A közeg ereje
Mindenkinek vannak ilyen-olyan emlékei az iskolás éveiről, ezek azonban a legritkább esetben kötődnek ahhoz, amit a pedagógusok tananyagként igyekeztek átadni. Néha talán bevillan valami Newton törvényeiről vagy Arany János balladáiról, a többség mégis arra emlékszik a leginkább, milyenek voltak az osztálytársai, hogyan tudott megúszni egy-egy dolgozatot, milyen vetélkedések folytak a szünetekben, és hogyan lehetett gyorsan népszerűvé válni iskolaszinten. Az eltelt évek alatt ez, úgy tűnik, semmit nem változott. Középiskolás diákokat kérdeztünk arról, hogy mi az, amit az iskolában tanultak meg, és nem sorolható a tantárgyi ismeretek körébe.
Áron (16) például rögtön elsőben megtanulta: nem biztos, hogy mindenben érdemes hallgatnia a barátaira: „Az egyik barátom azt próbálgatta, belefér-e az ujja ceruzahegyezőbe – meséli kuncogva. – Megtetszett az ötlet, én is ki akartam próbálni, de persze még rátettem egy lapáttal, és miután beledugtam az ujjam a lyukba, fordítottam is egyet a hegyezőn. Persze nagyon fájt, vérzett is, a mai napig látszik a nyoma. Soha többet nem próbálkoztam ilyesmivel.”
Ivett (18) egyetlen gyerek a családjában, ő azt figyelte az iskolában, hogy a testvérek hogyan viszonyulnak egymáshoz: „Volt egy osztálytársam, akinek a tesója egy másik osztályba járt. Nekem nagyon tetszett, hogy a szünetekben mindig keresték egymást, ha kint voltunk az udvaron, akkor is együtt voltak. Én is szerettem volna ilyen lenni: tesóm nem volt, de az unokatestvéremmel nagyon szerettük egymást, és vele is olyan kapcsolatot próbáltam kialakítani, mint amilyet az iskolában láttam a testvérek között.”
A közösségben való érvényesüléshez sok olyasmit is megtanul az ember, amit nyíltan ugyan mindenki elítél, mégis mindannyian pontosan tudjuk, hogyan kell csinálni. Anita (17) mindig szívesebben volt idősebbek társaságában, és sok mindent el is lesett tőlük: „Szerettem a felnőtteket figyelni.
Észrevettem, hogy a tanárok sokat beszélnek egymásról: pletykálnak, kielemzik, ki hogy néz ki, elmondják egymásnak, mit mesélt valaki más, a gyerekekről és a családjukról is megosztanak egymással dolgokat.
Később rájöttem, hogy a felnőttek közötti kapcsolatok így működnek: pletykálnak, áskálódnak, érdekből barátkoznak. Hatodikban, amikor már nagyobb volt a szám, kipróbáltam én is, és működött. Szerintem ha lesz egy munkahelyem később, ott is így mennek majd a dolgok.”
Fotó: Depositphotos
Milán (17) szinte tökélyre fejlesztette a tanárok figyelmének kijátszását: „Az volt az egyik specialitásom, hogy igyekeztem szorgalmasnak tűnni anélkül, hogy meg kelljen szólalnom órán – fejtegeti. – Ha a tanár feltett egy kérdést, kicsit vártam, hogy ki teszi fel a kezét. Ha olyan is jelentkezett, aki rosszabb tanuló volt nálam, akkor már én is nyugodtan jelentkezhettem, mert biztos volt, hogy a tanár őt szólítja fel. Így csak annyi látszott, hogy figyelek, és mindent tudok, pedig sokszor azt se tudtam, miről van szó, csak a tanár kedvében akartam járni. Ez mindig működött.
Volt egy barátom, ő abban volt jó, hogyan lehet húzni az időt órán beszélgetéssel, kérdésekkel, hogy minél kevesebbet tanuljunk. Ha nem volt kedvünk semmihez, vagy fáradtak voltunk, akcióba lépett, és mi pihenhettünk.
