A jövő szakmái még nem léteznek, de akkor mit tanítsunk a gyerekeknek?

Mi leszel, ha nagy leszel? Ma már egyáltalán nem olyan egyszerű ez a kérdés, mint a mi fiatalkorunkban volt.

Kerényi Kata

2023. Augusztus 14.

Felejtsük el az előre tervezést?

Nincs az a gyerek, aki ne találkozna már egész fiatalon azzal a kérdéssel, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?” A felnőttek elvárása ilyenkor, hogy a gyerek válaszként rávág valamiféle álomszakmát, amivel rögtön meg is mutatja, mi érdekli és miben tehetséges. Óvodás korban még beérjük az olyan válaszokkal, mint „rendőr” és „pilóta”, később már reális jövőkép felvázolását várjuk el.

Ez régen talán működött is, bár egy épp formálódó személyiségű fiataltól elvárni, hogy tudatosan tervezze meg a felnőtt életét, legalábbis nem sportszerű – egy kamasznak van enélkül is épp elég baja. De már a 20. században szembesülnünk kellett azzal, hogy a világ egyre gyorsabban változik. Sok hagyományos szakma eltűnőben van, és olyan új megélhetési lehetőségek nyílnak meg, amelyeket még néhány éve el sem tudtunk képzelni. Az oktatás, amelynek eredetileg az volt a feladata, hogy a gyerekeket felkészítse a felnőtt életre, menthetetlenül lemaradt, nem képes naprakész ismereteket nyújtani.

Hogy mondhatná meg így valaki tizenegynéhány évesen, mivel fog 10 vagy 20 évvel később foglalkozni?

Fotó: Getty Images

A gyerekek persze terveznek, álmodoznak, a felnőttek pedig nem szűnnek meg faggatni őket. Aztán legfeljebb meglepődnek a válaszokon. A Forbes felmérése szerint ma olyan hivatásokra készülnek a fiatalok, amelyeket még nem feltétlenül ismer el valódi szakmaként a társadalom, annak ellenére, hogy stabil megélhetést biztosítanak, és fejlődési lehetőséget is rejtenek, karriert lehet építeni velük. És ez már az egészen fiatalokra is igaz. Ezer 5 és 7 év közötti brit gyerek megkérdezése után az az eredmény született, hogy a legtöbb fiatal az online világban képzeli el a jövőjét, és youtuber szeretne lenni; a második legnépszerűbb szakma pedig az orvos lett.

A kutatás ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a gyerekekre nagy hatással vannak a szüleik és a nagyszüleik, ha nem is feltétlenül a szakmájukban, de emberi minőségükben, képességeikben és attitűdjeikben.

A kicsik 19 százaléka úgy nyilatkozott, hogy szeretne olyan lenni, mint az anyja és az apja, négy százalékuk pedig arra vágyik, hogy a nagyszüleikhez hasonló felnőtt váljon belőlük. Ez rámutat arra, hogy az idősebb generációk szerepe kulcsfontosságú még akkor is, ha a gyerek a pályaválasztás során nem követi a családi hagyományokat. Ha szakmai fogásokat nem is, de munkamorált, tartást, elhivatottságot tanulhatnak otthon a gyerekek, és ez megkönnyítheti számukra a jövőt a munkaerőpiacon, bármilyen szakmában is helyezkednek el.

De foglalkozás-e a youtuber, vagy csak olyasféle vágyálom, mint amikor a hetvenes években minden gyerek híres tévébemondó akart lenni?

Most már évtizedes tapasztalat áll rendelkezésre ezzel kapcsolatban, és ez alapján kijelenthető: ebből bizony meg lehet élni, igaz, nem mindenkinek és nem automatikusan. A legfontosabb feltétel, hogy az embernek legyen olyan mondanivalója, ami mások számára is informatív, hasznos és érdekes. Ehhez pedig háttértanulmányok szükségesek: csak az képviselhet hitelesen egy témát, aki szakértője az adott területnek. Ez lehet bármi a divattól a közéleten át a gasztronómiáig vagy a művészetig, de az előzetes tanulás nem úszható meg.

