Az állásinterjúkkal kapcsolatban kicsit fordítva ülünk a lovon, azt hisszük, hogy mindenáron el kell adni magunkat, pedig valójában a munkahelyeknek is pont ugyanannyi érdekük fűződik ahhoz, hogy jó munkaerőt találjanak és a mi szakértelmünket használják, mint nekünk. Sajnos azonban a valóság úgy tűnik, hogy az, hogy az állásinterjúkon olyan viselkedést és kérdéseket engednek meg maguknak az interjúztatók, hogy kimerítik a pofátlanság fogalmát.
A Redditen tette fel egy felhasználó azt a kérdést, hogy „Mi volt a legdurvább, -cikibb, -viccesebb, -pofátlanabb sztoritok egy interjúról vagy már a munkahelyről?”, amire több száz válasz érkezett, hajmeresztő állásinterjús történetekkel.
A gyerek nem lehet kérdés
Bár mindenki jól tudja, hogy nem kérdezhetnek rá az állásinterjún a törvény szerint arra, hogy tervezünk-e gyereket, mégis előfordul, a beszámolók szerint nem is olyan ritkán. Egyébként egy ilyen kérdés esetén a legjobb az, ha megmondjuk, hogy nekünk ennyi volt az interjú, köszönjük a lehetőséget, a viszontlátásra.
„Megkérdezték, van-e párom. Mondtam, igen. Majd jött, hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem megyek el szülni? Mivel fiatal voltam, elsőre nem esett le a dolog. És mondtam, hogy hát nekem nem lehet. Erre rákérdezett az interjúztató nő, hogy miért nem. Na, ekkor már elkezdtem kapiskálni, hogy WTF?”
„Az interjúztató hölgy megkérdezte tőlem, hogy van-e nehezítő körülményem? Mivel nem igazán tudtam, mit is akar tudni, így elmondtam, hogy helybeli vagyok, nincs kimutatott betegségem – itt már az arcán látszódott, hogy nem erre gondolt.
Tovább soroltam, hogy minden végzettségem megvan, amit kérnek, de szívesen tanulok új dolgokat, ekkor nyögte be fennhangon, hogy ő arra gondolt, hogy van-e KÖLYKÖM?!
Itt elpattant bennem egy húr… Mondtam, hogy van gyermekem, de őt nem nevezném sem nehezítő körülménynek, sem kölyöknek, de meglátásom szerintem ő – az interjúztató – volt, illetve lehetett az anyjának egy nehezítő körülmény. Persze nem vett fel, de persze nem is mentem volna oda.”
„Felsővezetői pozícióra interjúztam az akkori munkahelyemen, épp friss házasok voltunk és simán rákérdeztek, hogy akarok-e gyereket a közeljövőben. Amikor mondtam, hogy nem, mert nem érezzük még itt az idejét, konkrétan megkérdezték, hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem leszek terhes egy-két éven belül. Új szerződés helyett a felmondásomat írtam alá.”
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Tiszteljük egymás idejét
Az egyik nagy tanulság, amit le lehet vonni a történetekből, hogy tartsuk tiszteletben egymás idejét. A cég, ahova megyünk interjúzni, nem rendelkezik az időnkkel korlátlanul, és munkavállalóként mi sem tehetjük meg, hogy az interjúztató idejét pazaroljuk feleslegesen.
Nekem szimplán az a kedvencem, hogy én máról holnapra érjek rá személyes interjúra délután kettőkor, természetesen ráérek, jól megy, biztosítanak felőle, hogy nagyon szimpatikusnak találtak, mindenképp visszajeleznek a napokban, majd örökre eltűnnek, mint Petőfi a ködben.
„Egyszer öt órán keresztül nyúztak egy interjún, mert minden interjúztató külön akart velem elbeszélgetni. Másnap felhívtak, hogy minden jó volt, megfelelnék, de mégsem engem választanak, mert a látássérülésem miatti speciális technikai hátteret nem tudják biztosítani. A látássérülésről természetesen az interjú előtt is tudtak, a speciális technikai háttér pedig mindössze a felolvasószoftvert takarta, aminek a beszerzése nekik semmibe nem került volna, hiszen a licensz a nevemen van. Ezeket a háttérinfókat minden elbeszélgetés során el is mondtam. Hároméves sztori, de még mindig bosszant, ha eszembe jut, mert teljesen feleslegesen fektettem bele egy fél napot.”
Az a fránya fizetés
Az egyik legkritikusabb pontja az állásinterjúnak a fizetés, hiszen az élet mindenkinek pénzbe kerül. Ezért is furcsa, ha egy cég interjúztatója kiakad a pénzkérdésen, vagy nem akarja megadni azt a fizetést, ami amúgy járna a munkakör szerint. Nem szabad leértékelni magunkat, tanuljunk meg kiállni magunkért az állásinterjún is!
„Közszférából Big4 senior pozira pályáztam, a kötelező telefonos csacsogás után lement három kör szóban/írásban/magyarul/angolul, majd közölték, hogy bár igazából én vagyok a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta és számítanak rám, még jobb lenne, ha junior fizetésért (ld. az akkori nettóm mintegy 80 százalékára rúgó bruttóért) vállalnám a mutatványt, mert hát, haha, mégis csak közszféra, tudom én is, hogyan mennek ezek a dolgok. Azóta is fontolom a választ, és mindenképpen visszajelzek, amint döntöttem, igaz, közben átléptünk egy újabb évtizedbe.”
Egyszer régen kértem fizetésemelést, mert nehezen jöttünk ki a kettőnk pénzéből a párommal, az én helyemen meg volt még potenciál. A főnököm meg csak annyit mondott, hát, jól kell tudni párt választani.
„Bekérték előre CV-n az alapbérigényt. Ezt telefonon háromszor pontosítottuk. Igen, annyi. Igen, bruttó alapbér. Nem, nem a juttatási csomag összértéke – alapbér. Majd egy átlag üzemeltetői pozira öt kör interjú, egy alig 60 fős kis cégben, ahova ha évente három ember jelentkezik. Mindegyik munkanap közepén, mert a HR (=cégtulaj felesége) úgy ér rá. Ebből egyetlen kör volt szakmai, az összes többi a HR önigazolása. Hatodik körben egy díszes prezentációval karöltve közölték: az alapbér 1/3-a, emellé így-úgy boríték hó végén, meg céges »bónuszalap« amiből szubjektiv alapon (=ki a nagyobb seggnyaló) osztanak.
Tehát a be nem jelentett borítékos fizetésed egy jelentős része is a közösbe megy, amit a főnökök sleppjének osztanak vissza. De legalább van céges túrórudi, remek. Ez már akkor is ciki volt az IT-ban. Megkérdeztem, hogy akkor mégis minek kérték be az alapbérigényt (nem volt magas), minek egyeztettük le előre, ha öt interjú során sem bírták kinyögni: nekik ez nem jó. Minek fárasztottak ezzel, de tényleg?”
