Gyereknevelés régen és ma

Elvárások csapdájában

„11 gyerek mellett feladod magad” – Ahol két gyerek van, elfér több is?

Semmi kétség: eszméletlen tempót diktálunk magunknak a hétköznapokban. Millió elvárásnak próbálunk megfelelni, miközben saját magunk számára is egyre csak emeljük a lécet, amit meg kell ugranunk. Mindenkinek a fejében folyamatosan pörög egy lista, mi mindent kell ahhoz tennie, hogy hasznos és elismert tagja legyen a társadalomnak.

A sikeres karrier, a harmonikus családi élet, a vonzó külső fenntartása, a folyamatos fejlődés és az élethosszig tartó tanulás és a gyerekekkel töltött minőségi idő összehangolása sokszor lehetetlen kihívásnak tűnik. Ilyenkor, ha valamire kevesebb energia jut, jön a lelkiismeretfurdalás: nem csinálok jól valamit! Gyakran érezhetjük úgy, hogy a gyerekek látják a legnagyobb kárát ennek a megfeszített tempónak, hiszen rájuk egyre kevesebb idő jut, miközben nekik is megvan a maguk, a társadalom által rájuk tolt elváráslistájuk. Ahogy gyorsul az élet, elrohanunk egymás mellett, és örökké csak elégedetlenkedünk.

Szerencsétlen történelmi egybeesés, hogy a hatékony és jó szülőség közösségi követelményei éppen abban az időben kezdtek emelkedni a köztudatban, amikor a technikai fejlődésnek és a hagyományos nemi szerepek feloldásának köszönhetően hirtelen új lehetőségek nyíltak az egyéni fejlődésre és a karrierépítésre. Közben a gyerekek társadalomban betöltött szerepe is megváltozott: főleg a középosztálybeli szülők körében alapvető elvárás lett, hogy a gyerekek legyenek a családi élet középpontjában.

Mivel egyre kevesebb gyerek születik, a helyzetük kiemeltté vált, és a szülőkre egyre összetettebb feladatok várnak velük kapcsolatban. A mai szülőktől elvárjuk, hogy mindig biztonságban tudják a gyerekeiket, irányítsák és neveljék őket, és ha lehet, vegyenek részt minél több tevékenységükben. Nem csoda, hogy a szülők jelentős része úgy érzi, túl kevés időt tölt gyermekeivel. Folytonos szorongásban élünk emiatt: de vajon van-e rá okunk?

Jobbak vagyunk, mint gondolnánk!

Egy átfogó amerikai kutatás a közelmúltban meglepő eredményeket hozott: kiderült, hogy  – bár az ellenkezőjét érezzük – valójában a mai szülők legalább annyi időt töltenek gyermekeik gondozásával hetente, mint a családi összetartozás aranykorának számító évtizedekben a huszadik században.  

Suzanne Bianchi, John Robinson és Melissa Milkie, a Marylandi Egyetem szociológusai könyvben (amely a  Changing Rhythms of American Family Life címet viseli) is publikált kutatási eredményei szerint a szülők hajlamosak alulértékelni saját teljesítményüket, miközben nemcsak hogy megfelelő figyelmet fordítanak a családjukra, de arra is nagy energiát fordítanak, hogy az együtt töltött időt minél értékesebb elfoglaltságokkal töltsék ki. Szorongunk tehát, pedig nem kellene: a gyerekek több figyelmet élveznek ma, mint „amikor még minden jobb volt”.

Fotó: Getty Images

De nézzük a részleteket! A kutatók irányított naplóvezetésre kérték a felmérésben résztvevő szülőket, amelyekben egy standard kérdéssor segítségével végigvezetik a válaszadókat egy teljes napjukon. Az első ilyen vizsgálatot 1965-ben végezték, majd 1975-ben, 1985-ben és 1995-ben megismételték. A 2000-es évektől kezdve a Current Population Survey nevű, állami adatbázis adataiból dolgoznak. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a kép, ami kirajzolódik a kutatás nyomán, átfogó és pontos.

Nagy változás ugyan, hogy az anyák és az apák teljes munkaterhelése ma már szinte egyenlő, de az összkép továbbra is a hagyományos nemi szerepeket tükrözi. Az anyák még mindig többet dolgoznak a ház körül, és nagyobb szerepet kapnak a gyerekek gondozásában, miközben a munkahelyükön is helytállnak. Az apák igyekeznek egyre több időt tölteni a háztartási munkákkal, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a családi munkamegosztás. Emiatt mindkét szülő úgy éli meg, hogy rengeteget dolgozik, és alig tölt időt a gyerekekkel. Ehhez képest viszont az időnaplók tanúsága szerint a házas apák átlagosan heti 6,5 órát töltöttek gyermekeik gondozásával 2000-ben, ami 153 százalékos növekedés 1965-höz képest. A házas anyák pedig 12,9 órát, ami 21 százalékos növekedést jelent. Az egyedülálló anyák 11,8 órát töltöttek a gyerekekkel: ez is 57 százalékos növekedés.

