Viszonylag újkori jelenség, hogy a gyerekeknek mesét olvasunk esténként, a mesélés maga viszont rendkívül ősi lehet – kétségtelenül jóval azelőttről származnak ezek a történetek, hogy először rögzítették volna őket. Ahogy Thomas Mann mondja a József és testvérei elején: „Minél mélyebbre nyúlunk a múlt világába, annál inkább azt tapasztaljuk, hogy az emberiség legkorábbi alapjai, történelme és kultúrája kifürkészhetetlennek mutatkozik.” Ami viszont bizonyos, hogy a népmesék eredetileg nem gyerekeknek szóltak, sőt valójában onnantól számított valaki felnőttnek, hogy leülhetett a tűz köré mesét hallgatni.
Ez számomra akkor vált igazán egyértelművé, amikor belelapoztam a Mesék anyákról népmesegyűjteménybe. Szívet melengető, elringató történetekre számítottam, ehelyett egészen mást kaptam: gyereküket elhagyó, vagy ami még rosszabb, elejteni vágyó, fondorlatos anyákat. Azt mondják,
ha egy népmesében az anya jó, akkor már a történet elején meghal.
De ha valaki valaha is a kezébe vette a népszerű Farkasokkal futó asszonyokat, és elolvasta például a Csontváz asszony vagy a Piros Cipellők című meséket (előbbi egy szerelmi metafora, mely rettenetes naturális részletességgel írja le egy halász és egy csontváz szerelmét, utóbbiban pedig végül le kell vágni a kislány lábát, hogy megszabaduljon attól, amire a piros lábbelik kárhoztatták: a megállíthatatlan tánctól), az is biztosan gyorsan elengedte a „mesék gyerekeknek valók” tévhitet. De nemcsak az – egyáltalán nem öncélú – brutalitás és kegyetlenség miatt mondják azt, hogy a mesék a felnőtteknek szólnak. Bár szórakoztató funkciójuk is volt, alapvetően a tudást adták át velük – ahogy Boldizsár Ildikó író, mesekutató fogalmaz Meseterápia című könyvében, „a mesei szimbólumok a tudatalattiban olyan folyamatokat indítanak el, amelyek egy idő után belátásokhoz vezetik a szenvedő és útkereső embert.” A mesehősök azt mutatják meg, hogyan tudunk erőt, bátorságot szerezni az útnak induláshoz. Másrészt a legtöbb népmese a felnőtté válásról szól, felfoghatóak egyfajta beavatásként is, melyek segítették a fiatalokat, követendő mintákat kínáltak nekik ebben a nehéz folyamatban.
Akadémiai tanulmány volt, mesekönyv lett
Hamupipőke története, amely Jacob és Wilhelm Grimm 1812-es német népmesegyűjteményében jelenik meg először az olvasóközönség számára (de rengeteg változatban él a népek hagyományában), megdöbbentheti azokat, akik csak a hercegnővé váló mosogatólány mai változatát ismerik. A Grimm testvérek elbeszélésében ugyanis a hősnő kívánságai nem egy tündéri keresztanya varázslásaitól, hanem az édesanyja sírján növekvő mogyorófától válnak valóra, amelyet könnyeivel öntöz meg. Amikor a herceg keresni kezdi azt a lányt, akinek lábfeje passzol a papucshoz (ami arany és nem üveg), a mostohanővérek nem lökdösődnek és sikoltoznak, ahogy azt a rajzfilmes változatokban teszik, hanem megcsonkítják saját magukat: az egyik levágja a nagylábujját, a másik pedig a sarka egy részét. A történet végén Hamupipőke esküvőjén megjelenik két galamb, akik nem vidám turbékolásba kezdenek, hanem inkább a mostohatestvérek szemét vájják ki.
Hamupipőke (Fotó: Bridgeman via Getty Images)
Hasonlóan kegyetlen a Piroska és a farkas is, melyben eredetileg Piroskát vagy Pirosbúboskát egyszerűen megette a farkas. A Hófehérke mesében pedig édesanyja (nem a mostohaanyja) akarja megenni lánya tüdejét és a máját, büntetésül pedig vörösen izzó vascipőben kell táncolnia, amíg holtan össze nem esik.
