Elvárások csapdájában
Semmi kétség: eszméletlen tempót diktálunk magunknak a hétköznapokban. Millió elvárásnak próbálunk megfelelni, miközben saját magunk számára is egyre csak emeljük a lécet, amit meg kell ugranunk. Mindenkinek a fejében folyamatosan pörög egy lista, mi mindent kell ahhoz tennie, hogy hasznos és elismert tagja legyen a társadalomnak.
A sikeres karrier, a harmonikus családi élet, a vonzó külső fenntartása, a folyamatos fejlődés és az élethosszig tartó tanulás és a gyerekekkel töltött minőségi idő összehangolása sokszor lehetetlen kihívásnak tűnik. Ilyenkor, ha valamire kevesebb energia jut, jön a lelkiismeretfurdalás: nem csinálok jól valamit! Gyakran érezhetjük úgy, hogy a gyerekek látják a legnagyobb kárát ennek a megfeszített tempónak, hiszen rájuk egyre kevesebb idő jut, miközben nekik is megvan a maguk, a társadalom által rájuk tolt elváráslistájuk. Ahogy gyorsul az élet, elrohanunk egymás mellett, és örökké csak elégedetlenkedünk.
Szerencsétlen történelmi egybeesés, hogy a hatékony és jó szülőség közösségi követelményei éppen abban az időben kezdtek emelkedni a köztudatban, amikor a technikai fejlődésnek és a hagyományos nemi szerepek feloldásának köszönhetően hirtelen új lehetőségek nyíltak az egyéni fejlődésre és a karrierépítésre. Közben a gyerekek társadalomban betöltött szerepe is megváltozott: főleg a középosztálybeli szülők körében alapvető elvárás lett, hogy a gyerekek legyenek a családi élet középpontjában.
Mivel egyre kevesebb gyerek születik, a helyzetük kiemeltté vált, és a szülőkre egyre összetettebb feladatok várnak velük kapcsolatban. A mai szülőktől elvárjuk, hogy mindig biztonságban tudják a gyerekeiket, irányítsák és neveljék őket, és ha lehet, vegyenek részt minél több tevékenységükben. Nem csoda, hogy a szülők jelentős része úgy érzi, túl kevés időt tölt gyermekeivel. Folytonos szorongásban élünk emiatt: de vajon van-e rá okunk?
Jobbak vagyunk, mint gondolnánk!
Egy átfogó amerikai kutatás a közelmúltban meglepő eredményeket hozott: kiderült, hogy – bár az ellenkezőjét érezzük – valójában a mai szülők legalább annyi időt töltenek gyermekeik gondozásával hetente, mint a családi összetartozás aranykorának számító évtizedekben a huszadik században.
Ellentmondás feszül tehát az elvárások okozta nyomás és a valójában közösen eltöltött minőségi idő között: egyszerűen csak kevésbé hiszünk a saját szemünknek, mint annak a képnek, amit a társadalom közvetít felénk saját magunkról.
Suzanne Bianchi, John Robinson és Melissa Milkie, a Marylandi Egyetem szociológusai könyvben (amely a Changing Rhythms of American Family Life címet viseli) is publikált kutatási eredményei szerint a szülők hajlamosak alulértékelni saját teljesítményüket, miközben nemcsak hogy megfelelő figyelmet fordítanak a családjukra, de arra is nagy energiát fordítanak, hogy az együtt töltött időt minél értékesebb elfoglaltságokkal töltsék ki. Szorongunk tehát, pedig nem kellene: a gyerekek több figyelmet élveznek ma, mint „amikor még minden jobb volt”.
Fotó: Getty Images
De nézzük a részleteket! A kutatók irányított naplóvezetésre kérték a felmérésben résztvevő szülőket, amelyekben egy standard kérdéssor segítségével végigvezetik a válaszadókat egy teljes napjukon. Az első ilyen vizsgálatot 1965-ben végezték, majd 1975-ben, 1985-ben és 1995-ben megismételték. A 2000-es évektől kezdve a Current Population Survey nevű, állami adatbázis adataiból dolgoznak. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a kép, ami kirajzolódik a kutatás nyomán, átfogó és pontos.
Abban egészen biztosan nem csal meg az érzékelésünk, hogy egyre elfoglaltabbak vagyunk: az elmúlt ötven évben a fizetett munkával, illetve az otthoni elfoglaltságokkal töltött órák száma fokozatosan emelkedett.
Nagy változás ugyan, hogy az anyák és az apák teljes munkaterhelése ma már szinte egyenlő, de az összkép továbbra is a hagyományos nemi szerepeket tükrözi. Az anyák még mindig többet dolgoznak a ház körül, és nagyobb szerepet kapnak a gyerekek gondozásában, miközben a munkahelyükön is helytállnak. Az apák igyekeznek egyre több időt tölteni a háztartási munkákkal, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a családi munkamegosztás. Emiatt mindkét szülő úgy éli meg, hogy rengeteget dolgozik, és alig tölt időt a gyerekekkel. Ehhez képest viszont az időnaplók tanúsága szerint a házas apák átlagosan heti 6,5 órát töltöttek gyermekeik gondozásával 2000-ben, ami 153 százalékos növekedés 1965-höz képest. A házas anyák pedig 12,9 órát, ami 21 százalékos növekedést jelent. Az egyedülálló anyák 11,8 órát töltöttek a gyerekekkel: ez is 57 százalékos növekedés.
A szülői naplókban dokumentált gyermekgondozási idő egyetlen időszakban csökkent csak: 1965 és 1985 között. Ez egyben a társadalmi szerepfelfogások változásának időszaka is. Ezekben az évtizedekben a családonkénti gyermekek átlagos száma csökkent, a nők foglalkoztatása meredeken emelkedett, és megugrott a gyermeküket egyedül nevelők létszáma is, részben a válások miatt, részben pedig azért, mert már nem számított ördögtől való dolognak a hagyományos családmodellen kívül, akár egyedülállóként is gyereket vállalni.
