Csak jó és rossz irodalom van, ennyi az egész
Időről időre fellángol a vita, hogy mi az, ami egy gyereknek való és mi az, ami nem. Mostanában a könyvek kapcsán merült fel ismét, hogy lehetnek olyan művek, amelyek jobb, ha nem kerülnek gyerek kezébe. De vajon megközelíthető-e a művészet (hiszen az irodalom is az) ilyen szempontból, vagy egyformán szól mindenkihez, még ha mást is mond egy-egy mű személyiség, életkor vagy élethelyzet szerint azoknak, akik kapcsolatba kerülnek vele?
Adamik Zsolt író felnőtteknek és gyerekeknek is szívesen ír; a nagy sikerű Bibedombi szörnyhatározó és a Távoli korom – Örménykút! szerzője azt vallja, hogy nem érdemes csak életkor szerint kategorizálni sem az olvasóközönséget, sem a nekik szánt könyveket. Az ő első igazi könyvélménye sem egy gyerekkönyv volt, mégis sokat tett hozzá ahhoz, milyen pályára lépett felnőttként.
Én nem nagyon látom a különbséget a gyerek- és a felnőttirodalom között – mondja. – Annak idején gyerekként olvastam először a Száz év magányt. Talán tízéves lehettem. A legtöbb háztartásban ott voltak a polcokon az Olcsó Könyvtár-sorozat kötetei, nálunk is; ezek közül szemezgettem, így akadt a kezembe. Emlékszem a sokkra, hogy te jó ég, így is lehet írni! García Márquez hihetetlen módon szövi a történeteit, ha valaki, ő tudja, hogyan kell mesélni. Erre éreztem rá akkor. Igazi kedvencemmé persze később vált a Száz év magány, amikor értékelni tudtam már a mélyebb rétegeit is, de az élmény egy életre meghatározó volt így is.
Fotó: Adamik Zsolt / Facebook
Szabó Magda Ókút című kötetében a gyerekkoráról vall. A könyvben szerepel egy történet, ahol részletesen leírja, hogyan találkozott először a költészettel Arany János V. László című balladáját véletlenül elolvasva. Magából a versből semmit nem fogott fel: mondhatnánk, hogy nem neki való volt. Mégis olyan élmény érte olvasás közben, ami egy életre meghatározóvá vált:
Nem értettem a verset, hogy is érthettem volna, csak zuhogtak rám a sorok, egész mivoltom belerendült anyanyelvem szavainak ilyen összefüggésben, ilyen megfogalmazásban való megjelenésére.
A végtelen és megnyugtató, addig soha még csak meg se gyűrődő kárpit, ami pár esztendős mivoltomat, mint egy második anyaméh, körbefogta, hirtelen megrepedt, s én kinn voltam a világban, védtelenül, az öntudatlanság, a művészi szépre való süketség irtózatos erejű védelme nélkül, valami tengeren sodortak a szavak, menekülés és partok nélkül, olyan hatalom tepert le, amelytől nem volt, nem lehetett szabadulás soha többé.”
Az is gyakran előfordul, hogy valaki az ifjúságinak címkézett irodalomban talál olyasmit felnőttként, ami megszólítja, és ami meghatározó élményként kíséri végig az életét.
„Én például – vallja Adamik Zsolt – Tüskevár- és Téli berek-rajongó vagyok. A Téli berek elképesztően sötét, nagyon megindító a vége, és mégis a gyerekirodalomhoz sorolják. Engem a mai napig csodálattal tölt el, amit Fekete István abban a könyvben összerakott, és nagyon sajnálom, hogy nem készült el egy harmadik rész. Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy Tutajos mit tanult abból az esetből a tónál, amikor látta valaki alatt beszakadni a jeget; és hogy milyen felnőtt vált belőle. Vagy amikor látja Matulát egyedül mulatni, az annyira szomorú, annyira emberi!
Nem hiszem, hogy egy gyerek ne tudná értékelni azt, hogy hova fejlődnek a történet hősei.