Mindezek ellenére a Grimm testvérek leghíresebb folklórgyűjteményét a gyermekkor meghatározó történeteinek ismerik el. Grimmék azonban a gyűjteményt akadémiai antológiaként állították össze a német kultúra tudósai számára, nem pedig esti mesék gyűjteményének szánták fiatal olvasóknak. A napóleoni háborúk politikai és társadalmi zűrzavarai közepette, amikor Franciaország meghódította a germán földeket, Jacobot és Wilhelmet a nacionalizmus vezérelte, hogy kiemeljék hazájukat és örökségüket. Német romantikus szerzők és filozófusok inspirálták őket, akik úgy gondolták, hogy a kultúra legtisztább formái, azok, amelyek egy közösséget kötnek össze, megtalálhatók a nemzedékről nemzedékre megosztott történetekben. A történetmesélés kifejezte a német kultúra lényegét, felidézte népének szellemiségét és alapértékeit. Németország meséinek összegyűjtésével a testvérek igyekeztek „megóvni őket az eltűnéstől.”
A Grimm-Tündérmesék első és második kiadású könyvei a Grimm Testvérek Múzeumának kiállításán, a németországi Kasselben (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
A népmesegyűjteménynek 40 év alatt hét kiadása jelent meg. Az 1857-ben megjelent végleges kiadás a legismertebb, és stílusában és tartalmában is jelentősen eltér az elsőtől. A testvérek azt állították, hogy „pontosan és igazságosan” gyűjtötték össze a történeteket, anélkül, hogy saját maguk belenyúltak volna. A későbbi kiadásokban Wilhelm azonban néhol már módosította a cselekményt, hogy a sötét, tragikus történetek egyes részeit gyerekbarátabbá tegye (egyébként a magyar fordítás is hagy némi kívánnivalót maga után, már ami a szövegek kicicomázását, emészthetővé tevését illeti.)
Béka, rózsa, harmatcsepp – biztosan azok, amiknek elsőre látszanak?
A híres Grimm testvérek történetei közül soknak szexuális felhangja van. A Hamupipőke történet egyes változataiban, amikor a papucs leesik a lábáról, feltárul a hercegnő lábujja, és a herceg megjegyzi annak szépségét. Egy másik híres példa a Piroska, amelyben egyes értelmezések szerint a ragadozó farkas szimbolizálja a szexuális vágyat, és a történet a túlzott bizalom veszélyeire figyelmezteti a fiatal nőket. Charles Perrault francia író, aki népszerűsítette a „Piroska” sztorit, úgy tartotta, hogy a „farkas” csábító, a történet pedig a szextől távol maradó nők metaforája. Susan Brownmiller amerikai író-újságíró még ennél is tovább megy, és azt írja, hogy „a Piroska a nemi erőszak példázata”, a főszereplő pedig teljesen passzív áldozat. A történet figyelmeztetésül szolgál a lányok számára az erdőben fenyegető veszélyekről.
Piroska és a farkas (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)
Bruno Bettelheim is azt vallotta, hogy a tündérmesék szimbolikusan fejezik ki a szexuális vágyakról, haragról, bűntudatról szóló öntudatlan fantáziákat. Bettelheim szerint a Békahercegben a béka a pénisz jelképe, a történet pedig egy lányról szól, aki végül legyőzi kezdeti idegenkedését a férfiszervtől. (A Békahercegnek egyébként két különböző befejezése van: az egyikben a hercegnő megcsókolja a békát, aki királyfivá változik, a másikban az átalakulás akkor következik be, amikor a nő undorodva a falhoz csapja a kétéltűt.)
De a békán túl az olyan szimbólumok is szexuális olvasatúak lehetnek a mesékben, mint a leszakított alma, a lenyelt virágból születő fiú, a harmatcsepptől megfoganó asszony, a rózsabokor – melyek népdalaink közismert szexuális szimbólumai is.
