Egy hajtű. Kis lakatok. Egy italos kancsó. Egy ártó szellemeket elűző amulett. Egy apró gyűszű. Egy szív alakú vörös ruhadarab. A tárgyakat a Foundling Múzeum együttesen „The Tokens” (Zálogok) néven illeti. Az apróságokat az anyák hagyták hátra, akiket a szegénység vagy a gyermekük törvénytelenségének társadalmi megbélyegzése kényszerített arra, hogy a Foundling kórháznak adják át gyermeküket. A kis tárgyak egyfajta azonosítói lettek a gyerekeknek; innen ismerték fel a szülők, melyik árva lehet az övék. Persze amennyiben később értük tudtak jönni. Ezek a csecsebecsék a remény, az örökség és az emlékezés jelképeivé váltak, amelyek több száz évvel később is szólnak hozzánk.
A befogadástól a sorsolásig
A Thomas Coram filantróp által 1739-ben alapított kórház 1741-ben kezdett csecsemőket fogadni „érkezési sorrendben”. Az első év végére már túlterhelt lett a rendszer, ezért áttértek egy sorsolásos formára: a szülőnek kellett kihúznia a táskából, felvételt nyer-e a gyermeke. Ha fehér golyót húzott, az azt jelentette, hogy a gyermeket a sikeres orvosi vizsgálattal be lehetett fogadni, a fekete azt, hogy megtagadták a felvételt, a piros pedig azt, hogy csak akkor nyert felvételt, ha egy másik gyermek megbukott az orvosi vizsgálaton. Rengeteg londoni jelent meg ezeken a sorsolásokon, ám nem feltétlenül azért, hogy részt is vegyenek rajta. Ezekben az időkben ugyanis – meglehetősen morbid módon – ezt a szórakozás egy formájának tekintették.
A lottópolitika 1756-ig folytatódott, amikor is a brit kormány pénzügyi támogatást ajánlott fel a kórháznak azzal a kitétellel, hogy a létesítmény vállalja, hogy minden bizonyos életkor alatti gyermeket befogad. Az „Általános Fogadás” néven ismert új rendszer a felvételek óriási növekedését eredményezte, és egészen 1760-ig tartott, amikor a kormány visszavonta a támogatását, és a kórház újra áttért a petíciós/sorsolásos rendszerre. Ez időszakig a kórház nem is vezetett semmilyen írásos feljegyzést a gyermekeiket kórházba bízó anyákról és apákról. Mivel a szülők közül sokan írástudatlanok voltak, nem tudtak volna jegyzetet vagy írásos nyilatkozatot hagyni azonosítóként. A csecsemőket csak egy bilétán rögzített szám alapján azonosították, amelyen a gyermek kora, neme, ruházata és azonosító jelei is fel voltak tüntetve.
Foundling Hospital. Fotó: AS400 DB/Bettmann Archive)
A bilétát a megmaradt kis zálogokkal együtt egy csomagba helyezték, viasszal lezárták, és addig tárolták, amíg a szülő vissza nem tért a gyermekéért. Mivel nem volt más módszer a családok azonosítására, a zálogok az egyetlen kötelékké váltak szülő és gyermek között.
A felvételi folyamat lényegében tisztára törölte a gyermekek identitását, a kórházban új neveket adtak nekik, nem is akármilyeneket: Isaac Newton, William Shakespeare – csak, hogy néhány nevet említsünk a fiúnevek közül.
A tárgyak mellett a kollekcióban nagyszámú szövetminta található, gyakran ingujjak vagy szalagok, amelyeket egy kórházi nővér vágott le közvetlenül a baba ruhájából. Az állagmegóvási okokból külön létesítményben őrzött szövetdarabok, amelyeket a múzeumban számítógépek képernyőjén mutatnak be, állítólag Nagy-Britannia legnagyobb 18. századi textíliáinak gyűjteménye.
Londoni történetek
Ezek a szívszorító zálogtárgyak a 18. századi London bonyolult történetét is elmesélik. Az angol főváros akkirban egy igen veszélyes, könyörtelen város volt, merev társadalmi szokásokkal és súlyos következményekkel azokra nézve, akiknek élete a konvenciókon kívülre esett. A város erőforrásai megroppantak a megnövekedett lakosság súlya alatt, ahogy egyre többen vándoroltak ide munkát keresve. A gyerekek számára a halál biztosabb volt, mint az élet: a londoni csecsemőhalandóság az 1700-as évek elején 75 százalék volt.
London azonban a változás küszöbén állt, és az olyan intézmények, mint a kórház, kezdtek bizonyos szintű együttérzést tanúsítani a szegény vagy nem házas szülők és gyermekeik iránt.
Fotó: Getty Images
Bár a zálogok megőrzésének gyakorlata szükségtelenné vált a nyugtarendszer 1760-as bevezetése után, a rendszer annyira kiforrott, hogy a csecsemőket egészen az 1790-es évekig így fogadták be. Ezek a tárgyak ma egy gyűjteményt alkotnak, de mindegyiknek megvan a maga megrendítő története a veszteségről, a kétségbeesésről és a reményről. Az 1741 és 1760 között kórházba került több mint 16 000 zálogtárgy közül végül csak 152 került vissza családjába. A kórházat 1954-ben bezárták, ma Coram néven üzemel. A szervezet jelenleg az Egyesült Királyság egyik legnagyobb örökbefogadási ügynöksége.