„Szerintem az iskolában lehet a legjobban megtanulni, hogyan tudod kijátszani a szabályokat, kiskapukat keresni, csalni azért, hogy előnyökhöz juss – fűzi hozzá Panka (17). – Puskázásban mindenki sokat fejlődik, én például szövetkeztem a padtársammal, hogy kémiából írja meg az én dolgozatomat is. Kicseréltük a lapokat, kitöltötte, aztán visszacseréltük, ráírtam a nevem és beadtam. Csak arra kellett vigyázni, hogy órán ne nagyon szólítson fel a tanár, mert akkor kiderült, hogy nem tudok semmit abból, ami a dolgozatban volt.”
Titkos tudnivalók a felnőttek világából
Rejtett tanterv: így nevezik azokat az információkat, amelyeket az ember az iskolában tanul ugyan meg, de semmi közük a hivatalos tananyaghoz. A rejtett tantervbe tartozik az összes íratlan szabály, elvárás, viselkedési norma, amelyek elsajátítása szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres legyen egy oktatási intézményben. Miközben látszólag mindenki azért jár iskolába, hogy végzettséget szerezzen, és közben rengeteg lexikális tudást szívjon magába, ennél sokkal több történik: ott tanuljuk meg azokat a viselkedési normákat, amelyeket aztán egész felnőtt életünkben használni fogunk. Ha bárkit megkérdezünk, mi jut eszébe az iskolás évekről, sokkal hamarabb fogja a közösségi élményeket, társas helyzeteket és egy-egy személyt (barátot, ellenséget, tanárt, portást, konyhai kisegítőt) említeni, mint a tankönyvben leírtakat.
De miért emlékszünk jobban arra, hogyan kell bevágódni az osztály legnépszerűbb tagjánál, mint az ízeltlábúak felépítésére vagy az ozmózisra?
A társas viselkedés szabályait mindenki a saját bőrén tanulja meg, senki nem diktálja le és osztályozza aztán le, hogyan kell pletykákat terjeszteni vagy láthatatlanná válni felelésnél. A tapasztalati tanulás fontosságáról sok szakember írt már hosszú tanulmányokat: sokkal jobban bevésődik valami, ha az ember saját maga fedezi fel, és illeszti be a maga logikai rendszerébe, mint hogyha elmagyarázzák neki, és nem tudja élményhez kötni. Ez tehát az egyik ok: az élményszerűség és az önálló felfedezés.
A másik az, hogy valami nagyon ösztönös dologról van szó: a túlélés igényéről. Minden közösségben, a bivalycsordától a farkasfalkán át az emberek egy csoportjáig az lesz a sikeres, aki hamar átlátja a szabályokat, gyorsan tud alkalmazkodni hozzájuk, és ügyesen kommunikál a többiekkel.
Ráadásul aki felismeri, hogyan működik a csoport, akár alakítani, befolyásolni is képes lesz egy idő után a szabályokat, azaz képes karriert építeni magának, és akár még vezetővé is válhat. Nincs ez másképp egy iskolai osztály esetében sem.
Az oktatási intézmények a jelenlegi kulturális viszonyok között a másodlagos szocializáció helyszínei. Az első ismereteket, benyomásokat, tapasztalatokat a társas viselkedés köréből az ember a családjában tanulja meg; aztán, ahogy tágul körülötte a világ, belépnek a másfajta emberi viszonyok is az életébe. Barátságok, szerelmek, rivalizálás, érdekkapcsolatok, félreértések és csalódások – csupa olyan dolog, ami mindannyiunk felnőtt életében meghatározó. Mindez ott van kicsiben minden gyerekközösségben is: akkor és ott tanuljuk meg, hogyan működnek ezek a viszonyok, és mihez kezdjünk a velük kapcsolatos érzéseinkkel.
