Magánélet gyereknek

Mindenkinek vannak magánügyei, amelyeket csak a legszűkebb környezetével oszt meg, vagy még akár velük sem. ugyanígy mindenkinek szüksége van maga körül egy nyugodt, privát térre, ahová biztonsággal visszavonulhat. Nincs ez másképp a gyerekek esetében sem. De mit jelent a magánélet fogalma egy gyerek számára? Érti-e vajon, hogy a felnőttek meddig engednek be valakit a személyes terükbe, és ő maga igényel-e magánszférát?

Csak az enyém, csak az övé

Ahogy egy gyerek fejlődik, egyre több személyes térre és a szülőktől független magánéletre lesz szüksége. Az erre való határozott igény nagyjából hatéves kor körül alakul ki: addigra már tudja és érti a kicsi, mit jelent az, hogy valami csak rá tartozik, és senki másra. Ez egy hosszabb folyamat része, amely az énfogalom kialakulásával kezdődik, a saját igények felismerésével és kifejezésével folytatódik, de ide tartozik a magántulajdon megértésének képessége és a tudatos térhasználat is. Ha már birtokában van ezeknek a képességeknek, a gyerek határozottan tudja képviselni, mennyi csak saját magára fordított időre van szüksége, és melyek azok a helyzetek, ahol szívesen teszi próbára a saját képességeit segítség nélkül. És azt se felejtsük el, hogy a kérdésben a nemzetközi jogrend is egyértelműen fogalmaz:  az ENSZ gyermeki jogokról szóló egyezménye is világosan kimondja, hogy minden gyereknek joga van a magánélethez – hiszen ez egy alapvető emberi jog.

Dr. Angela Lamson, az East Carolina University professzora nem kevesebbet állít, mint hogy a privát szféra korai tudatosítása nemhogy gyengítené, de egyenesen erősíti a szülő-gyerek kapcsolatot, mert a határok kijelölése folyamatos kommunikációt igényel. Néhány szabály már a kezdetektől bevezethető: egészen apró dolgok ezek, mégis támogathatják a gyereket abban, hogy úgy érezze, tiszteletben tartják, mint önálló személyt.

Fotó: Getty Images

Álljon itt néhány példa a mindennapokból, a teljesség igénye nélkül!

• Ha a gyerek a saját szobájában van, vagy egyedül van egy helyiségben, érdemes előbb kopogni és megkérdezni, hogy alkalmas-e most, mielőtt belépünk. Felesleges formaságnak tűnhet a dolog, hiszen miért ne mehetnénk be egy kicsi gyerek szobájába? Mégis, ez a gesztus segít kialakítani, hogy minden családtagnak legyen személyes tere, amit a többiek tiszteletben tartanak. 
• A táska, fiók, szekrény, és minden zárható hely magánterület. Mielőtt ezekbe a szülő belenéz, beletesz vagy kivesz onnan valamit, jelezze azt a gyereknek! Valószínűleg nem lesz ellene semmi kifogása, így ez is csak egy plusz mondat, mégis sokat jelenthet az önállóság, öntudat kialakításában.
• Ha a gyerek a barátaival beszélget, akkor az ugyanúgy privát beszélgetés, mint egy felnőttek közötti diskurzus, csak rájuk tartozik, és a szülőknek csak akkor érdemes bevonódni, ha a gyerekek ezt igénylik. A téma teljesen mindegy, legyen szó akár az élet fontos kérdéseiről, akár arról, kinek milyen homokozólapátja van, attól az még csak a gyerekekre tartozik.
• Ha a szülő orvosi vizsgálatra viszi a gyereket, mindig a gyerek döntsön arról, hogy igényli-e közben a szülő jelenlétét, és ha igen, milyen szoros kontaktusra van szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát!

Ezek azok a viselkedési formák, amit bármelyik felnőtt is elvár a többi embertől, azaz: semmi különös, teljesen átlagos társas érintkezési normák. Ha a gyerek egészen kicsi korától azt tapasztalja, hogy ezek a mindennapi élet részei, egy idő után nem lesz már plusz erőfeszítés betartani a szabályokat. Ha a családon belül természetes, hogy mindenkinek van privát szférája, akkor a szülőknek is sokkal könnyebb dolguk lesz, ha egy kis egyedüllétre vágynak: hiszen a gyerekek pontosan értik, mit jelent a magánélet fogalma, maguk is megtapasztalták, milyen jó néha kicsit csak önmagukra figyelni, és azt is megtanulták, hogy milyen eszközökkel lehet ezt mások számára biztosítani. Így nem sértődnek meg, ha a szüleik azt mondják időnként: „most szükségünk van egy kis egyedüllétre”, és nem érzik úgy, hogy kimaradnak valamiből vagy cserbenhagyják őket.

Kétirányú bizalom

A most már huszonéves Lina azt mondja: ők annyira tiszteletben tartották egymás titkait családon belül, hogy ebből vicces helyzetek is származtak néha.

A legjobb az volt – meséli –, amikor hirtelen rájöttem, hogy nincs Télapó. A barátaim mesélték, hogy nekik a szüleik veszik az ajándékot, és akkor vált világossá, hogy nekem is. Érdekes, hogy nem mérges vagy csalódott voltam, hanem örültem. Arra gondoltam: milyen jó fejek, mennyire szeretnek, hogy ezt is megteszik értem! Emiatt úgy döntöttem, hogy nem veszem el az örömüket, és nem árulom el nekik, hogy lebuktak. Ez lett az első igazi titkom, hétévesen. Még évekig jött a Télapó hozzám. Azt viszont csak később tudtam meg, hogy anyuék elkezdtek aggódni, ahogy egyre nagyobb lettem. Sokat dilemmáztak, hogy most már valahogyan meg kellene nekem mondani az igazságot, mert az osztálytársaim előtt kínos helyzetbe fogok kerülni, ha kiderül, hogy én még mindig hiszek a Mikulásban, miközben a kortársaim már régen nem. Én titkoltam előlük, hogy tudom az igazságot, mert nem akartam elvenni az örömüket; ők meg ugyanígy voltak velem. Végül anyukám nagy nehezen összeszedte a bátorságát, hogy bevalljon mindent. Egy nagy, feszengős beszélgetésre készült, úgyhogy volt nagy meglepetés, amikor közöltem, hogy már rég tudom, mi a helyzet, csak olyan aranyosan titkolóztak, hogy nem akartam csalódást okozni nekik.

