meg azt a biztonságot, szeretetet és támogatást, amelyre szükségük van ahhoz, hogy a képességeik legjavát adják. Ezeknek a gyerekeknek az életében az egyik frusztráció után következik a másik, ami nagyon messze van az optimálistól.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
„A másik oldal is hátráltathatja a gyerek fejlődését – teszi hozzá a pszichiáter –, bár ez nagyrészt észrevétlenül marad. A szülői nevelésnek ez a formája az, amikor a szülők minden akadályt eltávolítanak a gyermek útjából, hogy az sima és tiszta maradjon. Persze mindannyian tudjuk, hogy az út sosem marad sokáig egyenletes. Akadályok merülnek majd fel, és el kell gondolkodnunk azon, hogy gyermekeink képesek lesznek-e leküzdeni ezeket, ha mi nem leszünk ott megmentőnek.”
Az optimális frusztráció lehetővé teszi, hogy a gyerekek maguktól találják ki, hogyan oldják meg a nehéz helyzetet, és a szülők csak akkor lépnek közbe, amikor a gyerekek végképp nem tudnak megbirkózni a feladattal.
A szülő még ilyenkor is csak annyi támogatást nyújt, hogy a gyerek végezze el a feladatot, nem helyette dolgozik a szülő. Például, ha a gyerek ideges lesz, mert nem tudja a háromszög lyukba beletenni a kockát, akkor nem vesszük ki a kezéből és tesszük a kocka lyukba helyette, hanem maximum bátorítjuk, hogy menni fog, vagy rávezető kérdéseket teszünk fel neki.
A szakember szerint az optimális frusztráció elősegítésének viszonylag egyszerű módjai vannak. Kisebb gyermekek esetében az egyik konkrét példa, ha adunk nekik egy életkoruknak megfelelő játékot, és hagyjuk, hogy egyedül találják ki, hogyan működik, mit kell vele csinálni. A nagyobb gyerekeknél pedig bevált módszer, hogy ésszerű, fokozatosan bonyolultabbá váló házimunkát adunk (anélkül, hogy megmentenénk őket), ami segíthet a felelősségtudatuk fejlődésében. A tizenévesek számára pedig az, hogy saját maguk foglalkoznak a tanulmányi problémákkal, erőt és önbizalmat ad, szemben azzal, hogy anya és apa helyettük oldja meg ezeket az iskolai feladatokat.
„Láttam már néhány tizenévest, akik egyedül tartották kézben a terápiás alkalmainkat, míg mások a szüleikre hagyatkoztak a főiskola alatt (és néhány esetben utána) is, hogy időpontokat szervezzenek és mondjanak le a rendelőmben – írja a pszichiáter.
Általában az előbbi csoport jobban felkészült a felnőttek világára, bár az egyéni különbségeket mindig figyelembe kell venni.
Mondanom sem kell, hogy bármilyen korú gyermek helyett elvégezni a feladatokat általában kontraproduktív a fejlődés szempontjából. Ha egy feladat vagy fejlődési mérföldkő túl soknak tűnik a gyerekeknek, a szülő rengeteg érzelmi támogatást nyújthat anélkül, hogy megoldaná helyettük a problémát.”