A szülői naplókban dokumentált gyermekgondozási idő egyetlen időszakban csökkent csak: 1965 és 1985 között. Ez egyben a társadalmi szerepfelfogások változásának időszaka is. Ezekben az évtizedekben a családonkénti gyermekek átlagos száma csökkent, a nők foglalkoztatása meredeken emelkedett, és megugrott a gyermeküket egyedül nevelők létszáma is, részben a válások miatt, részben pedig azért, mert már nem számított ördögtől való dolognak a hagyományos családmodellen kívül, akár egyedülállóként is gyereket vállalni.

Persze, legyinthetnénk, hogy ez Amerikában volt. Csakhogy ez a trend a fejlett világ országaiban folytatott más kutatások eredményeiben is látszik: az amerikai statisztikák párhuzamban állnak a Kanadában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban és a Hollandiában végzett időnaplós tanulmányok eredményeivel, valamint az Ausztráliából származó, valamivel korlátozottabb számú adatokkal is. Bármilyen hihetetlen is, de úgy tűnik, hogy sokkal jobban figyelünk a gyerekekre, és több minőségi időt töltünk velük, mint eddig bármikor, még ha egészen máshogy érezzük is.

Mi a közös program?

A házimunka lehet közös minőségi idő a gyerekkel

Ha tényleg több időt töltünk a gyerekeinkkel, mint korábban, akkor mégis, hogyan csináljuk ilyen megfeszített tempójú életvitel mellett? Hiszen egy nap ugyanúgy huszonnégy órából áll most is, mint a 60-as években! Szerencsére sok minden egyszerűsödött és gyorsult azóta, és így hasznos időt spórolunk. Kevesebb időt vesz el például, hogy eljussunk a munkahelyünkre, mint régen. Ezzel párhuzamosan egyre több időt töltünk azzal, hogy a gyerekeinket iskolába, különórákra, sportolni vigyük, a mai szülők sokkal kevésbé szívesen engedik el a kicsiket egyedül, mert nem érzik biztonságosnak. A közös utazás minőségi együtt töltött időt is jelent. Ilyenkor lehet beszélgetni, szójátékokat játszani, tervezgetni, rácsodálkozni a menet közben látott dolgokra, egyszóval kapcsolatot építeni. A legtöbb családban megvan a hétvégi közös étkezések hagyománya is, ami sokszor közös előkészületekkel is jár; újabb hasznos órák, amit a család együtt tölthet.

A kutatási naplók tanúsága szerint egyre tudatosabban figyelünk arra, mennyi időt fordítunk a gyerekekre, és sokan külön beiktatják a napirendjükbe a játékidőt, az olvasást, a házi feladat ellenőrzését, esetleg a közös kutyasétáltatást vagy főzést. A kicsikkel való foglalkozást ma már sokkal inkább ezek jelentik, mint az etetés, öltöztetés, és az egyéb, fizikai gondozással kapcsolatos dolgok – ezeket igyekszünk gyorsan letudni, hogy ne menjenek a minőségi idő rovására.

Fotó: Getty Images

A megoldások nagyon változatosak lehetnek. Van, aki a munkaidejét próbálja optimalizálni (ma, amikor már létezik home office, ez nem is annyira megoldhatatlan probléma). A legjellemzőbb azonban, hogy a saját szabadidőnket csökkentjük: elhagyjuk a hobbinkat, kevesebb időt töltünk a barátainkkal és a rokonokkal, sőt, alvással egy-egy gyerekprogram kedvéért. Hogy ez mennyire hasznos, azon lehet vitatkozni: vajon a gyereknek valóban egy kialvatlan, frusztrált, morcos szülőre van szüksége?

Egy másik, napjainkra jellemző módja annak, hogy a szülők több időt szánhassanak a családra, hogy több dolgot csinálnak egyszerre. A multitasking korát éljük: az amerikai kutatásban olvasható időnapló-összehasonlítások azt mutatják, hogy a szülők kétszer annyi órát töltenek többfeladatos munkával a 2000-es években, mint 1975-ben.

– írják a kutatók az összegző tanulmányban.

Az elvárásoktól és a lelkiismeretünktől hajtva hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára, és a saját életünk mintájára túlszervezzük a gyerekeink életét is, a szabadidejüket és a családi programokat is szigorú időrendi keretek közé szorítva. Pedig minőségi együtt töltött időnek számít az is, ha csak egymás mellett létezünk egy harmonikus légkörben. Sok szülő elfelejti, hogy a gyerek számára a legfontosabb bármilyen elfoglaltság közben, hogy biztonságban érezze magát. Ehhez pedig elég annyi, hogy a szülő jelen van, elérhető, és figyel. Ezt ugyanúgy igényli a játszótéren a mászóka hatalmas magasságaival küzdő hároméves, mint a sértődött kamasz, aki az orrunkra csapja az ajtót, mert egyedül akar lenni.

Nem kell ugyanazzal a dologgal foglalatoskodnunk, mint a gyerek, de ha egy légtérben (vagy egy lakásban, még ha a kamasz épp be is zárkózott) vagyunk, és időnként váltunk néhány szót, az már megadja mindkettőnknek a harmonikus együttlét élményét anélkül, hogy egymásra telepednénk. Lehet, hogy ezt kell újra megtanulnunk: nem kell nagy szervezés és rengeteg inger, csak mi, egymásnak.