A már felnőtt Lina és szülei kapcsolata a mai napig bizalmas és közeli, és az, hogy a Télapó-incidens nagy családi titokként vonult be a közös történeteik gyűjteményébe, jól mutatja, hogy sokszor hajlamosak vagyunk túlaggódni dolgokat, vagy éppen túlságosan tekintettel lenni egymás vélt érzékenységére – holott néhány kérdéssel könnyű tiszta helyzetet teremteni.  A privát szféra, illetve az ennek kijelölésére és megtartására irányuló gesztusok a gyerek számára azt is jelzik: „bízom benned, hiszem, hogy felelősen bánsz azzal, ami a tiéd”. De ez az üzenet a másik irányba ugyanúgy érvényes: „bízhatsz bennem, elhiheted, hogy felelősen bánok mindennel, ami a miénk”. Azzal pedig, hogy egy szülő folyamatosan kérdez, mintát is ad arról, hogyan kell kérdezni: így ha a gyerek elbizonytalanodik valamiben, meglesz az eszköze ahhoz, hogy segítséget kérjen.

Az online térbe való átlépés a családon belüli bizalom kérdését is új nézőpontba helyezi. Erre nincsenek még jól bevált társadalmi sémák és iránymutatások,  szülők most tanulják csak, hogy mennyi az, ami még nem terhes a gyerekek számára: rendben van-e, ha valaki lájkolja vagy kommenteli a közösségi oldalakon a gyereke posztjait? Mikor a leghatékonyabb kommunikációs forma és mikor számít tolakodónak egy Messenger-üzenet? A virtuális világ valóságossá és mindennapivá válásával átértékelődött a privát szféra fogalma, nehezebben érthetőek a személyes határok. Egyfajta kommunikációs krízis ez, amivel világszerte szinte mindenki küzd napjainkban – és erre sem nagyon körvonalazódik más megoldás, mint a tiszta és bizalommal teli kommunikáció, sok kérdéssel.

Fotó: Getty Images

Kontroll és önkontroll

Természetesen vannak helyzetek, amikor a szülőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a gyereke éppen hol van és mit csinál. Az olyan kérdések, mint: „Kivel töltöd a délutánt?” Vagy: „Mikorra jössz haza?” teljesen természetesek. Mint ahogy az is természetes, hogy egy kamasznak hirtelen megnő a privátszféra-igénye. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy bajban van, depressziós, vagy függő, mint ahogy ettől sokan megijedhetnek a hirtelen viselkedésbeli változást látva. Egyáltalán nem biztos, hogy hirtelen rengeteg sötét titka és rejtegetnivalója támadt: egyszerűen csak annyi minden változik meg ebben az időszakban egy pillanat alatt, hogy azt időbe telik feldolgozni és megszokni. A gyerekkor végét mindenki elgyászolja egy kicsit, és közben megismerkedik az új figurával, akivé fokozatosan válik, ez pedig egy nagyon személyes dolog, ami befelé forduló figyelmet igényel. Ilyenkor segíthetnek a kapcsolódásban a bevált szokások, rutinok: a hagyományos hétvégi közös ebéd, az apró feladatok, amik a háztartásban rendszeresen elvégzendők, vagy csak egy-egy óra, amit a nap elején vagy végén a család egy légtérben tölt. Még ha nem is szólnak ilyenkor egymáshoz a családtagok, a lehetőség adott, így nem kell külön alkalmat keresni vagy egymás privát szféráját megsérteni ahhoz, hogy a kamaszt szóra bírják a többiek.

Az egyetlen, ami fontos: hogy bármilyen kérdés vagy szabály vetődik fel, mindenki, akire vonatkozik, értse, hogy erre miért van szükség, és a gyerek tudja, hogy az információval, amit ad, a szülő nem fog visszaélni, mert egyébként megbízik benne. És ő is tudhatja, hogy a magánélet biztosítása nem jelenti azt, hogy magára marad, ha valami gondja-baja van: a szülő ott van mögötte biztonságos háttérként, de nem tolakszik, csak vár, hogy mikor és mennyire lesz rá szükség.

Ha ez megvan, akkor magától értetődőek lesznek azok a kérések, hogy a gyerek küldjön egy üzenetet, ha változik a programja a megbeszéltekhez képest; hogy adja meg a barátok szüleinek elérhetőségét, hogy a családok kapcsolatba léphessenek egymással, ha bármi adódik; hogy a szülő követhesse, mi történik vele az iskolában. Ennek a fajta irányított figyelemnek van egy olyan előnye is, hogy a gyerekek megtanulják, mi az, amit fontos kommunikálni a családon belül, és saját maguk is elkezdenek így figyelni önmagukra és egymásra is. Azaz kialakul egyfajta önkontroll: a gyerek mérlegel és dönt, miközben figyelembe veszi a saját igényeit és másokét is. Ez olyasmi, amit minden felelősségteljes felnőttől elvárunk – ha egy gyerek vagy kamasz így kommunikál és irányítja a saját dolgait, minden esélye megvan rá, hogy kiegyensúlyozott és magabiztos ember válik belőle.