De mondok másfajta példát: szerintem nincs olyan ember Magyarországon, akár felnőtt, akár gyerek, aki ne lenne valamilyen formában Lázár Ervin-rajongó. Nagyon nehéz azt a szívhez szólást, amit Lázár Ervin művel, utánozni. Sokan törekednek rá a mai napig, de valószínűleg lehetetlen. Lázár Ervinben volt valami – ami megvolt például Csukás Istvánban is – amit nehéz megfogni. Amit írnak, egyszerre vicces, megható és szívfacsaró, ez valami egészen különleges képesség.
Attól, hogy valaki kicsi, még lehet ízlése
Az olvasót, legyen bármennyi idős is, illik komolyan venni. Ha pedig valaki célzottan gyerekeknek ír, ez hatványozottan igaz: az ügyetlenségeket, érthetetlen részleteket kevésbé bocsájtja meg olyan olvasó, aki számára minden fontos és igaz, amit csak olvas. Ha igénytelenséget vagy hazugságot szimatol, rögtönítélő bíróként már csukja is be a könyvet, és nem sok esély van rá, hogy még egyszer a kezébe vegye. A hitelesség és az őszinteség persze akkor is elvárás, ha a mű felnőtteknek szól, de a gyerekek sokkal hamarabb lefülelik azt az írót, aki nem veszi őket komolyan.
„Talán nem véletlen – mondja Adamik Zsolt –, hogy az én nagy kedvenceim írnak minden korosztálynak, vannak felnőtteknek és gyerekeknek szóló könyveik is. Én most például éppen orosz népmeséket olvasok, és borzasztóan élvezem. Ami pedig a mostanában fellángoló vitákat és balhékat illeti azzal kapcsolatban, hogy néhány könyvtől egyenesen meg kell védeni a gyerekeket: én nem is értem ezt az egészet.
A gyerekek nem hülyék, nem kiszolgáltatottjai az irodalomnak, nagyon is tudatosan választanak maguknak könyvet.
Nagyon megalázó, hogy néhányan olyan fogyasztónak nézik őket, akik mindent elhisznek. Egy kicsit érdemes lenne jobban bízni bennük, és hagyni, hogy maguk fedezzék fel a világot, és alakítsák ki a saját érdeklődésüket, ízlésüket.”
Fotó: Depositphotos
Mi a legrosszabb, ami megtörténhet akkor, ha egy gyerek kezébe olyan könyv kerül, ami nem neki való? Az nem valószínű, hogy egy életre szóló traumát szerez: ha nem szólítja meg az adott mű, akkor a kritikus kis olvasó hamar ráun, és félreteszi. Régen nem létezett külön mese felnőtteknek és gyerekeknek, mindenki ugyanazokat a történeteket hallotta egy közösségen belül, és maga döntötte el, mi fogja meg benne, szeretné-e hallani a folytatást vagy unalmasnak találja, ezért inkább faképnél hagyja a mesélőt és mással foglalja el magát. Sok történet ráadásul csak később nyer értelmet. Gyakran megesik, hogy valaki felnőtt korában kap a fejéhez: „Jaj, hát én ezt tudtam!” vagy „Jé, most jövök csak rá, ez mit jelent!”
Ezek a felismerések hatalmas élmények, és ha valaki nem találkozhat sokféle történettel gyerekkorában, akkor kimarad az életéből a későbbi rácsodálkozás öröme is.
Ugyanez a helyzet meghatározóan fontos az író szemszögéből nézve is: senki nem tud olyan visszajelzést adni, mennyire érthető és hiteles, amit a szerző alkotott, mint egy gyerek. Ezt Adamik Zsolt is megerősíti: „Ha egyszer az a szerencse ér majd, hogy családom lesz, akkor mindenképpen szeretnék a gyerekemnek történeteket írni. Most Huzella Juli színésznővel van egy közös projektünk, egy hangoskönyv, és mielőtt nekiláttunk a munkának, ő a gyerekein tesztelte a kiválasztott írásokat. Ennél nagyobb lehetőség és ajándék nincs, hiszen ők tudják a legpontosabb visszajelzést adni arra, hogy jó úton járunk-e.”