Aki youtuberként keresi a kenyerét, az ért ahhoz, amit megmutat a követőinek. Így könnyen lehet, hogy az említett felmérésben szereplő gyerekek között akad majd olyan, aki az összes megnevezett célt egyszerre teljesíti majd, és olyan orvos lesz, aki az online térben végez ismeretterjesztő munkát, azokra a készségekre építve, amelyeket az idősebb generációktól tanult.

Reálisan gondolkodó gyerekek, álmodozó felnőttek

Az élethosszig tartó tanulás korunk egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava lett. Míg régen az volt a természetes, hogy valaki munkába állt egy adott szakmán belül, és karrierje végéig legfeljebb munkahelyet váltott, ma már senki sem lepődik meg, ha valaki felnőttként egy éles kanyarral hivatást vált, és valami olyanba fog, amit addig még sosem csinált.

Ehhez látszólag jól alkalmazkodtak a 20. század szülöttei is, de a gondolkodásmódjukon jól látszik, hogy sokkal kevésbé kezelik ezt realitásként, mint a fiatalabb generációk.

A „bármi lehetsz bármikor”-szemlélet sokszor azt eredményezi, hogy egy adott élethelyzetben az életük derekán járók hirtelen visszakanyarodnak gyerekkori álmaik felé, és igyekeznek azzá válni, amiről 10-12 évesen azt gondolták, hogy ebből néha valódi karrier, máskor kiegészítő jövedelmet biztosító hobbi lesz, és esetenként keserű csalódás, mikor kiderül, hogy az álomszakma eléréséhez először több évnyi befektetés szükséges időt, energiát és anyagiakat sem kímélve.

Egy angliai kutatás során azt vizsgálták, mi lenne a felnőttek számára az álommunka, ha bármit választhatnának. Az eredmény abból a szempontból egészen meglepő, hogy a válaszokban azok a foglalkozások dominálnak, amelyek érdekesek vagy kreatívak, és sokkal kevésbé azok, amelyek anyagi biztonságot ígérnek vagy gyorsan megvalósíthatók.

A kutatási módszer alapja az internetes keresések áttekintése volt. A vizsgálat során azt figyelték, melyek a leggyakoribb kifejezések, amelyekre a felhasználók rákerestek azzal a kulcskifejezéssel, hogy „how to be a…”, azaz „hogyan legyek…”. Ez alapján a leggyakrabban kattintott szakmák az alábbiak voltak: pilóta, író, táncos, youtuber, vállalkozó, színész és influenszer.

Érdekes módon keverednek a régi, gyerekkori karrierálmok a modern kor önmegvalósítást ígérő szakmáival; mintha a válaszadók két világ között rekedtek volna, és ott keresnék a lehetőségeket.

Úgy tűnik, ha karrierről van szó, a gyerekek reálisabb terveket dédelgetnek, mint az őket megelőző generációk: az ő szempontjaik között ugyanúgy ott van az anyagi biztonság és az átgondolt karrierív, mint az önmegvalósítás. Ez tulajdonképpen biztató: a mai fiatalok, akiket sokszor későn érőnek, kényelmesnek és bizonytalannak gondolnak a felnőttek, már dolgoznak azon, hogy a saját világukat alakítsák, csak egészen máshogy, mint ahogy azt a szüleik elvárják a saját munkatapasztalataik alapján.

Fotó: Getty Images

De akkor mit tanítsunk?

A fentieket végiggondolva nem nehéz odáig eljutni, hogy jó, jó, de akkor mégis mi értelme van az iskolákban tantárgyakat vagy akár szakmai ismereteket tanulni, ha egyszer fogalmunk sincs, mire lesz szükség valójában?