A lányok szexuális éréséről beszélnek az olyan közismert mesék, mint a Hófehérke vagy a Csipkerózsika. A Csipkerózsikában a 13. javasasszony megszúrja a hősnő ujját, ami a menstruáció szimbóluma. Mivel azonban Csipkerózsika még csak biológiailag érett a szexualitásra, de lelkileg nem, „álomba zuhan”, és ezalatt az időszak alatt igazán felnőtté érik. A Hófehérkében a kedves fiatal királynő ugyancsak megszúrja az ujját, ezáltal szexuálisan éretté válik és gyermeket szül.
Csipkerózsika (Fotó: Prisma/Universal Images Group via Getty Images)
De a népmesék leírták a gyermekek szexuális zaklatásának traumáját is. Ilyen például a Csodalakat című magyarországi horvát mese, mely úgy kezdődik, hogy egy kilencgyerekes család nagy szegénységben él, ám a legkisebb fiú összetalálkozik egy „bácsival”, aki étellel csalogatja magához az éhező gyereket. Később elkéri a szülőktől a gyereküket, és elkülöníti őt a családjától és az egész közösségtől is. A fiú egy pincébe kerül, ahol egy, a hordóra rácsavarodott kígyó tartja sakkban (a bácsi azt mondja róla: „Nagyon szörnyűnek néz ki, de ne ijedj meg tőle, nem bánt az téged”), a gyerek pedig annyira fél, hogy lefagy, semmit sem képes tenni. Mikor végre kiszabadul, otthon nem szól semmit, a bácsi pedig sok év elteltével is elvesz tőle mindent. Pont ez a dinamikája a gyerekek ellen elkövetett szexuális erőszaknak, így működik a trauma.
És persze pajzán, kifejezetten direkt módon is megjelenthet a szexualitás a népmesékben. A pokol kályhafűtője című mesében például a huszár azt kívánja, hogy mindennel tudjon beszélni, ami él, legyen az fű, fa, kő, állat, víz, vér, és amihez ő szól, az őneki felelni tudjon. Mint később kiderül, az elnyert csodás képesség vonatkozik a női nemi szervre is, így a huszár az útjába kerülő nőkről könnyen meg tudja állapítani, volt-e már dolguk más férfiakkal is, mert ha a nő szája nem is mond igazat, a vaginája biztosan:
– Mondjad, kis p .. uskám, bántott-e már téged valaki?
– Haggy nekem békét, vannak nekem szép tüzérjeim – felelte a p . . uska.
Mindez nem jelenti azt, hogy ezeket a meséket (az igazán szókimondó pajzán verziókat leszámítva) száműzzük a gyerekszobából, és egyáltalán ne meséljük többé a gyerekeinknek, hiszen minden korosztály másképp fogadja be a történeteket. Gondoljunk csak arra, hogy ezeket a szimbólumokat nekünk sem megy már megfejtenünk utánajárás vagy meseterápiás segítség nélkül, annyira elszakadtunk a képi gondolkodástól és a mesékben őrzött hagyományoktól. Másrészt a mese képei nem ugyanúgy jelennek meg egy felnőtt és egy gyerek lelki szemei előtt; ahogy Kreil Melinda meseterapeuta fogalmazott az nlc-nek egy korábbi interjúnkban: „Amikor azt mondom a gyerekemnek, hogy „levágták a fejét és az legurult a dombtetőről”, akkor nem tudja ezt elképzelni, mert még soha nem látott a valóságban olyan kivégzést, ahol a hóhér valakinek levágja a fejét. Azt viszont tudja, milyen, amikor kettévágunk egy paradicsomot. Így a kép elbírható lesz a számára. A gyerekek nem a gyilkosságot, az emberi élet kioltását látják a mesékben, hanem azt, hogy valaki, aki gonosz volt, kikerült a rendszerből, mert csak így állhat fel az új rend.” Vagyis a gyerekek mindig csak annyit engednek magukba a mese jelentéséből, amennyit érzelmileg még elviselnek, ráadásul még a Grimm-mesék is feloldják a borzalmakat, és megmutatják, hogy a rosszból igenis van kiút.
