Nem volt még cikk, amit ennyiszer kezdtem el, majd töröltem ki, és kezdtem újra. Az elmúlt hét eseményei olyan gyorsan történtek, hogy csak kapkodtam a fejem. Amikor először belefogtam az írásba, még fel sem merült, hogy a bicskei igazgatóhelyettes elnöki kegyelmének bármilyen politikai következménye lehet. Úgy tűnt, ez is egy ügy lesz a sok közül, amit a szokásos elhallgatással, tereléssel, személyeskedéssel meg tud oldani a kormányzati kommunikáció. Nyilván sok tényező vezetett oda, hogy ez ebben az esetben nem sikerült. Ám nincsen semmi okunk az örvendezésre. Lemondott két politikus. Azt, hogy mennyiben ők voltak a fő felelősök, majd az utókor eldönti. Az viszont egyértelmű, hogy nem voltak egyedül, és mint általában, most sem derül ki majd, hogy kit terhel még felelősség.
Még nagyobb baj, hogy ezzel a két lemondással semmi nem változik.
Nem lesz rendszerszintű változás, és a magyar társadalom egy fikarcnyival sem lett biztonságosabb hely a gyerekek számára. Ahhoz még nagyon sok mindennek kellene történnie – és elsősorban mindannyiunk fejében. Sokan tudják, hogy a fiatalkori abúzus témájában nekem is van érintettségem, magam is áldozat vagyok. Nagyjából egy éve írtam meg azt a cikket, amiben beszámoltam erről. Az én esetem évtizedekkel ezelőtt történt, szakértő segítségével feldolgoztam már. Akkoriban alig hallottunk ilyen dolgokról, nem tudtuk, mik a gyanús jelek, amikre figyelnünk kell, és főleg nem tudtuk, hogy mit kell tennünk az áldozatok védelmében. A mai gyerekek sokkal szerencsésebbek. Vannak alapítványok, ahova lehet segítségért fordulni, néha a hivatalos szerveknek is sikerül elfogni és megbüntetni az elkövetőt, egyházi részről pedig minden egyházmegyében van egy hivatal, ami csak ezekkel az esetekkel, azok felderítésével, és az áldozatok segítésével foglalkozik. Mégis messze vagyunk még az ideálistól.
Boldogok, akik sírnak
Hodász András sorozatában olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk. A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.
Ha lenne olyan téma, amiben szívesen vennéd András írását, írj az ugyfelkapu@nlc.hu címre!
Amikor én előálltam a saját történetemmel, sokféle reakciót kaptam. Nem kevés támogató üzenetet, amikért hálás vagyok, de számtalan támadást is cikkekben, kommentekben:
- Miért most írom meg, nyilván csak a rivaldafény kell. (Személyeskedés, hiteltelenítés.)
- Nem is történt olyan nagy dolog, csak felfújtam. (Relativizálás.)
- Miért nem védtem meg magam? (Áldozathibáztatás.)
Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy csak a saját sebeimet akarom nyalogatni, fontos leírnom, hogy nem lepődtem meg. Nem kaptam mást, mint amit korábban, papi szolgálatom alatt tapasztaltam azokban az esetekben, amelyek eljutottak hozzám.
Ha egy áldozat össze is szedte a bátorságát, és segítséget kért a környezetétől, jó eséllyel ugyanezzel a hozzáállással találkozott: értetlenség, felelősséghárítás, széttárt kezek.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
Mire beszélni tudtam az érintettekkel, már sokszorosan sebződtek ezektől a rossz reakcióktól. Magyarországon elsősorban nem a politikai felső vezetéssel van baj, hanem, hogy ennyi évtizeddel az első nyilvánosságra került eset után még mindig nem tudjuk, hogy hogyan reagáljunk, ha valaki hozzánk fordul. Mára minden szülőnek, nagyszülőnek, tanárnak, nevelőnek, rendőrnek tisztában kellene lennie az ilyenkor szükséges lépésekkel. Azért különösen fontos ez, mert az esetek nagyjából tíz százalékában történik meg egyáltalán, hogy az áldozat segítséget kér. És meg kell értenünk, hogy miért.
Egy ilyen traumát az ember mélyen eltemet magában, sokszor éveken át. Eltemeti, mert szégyelli. Azon vívódik, hogy talán ő is hibás (pedig nem az), hogy mit csinálhatott volna másként. Haragszik, elsősorban magára, és ez nagyon is zavaró érzés. És szorong a gondolattól, hogy valamikor, valaki megtudja, és akkor másképp fog nézni rá. Megbélyegzett, és piszkos lesz mások szemében, hiszen önmagát is annak látja.
Aztán, amikor mégis összeszedi a bátorságát, a történet elmesélése visszahozza és megerősíti az emlékeket és érzéseket, amiket évek hosszú munkájával elnyomott magában. Tulajdonképpen újra traumatizálódik.
Ezért bevett gyakorlat fejlettebb országokban, hogy ilyen esetben az áldozatot az eljárás során csupán egyszer hallgatják ki, pszichológus jelenlétében, biztonságos környezetben, majd rögzítik a vallomását, és később azt használják. Fényévekre vagyunk ettől Magyarországon. Nem csoda, ha sokan úgy döntenek, hogy inkább hallgatnak, nem teszik ki magukat ennek a fájdalomnak. Szülők, gondoljatok bele! Talán éppen a ti gyereketekről van szó! Ismered-e annyira őt, hogy biztosan ki tudd jelenteni, hogy nem rejteget semmilyen szörnyű emléket, mélyen eltemetve magában? Ne válaszolj azonnal erre a kérdésre! Inkább emlékezz vissza: mikor volt utoljára, hogy olyan dolgot osztott meg veled valamelyik gyereked, amiről nehéz volt beszélnie?
Az elnöki kegyelemmel a rejtőzködő áldozatoknak üzentük most, hogy jól is teszik, hogy hallgatnak, mert ha iszonyú küzdelmek árán végig is viszik az eljárást, minden hiába, hisz az elkövető megúszhatja. Azt üzentük több száz szorongó, mentális problémákkal küzdő fiatalnak, hogy nem segítünk nekik.
Nem biztos, hogy felfogjuk, mekkora kárt okoztunk ezzel. Hány gyerek fogja ezután meggondolni, hogy szóljon-e bárkinek arról, ami vele történt? Hány pedofil bűnelkövető kapott ezzel megerősítést, hogy csinálhatja tovább titkos üzelmeit?
Üdvözlöm a lemondást, mint személyes felelősségvállalást, és a hatásvadász politikusi nyilatkozatokat, amik bizonygatják, hogy a pedofiloknak nincs kegyelem. Eddig sem kellett volna, hogy legyen. Viszont Magyarország csak akkor lesz valóban biztonságos hely, ha minden felnőtt számára készségszintű lesz a figyelmeztető jelek felismerése, amik egy gyermek életében rejtett traumára utalnak, és a hatóságok végre megfelelően kezelik az ilyen helyzeteket. Ha megelégszünk most azzal, amit eddig elértünk, ugyanúgy cserben hagyjuk a védteleneket. És akkor valójában nem történt semmi.