A felnőttek felelőssége
Annak, aki gyerekkönyvet ír, nagyon nagy felelősség van a vállán: lehet, hogy éppen az ő műve lesz valakinek az első benyomása arról, mit is jelent az, hogy irodalom, és mekkora élményt nyújthat az olvasás. A szókincs kialakulásában, árnyalásában is fontos szerepe van annak, mit olvas valaki. Ha egy felnőtt kezébe egy összetákolt, rosszul megírt könyv került, képes más művekhez viszonyítva megítélni; egy gyereknek nincs még meg ez az élményanyaga, így egy gyengébb minőségű könyv elveheti a kedvét attól, hogy utána egy másikkal is próbálkozzon.
Már csak azért is érdemes sokféle és minőségi irodalommal megkínálni a gyerekeket, mert ha a felnőtt választ, gyakran választ rosszul.
Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy ha egy könyv főszereplői gyerekek, akkor az gyerekkönyv, így kerülhetett a tízévesek kezébe rendszeresen iskolai kötelező olvasmányként A legyek ura, ami egy felnőtt számára is megrázó olvasmány. Vagy akár a Kincskereső kisködmön, ami hihetetlen nyelvi gazdagsága mellett nagyon sokrétű regény, és talán érdemes lenne időt hagyni arra, hogy megérjen rá, és értékelni tudja, aki a kezébe kapja. De nagy kérdés az is, hogy bármilyen jó sztorik is vannak a görög mitológiában, el kell-e olvasnia egy 14 éves kamasznak az Odüsszeiát, vagy érdemes megvárni, amíg a háttérismeretei alapján maga veszi le a polcról, vállalva a kockázatot, hogy addigra esetleg már a 30-as éveiben jár majd.
A gyerek első könyveit a szülei választják, így sokat számít, hogy ők hogyan állnak hozzá egy-egy gyerekkönyvhöz. Ha nekik maguknak is jó élményeik fűződnek hozzá gyerekkorukból, szívesebben mutatják meg a saját gyerekeiknek; vagy, ha újonnan megjelent, kortárs műről van szó, fontos, hogy a felnőttek is megtalálják benne azt, ami nekik szól, amihez kapcsolódni tudnak.
„Nem nagyon szeretnék olyasmit írni, ami csak gyerekeknek szól – mondja Adamik Zsolt. – Dolgozunk most egy bibedombi szakácskönyvön, ami egyszerre szakácskönyv és mesekönyv is. Ezt valahogy úgy próbáltam megírni, hogy az egész családnak szóljon. Az együtt főzés például szerintem egy nagyon jó alkalom arra, hogy megismerjük a másikat. Az együttlét élményét próbáltam egy mesés szakácskönyvbe belesűríteni.
Egymással időt tölteni nagyon fontos, és nagyon sok családból hiányoznak az ehhez hasonló közös időtöltések.
Persze van néhány könyv, amit én sem adnék minden gyerek kezébe. Lehet, hogy akad, aki tudna vele mit kezdeni, de H.P. Lovecraft művei például egy bizonyos érettségi szint felett befogadhatók csak, mert olyasmit sejtetnek, ami túl van az emberi képzeleten, és amihez bizonyos mennyiségű élettapasztalat adja meg a kulcsot.
De egy gyerekkel szinte mindenről lehet beszélni, ha ezt értő módon tesszük, és ha lehetőséget adunk a számára, hogy kérdezhessen, és megbeszélhesse valakivel, ami foglalkoztatja az adott könyv kapcsán.
A Bibedombi szörnyhatározó például a félelemről szól. Arról, hogyha megtudjuk, hogy mitől félünk, akkor megismerjük, és már nem is kell félnünk tőle. Én ebben hiszek: a kíváncsiságban. És abban, hogy ha egy írás igazán jó, akkor megérdemli, hogy gyerekkézbe is kerüljön.”