Ideális esetben a rejtett tanterv olyan készségeket tartalmaz, amelyek a közvélekedés szerint pozitív megítélés alá esnek és széles körben hasznosíthatók.
Ilyenek a késleltetés képessége, a másik erősségeinek elismerése, a nyitottság és az elfogadás. Természetesen ezek is jelen vannak, de mégsem csak ilyen emlékeink maradnak az iskolás éveikről. Valószínűleg hamarabb idézünk fel olyan történeteket, amelyek az alá- fölérendeltségi viszonyokról, a kényszer különböző formáiról, az értelmetlennek tűnő korlátozásokról szólnak. Megtanulunk alkalmazkodni – de hogy mihez, az már a körülményeken múlik.
Fotó: Depositphotos
Már otthon is ezt tanuljuk
Sokszor maguk a szülők hívják fel a gyerekeik figyelmét akaratlanul is a rejtett tanterv fontosságára, amikor a saját iskolás éveikről mesélnek családon belül, azokat az emlékeket emelik ki jó sztoriként, amikor sikerült kijátszaniuk egy szabályt, vagy a barátaikkal közösen követtek el valami csínyt. A „hogyan csaptam be a tanárt”, „hogyan sikerült ellógom az órát”, „milyen trükkösen puskáztam”-típusú történetek sok tekintetben hasonlítanak a népmesei legkisebb fiú kalandjaira. A kicsi, kiszolgáltatott figura a hatalommal szemben ésszel és ügyességgel győz, és kiharcol magának egy elismert pozíciót. Nincs az a gyerek vagy felnőtt, aki ne érezné, hogy ez akár az ő saját története is lehetne.
Aztán telnek az évek, és a gyerek, aki otthon hallgatta a tréfás iskolai történeteket, hirtelen ugyanabban a közegben találja magát, amelyikről a sokszor hallott sztorik szólnak. A helyzet furcsa és idegen, keresgéli benne a helyét, így minden kapaszkodónak örül. A mesék hirtelen példává válnak, amikből meríteni lehet; ez, és a többiek viselkedése nagyon sokat tesz hozzá ahhoz, ki hogyan viszonyul az iskolai körülményekhez. A pedagógus iránymutatása csak egy a gyereket érő benyomások közül – vagy azt követi valaki, vagy nem.
A tananyag, bármilyen érdekes legyen is, csak kisebb része az iskola által nyújtott ingereknek, és az, hogy az évek alatt egy gyerek hogyan találja meg a helyét az iskolarendszerben, egyáltalán nem a tantárgyi tartalmakon múlik.
Ha az iskola tantárgyon kívüli, nyíltan hangoztatott elvárásai és a rejtett tanterve ütközik egymással, az komoly konfliktusokat okozhat a gyerekben magában is, hiszen zavarba jön, akárhányszor értékek mentén kell döntenie; és a közösségen belüli kommunikációban is. Ha például egy intézményben elvárás a türelem és egymás tiszteletben tartása, ezt gyakran hangoztatják is, de közben az osztályokon belül kőkemény rangsorviták és verekedések során dől el, ki lesz a népszerű és sikeres a többiekhez képest, akkor a gyerekek ez utóbbit tanulják meg sikeres stratégiaként, és mellé azt, hogy minden gond nélkül lehet kifelé valamit képviselni és közben máshogyan viselkedni.
Ha sokan szocializálódnak így, akkor a felnőtt életükben, egy munkahelyen ugyanezt a normarendszert fogják követni, és már kész is az újabb szülői generáció, aki arra tanítja majd a gyerekeit, hogy a szabályok kijátszása segít az érvényesülésben. A cikk elején idézett 17 éves Anita ezt már teljesen jól látja. De vajon elvárható-e tőle, hogy ő, illetve a társai legyenek azok, akik megtörik ezt a hagyományt, és az egyszerű, tiszta kommunikációt tekintsék követendő viselkedési mintaként, miközben azt tapasztalják a mindennapokban, hogy nem ez a sikeres érvényesülés útja?