1985 után aztán mintha beállt volna valamiféle egyensúly, és a gyerekekkel töltött idő aránya meredeken emelkedni kezdett.
Persze, legyinthetnénk, hogy ez Amerikában volt. Csakhogy ez a trend a fejlett világ országaiban folytatott más kutatások eredményeiben is látszik: az amerikai statisztikák párhuzamban állnak a Kanadában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban és a Hollandiában végzett időnaplós tanulmányok eredményeivel, valamint az Ausztráliából származó, valamivel korlátozottabb számú adatokkal is. Bármilyen hihetetlen is, de úgy tűnik, hogy sokkal jobban figyelünk a gyerekekre, és több minőségi időt töltünk velük, mint eddig bármikor, még ha egészen máshogy érezzük is.
Mi a közös program?
Ha tényleg több időt töltünk a gyerekeinkkel, mint korábban, akkor mégis, hogyan csináljuk ilyen megfeszített tempójú életvitel mellett? Hiszen egy nap ugyanúgy huszonnégy órából áll most is, mint a 60-as években! Szerencsére sok minden egyszerűsödött és gyorsult azóta, és így hasznos időt spórolunk. Kevesebb időt vesz el például, hogy eljussunk a munkahelyünkre, mint régen. Ezzel párhuzamosan egyre több időt töltünk azzal, hogy a gyerekeinket iskolába, különórákra, sportolni vigyük, a mai szülők sokkal kevésbé szívesen engedik el a kicsiket egyedül, mert nem érzik biztonságosnak. A közös utazás minőségi együtt töltött időt is jelent. Ilyenkor lehet beszélgetni, szójátékokat játszani, tervezgetni, rácsodálkozni a menet közben látott dolgokra, egyszóval kapcsolatot építeni. A legtöbb családban megvan a hétvégi közös étkezések hagyománya is, ami sokszor közös előkészületekkel is jár; újabb hasznos órák, amit a család együtt tölthet.
A kutatási naplók tanúsága szerint egyre tudatosabban figyelünk arra, mennyi időt fordítunk a gyerekekre, és sokan külön beiktatják a napirendjükbe a játékidőt, az olvasást, a házi feladat ellenőrzését, esetleg a közös kutyasétáltatást vagy főzést. A kicsikkel való foglalkozást ma már sokkal inkább ezek jelentik, mint az etetés, öltöztetés, és az egyéb, fizikai gondozással kapcsolatos dolgok – ezeket igyekszünk gyorsan letudni, hogy ne menjenek a minőségi idő rovására.
A folyamatos rohanás és tervezés mellett előbb-utóbb mindenki kialakítja a maga szülői stratégiáját, hogy a gyerekekre fordítható időt szabadítson fel.
Fotó: Getty Images
A megoldások nagyon változatosak lehetnek. Van, aki a munkaidejét próbálja optimalizálni (ma, amikor már létezik home office, ez nem is annyira megoldhatatlan probléma). A legjellemzőbb azonban, hogy a saját szabadidőnket csökkentjük: elhagyjuk a hobbinkat, kevesebb időt töltünk a barátainkkal és a rokonokkal, sőt, alvással egy-egy gyerekprogram kedvéért. Hogy ez mennyire hasznos, azon lehet vitatkozni: vajon a gyereknek valóban egy kialvatlan, frusztrált, morcos szülőre van szüksége?
Egy másik, napjainkra jellemző módja annak, hogy a szülők több időt szánhassanak a családra, hogy több dolgot csinálnak egyszerre. A multitasking korát éljük: az amerikai kutatásban olvasható időnapló-összehasonlítások azt mutatják, hogy a szülők kétszer annyi órát töltenek többfeladatos munkával a 2000-es években, mint 1975-ben.
Az ébrenléti órákban a mai szülők idejüknek körülbelül a felét két vagy több tevékenység egyidejű végzésével töltik
– írják a kutatók az összegző tanulmányban.
Az elvárásoktól és a lelkiismeretünktől hajtva hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára, és a saját életünk mintájára túlszervezzük a gyerekeink életét is, a szabadidejüket és a családi programokat is szigorú időrendi keretek közé szorítva. Pedig minőségi együtt töltött időnek számít az is, ha csak egymás mellett létezünk egy harmonikus légkörben. Sok szülő elfelejti, hogy a gyerek számára a legfontosabb bármilyen elfoglaltság közben, hogy biztonságban érezze magát. Ehhez pedig elég annyi, hogy a szülő jelen van, elérhető, és figyel. Ezt ugyanúgy igényli a játszótéren a mászóka hatalmas magasságaival küzdő hároméves, mint a sértődött kamasz, aki az orrunkra csapja az ajtót, mert egyedül akar lenni.
Elég, ha a gyerek tudja: bármi történik, van kihez fordulni, van kinek kérdéseket feltenni, ha valamit nem ért vagy elbizonytalanodik, és van, akivel azonnal megoszthatja az örömét, félelmét, sikerét.
Nem kell ugyanazzal a dologgal foglalatoskodnunk, mint a gyerek, de ha egy légtérben (vagy egy lakásban, még ha a kamasz épp be is zárkózott) vagyunk, és időnként váltunk néhány szót, az már megadja mindkettőnknek a harmonikus együttlét élményét anélkül, hogy egymásra telepednénk. Lehet, hogy ezt kell újra megtanulnunk: nem kell nagy szervezés és rengeteg inger, csak mi, egymásnak.