Az Európai Uniónak létezik ezzel kapcsolatban részletesen megfogalmazott, hivatalos álláspontja, amely kapaszkodót nyújt a kérdésben a tagállamok számára. Az Európa Tanács egyéb hatáskörei mellett oktatáspolitikai irányelveket is kijelöl, azzal a céllal, hogy az Unió hosszú távon is versenyképes maradjon és dinamikusan fejlődhessen. A tanács nyolc olyan alapkészséget jelöl meg, amelyek elengedhetetlenek a személyiség kiteljesedéséhez, a társadalmi beilleszkedéshez és a későbbi foglalkoztathatósághoz. Ezek az úgynevezett kulcskompetenciák azok, amelyeket minden oktatási rendszernek tanítania és fejlesztenie kell:

Anyanyelvi kommunikáció: ide tartozik az írás, olvasás, és a jól érthető, választékos fogalmazás.
Idegen nyelvű kommunikáció: ma már mindenki tapasztalja, hogy idegen nyelv ismerete nélkül nem sok esélye van a munkaerőpiacon. Az angol ma már nem számít extra nyelvtudásnak, sokkal inkább elvárt alap; ezenkívül nem árt, ha az ember beszél még legalább egy idegen nyelven.
Matematikai, természettudományi és technológiai kompetencia: a logikus gondolkodás képessége és a világ működésének ismerete tartozik ide. Ha valaki ezeknek birtokában van, akkor jó problémamegoldó lesz bármilyen területen.
Digitális kompetencia: a kommunikációs kompetenciák egy formája. Ezen belül elvárt a megjelenő új technológiák megismerése és alkalmazása is.
A tanulás tanulása: ez a készség biztosítja, hogy az ember élete végéig nyitott maradjon új ismeretek befogadására, és követni tudja az őt körülvevő világ változásait.
Személyközi és állampolgári kompetencia: olyan készségek tartoznak ide, mint az empátia, a segítségnyújtás, a felelősségvállalás és a konfliktuskezelés; azaz minden, ami ahhoz szükséges, hogy egy társadalom működni tudjon.
Vállalkozói kompetencia: ide tartozik a problémamegoldás, kezdeményezőkészség, stratégiai gondolkodás, és egyfajta egészséges önbizalom, a „meg tudom csinálni” érzése, ami lehetővé teszi, hogy az ember szembe merjen nézni az őt érő kihívásokkal.
Kulturális kompetencia: az emberiség közös kulturális kincsére való nyitottság, és akár annak alkotó módon való alakítása, ha valakinek van hozzá tehetsége.

Akkor dobjuk el a tankönyveket, felejtsünk el mindent, amit eddig tanultunk, és koncentráljunk csak a kulcskompetenciákra? Bár az oktatási rendszer minden szintjén nagy szükség lenne egy rugalmasabb, kompetenciaközpontúbb megközelítésre, azért a lexikális ismeretek is hasznosak.

A tananyag maga két dologra jó. Egyrészt ad egy közös kulturális alapot: azok, akiknek később a társadalom működtetése érdekében együtt kell majd működniük, nagyjából ugyanazokkal az ismeretekkel rendelkeznek majd, így könnyebben megértik egymást, nagyobb az esély rá, hogy hasonlóan gondolkodnak. Ez nagyon fontos, ha együttműködést és közösen kialakított víziókat várunk el a jövő generációjától. Másrészt be kell látnunk, hogy a kulcskompetenciákat önmagukban nem lehet fejleszteni, kell valami, amin keresztül gyakorolhatók. Ez olyasmi, mint a gyógyszerek esetében a vivőanyag: nem az fogja a valódi hatást elérni, a szervezet mégis rajta keresztül fogadja be a hatóanyagot. Tanulni tehát jó és hasznos, és önmagában is cél. A „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre ma már a legpontosabb válasz:

önmagam szeretnék lenni, a lehető legtöbb képességemet kiteljesítve.