Tinik szüleinek és tanárainak lenni nem egyszerű feladat, de sietve hozzá kell tennünk, hogy kamasznak lenni sem könnyen legyűrhető kihívás!
„Nemcsak a felnőttek, hanem sokszor maguk a kamaszok sem tudnak mit kezdeni azokkal a tornádószerűen feltörő érzelmi viharokkal, amelyek nem ritkán minden előzmény nélkül söpörnek végig egy derűsnek ígérkező napon. Ehhez még hozzájön a szüntelen útkeresés és a személyiség kibontakozása, ami olyan gyors változásokat hoz magával, hogy az érintettek nem győzik kapkodni a fejüket” – írja Vincenzo Capuano olasz pszichológus és viselkedésterapeuta.
Kiszámítható kiszámíthatatlanság
Hozzáteszi, hogy a tinik szervezetében zajló „hormonrobbanás” mellett az agy szerkezete is átalakul, így tulajdonképpen teljesen kiszámítható a kamaszok kiszámíthatatlansága! A gyerekkort és felnőttkort összekötő időszakban komoly nehézségekkel kell megküzdeniük, ha úgy jobban tetszik, saját magukkal kell belső harcokat vívniuk. Ez pedig nemcsak az ő hétköznapjaikat forgatja fel fenekestül, hanem mindenkiét, akik körülöttük élnek…
Az ilyenkor családilag dúló érzelmi viharokat hivatott csillapítani (a lehetőségekhez képest) az a nyílt levél, amit az olasz viselkedésterapeuta tett közzé. Úgy véli, hasznos olvasmány lehet szülőknek, kamaszokkal foglalkozó pedagógusoknak, sőt akár maguknak a tiniknek is.
Fotó: Tyler Nix – Unsplash
Kedves Szülőm,
ez az a levél, amit szeretnék, de nem tudok szavakba önteni.
Arról a küzdelemről, amiben most mindannyian nyakig benne vagyunk. Ahhoz, hogy az lehessek, aki igazából vagyok, meg kell most vívnom ezt a harcot. Nehezen tudnék erről beszélni, és attól tartok, nem is lenne sok értelme annak, amit mondanék. A lényeg, hogy tudd, hogy a mostani küzdelmeink az épülésemet szolgálják.
A fejlődésemhez kell, hogy haragudjak rád, hogy összeszólalkozzunk, vagy ha úgy adódik, utáljalak. De szükségem van arra is, hogy mindezt megértsd és álld a sarat akkor is, ha emiatt te is felhúzod magad és elviselhetetlennek tartasz engem. A veled vívott csaták kellenek ahhoz, hogy jobb legyek, hogy felfedezzem magamat és a világot. Akkor is, ha valójában nem akarok veszekedni…
Szinte mindegy, hogy min kapunk össze: azon, hogy mikor érek haza, hogy tanultam-e másnapra, a szennyes miatt, a szobámban lévő káosz, a barátaimmal szervezett programjaim vagy épp az otthon gubbasztásom miatt. A barátaim, a szerelmem vagy a társaság, amibe keveredtem, mind jó okot szolgáltat arra, hogy összecsapjunk.
Szükségem van arra, hogy ott legyél ezekben a vitákban. Talán nem is sejted, de utat mutatsz nekem azzal, ha komolyan veszed a problémáimat és beszállsz a veszekedésbe. Ebből tudni fogom, hogy figyelsz rám, és hogy itt vagy nekem ebben az új, zavaros helyzetben, ami a lelkemben kialakult. Kiskoromban tudni véltem, hogy ki vagyok én és ki vagy te, meg azt is, hogy kik vagyunk mi együtt. De most semmiről nem tudok semmit.
Újra fel kell építenem a határaimat, amire sokszor csak akkor érzek rá, ha túlfeszítem nálad a húrt. Vagy ha látszólag lerombolom mindazt, amit eddig együtt felépítettünk. Tudom, mennyire hiányzik neked az a cuki kisgyerek, aki mostanáig voltam. Tudom, mert nekem is hiányzik! Akkor minden könnyebb volt, most viszont leírhatatlanul nehéz.
Látnom, éreznem kell, hogy akármilyen szörnyű dolgokat vágok a fejedhez, vagy akármilyen rémes dolgot teszek, nem szakítanak el minket egymástól. Tudnom kell, hogy akkor is szeretsz, amikor elviselhetetlenebb és utálatosabb már nem is lehetnék. Érezni szeretném, hogy így is kitartasz mellettem, értem és értünk.
Hidd el, nem érzem magam annyira jól a bőrömben, amikor ellentmondok neked, de szükségem van arra, hogy megmutasd, mi ezt is kibírjuk együtt, hogy ezt is végigcsináljuk. Kérlek, ne fordíts most nekem hátat, ne hagyj magamra! Ugyanakkora szükségem van most rád, mint arra, hogy ellökjelek magamtól.
Ígérem, egy napon véget ér ez a harci kedv. Mint minden vihar, ez is továbbáll majd. És mindketten elfelejtjük, túllépünk rajta. Ha néha még vissza-visszatér, tudd, hogy ki szükségem van rád. Akkor is, ha ilyenkor úgy érzed, nincs sok okod arra, hogy büszke legyél rám, hogy büszke legyél arra a gyerekre, akit „ilyenre” neveltél.
Nézd el nekem, ha elfelejtem szavakkal megköszönni mindazt, amit értem tettél. Még az is lehet, hogy ezt-azt a szemedre vetek, és úgy tűnik, hogy nekem semmi sem elég jó. Ne törődj vele, mennyit morgok, kiabálok, és hogy mennyi vitát szítok. Abból se vonj le messzemenő következtetéseket, hányszor vonulok el szótlanul.
Kérlek, maradj mellettem. Szállj be a veszekedésbe, hogy tudjam, itt vagy nekem. És tudd, hogy amikor így teszel, azzal a legtöbbet adod, amit most kaphatok azért, hogy az lehessek, aki tényleg vagyok.
Szeretettel,
A kamasz gyereked
Nyitókép: Madalyn Cox – Unsplash, Forrás: Via
