Az agresszió része minden állat és az ember természetes viselkedéskészletének is – megvan a maga szerepe a kommunikációban. Jól jöhet például, ha valaki úgy érzi, hogy veszélybe került, és nem lát rá módot, hogy elmeneküljön; praktikus lehet akkor is, ha bizonyos előjogokat kell kivívni, vagy egy közösségen belüli pozíciókat tisztázni vagy megerősíteni. A magyar kifejezés: „erőszak”, nagyon szemléletes, mert benne van, hogy ilyenkor valamit fizikai fölénnyel és nem érvekkel vagy más, békésebb viselkedésmintákkal érünk el. Csakhogy szeretünk úgy gondolni magunkra, mint olyan fajra, ami kiemelkedett az állatvilágból – ebben az esetben azt is érdemes mérlegelnünk, hogy mennyire engedjük egy-egy helyzetben, hogy az ösztöneink irányítsanak.
Attól, hogy természetes, még nem muszáj csinálni!
A modern társadalmakban a társas együttélés szabályai közé nem került be az agresszió, és törvényi keretek szabályozzák, hogyan kommunikálhatunk egymással úgy, hogy mások szabadságjogait tiszteletben tartjuk. Ezzel együtt is vannak olyan esetek, amelyek megítélése kétséges: bár agresszió, mégis sokan legitimnek érzik.
Ha egy gyerek megüt egy gyereket, azt agressziónak nevezzük.
Ha egy gyerek megüt egy felnőttet, azt ellenségeskedésnek nevezzük.
Amikor egy felnőtt megüt egy felnőttet, azt támadásnak nevezzük.
Amikor egy felnőtt megüt egy gyereket, azt fegyelmezésnek nevezzük.
– mutat rá Haim Ginott gyermekpszichológus Szülők és gyermekek című könyvében, utalva arra, hogy sokszor kifejezetten megengedőek vagyunk saját magunkkal szemben, ha egy viselkedésformát indokolni szeretnénk.
„Az, hogy mi számít fenyegető viselkedésnek egy adott helyzetben, az sok mindenen múlik – állítja Ginott. – Nem kell feltétlenül fizikai bántalmazás ahhoz, hogy valaki úgy érezze, hogy megfenyítették. Sokszor egy-egy kifejezés legalább akkorát tud ütni, mint egy kéz, de lehet fenyítés a hangerő megemelése vagy a fizikai mozgás korlátozása (lefogás, sarokba szorítás, a másik fölé magasodás) is.”
A gyerekekkel szembeni fizikai erőszak alkalmazásának különösen mély kulturális gyökerei vannak. A történelem során a gyerekeket nagyon sokáig nem vették emberszámba, úgy tekintettek rájuk, mint alacsonyabb rendű lényekre, akik a szüleik tulajdonát képezik, de bármely más felnőtt is rendelkezhet felettük, ha úgy hozza a helyzet.
fotó: getty images
Ennek köszönhetően a gyerekek gyakran saját érdekeiket olyan eszközökkel próbálták érvényesíteni, amelyek a társadalmi normáknak nem feleltek meg: lopással, szökéssel, fizikai erejük próbálgatásával. Ezek fizikai megtorlása teljesen természetesnek számított.
Az Egyesült Államokban csak 1974-ben vált törvény által is elítélendővé a gyermekbántalmazás, és még ekkor is csak a testi fenyítést sorolták ide: sem a verbális agresszió, sem a lelki terror nem számított törvénybe ütközőnek. Ma már természetesen más a helyzet: de ma is köztünk él az a generáció, aki a korábbi szabályok között nevelkedett, és maguk is szülők, nagyszülők, akiknél előbukkanhatnak az annak idején saját bőrükön megtanult gyermeknevelési normák egy-egy nehéz helyzetben.
Próbáljuk megérteni, mit szeretne a másik!
Sokszor a gyerekek azért hágnak át szabályokat, mert nem ismerik azokat, vagy tévednek, és rosszul használják a már meglévő ismereteiket. Ha egy óvodás a fehér falra rajzol, egyáltalán nem biztos, hogy rongálási szándékkal teszi. A nagy, fehér felület vizuálisan nagyon hasonlít egy papírlaphoz, arra lehetett firkálni, miért ne lehetne akkor mindenre, ami nagy és fehér? Ez egyszerű tévedés, amire megtorlással – kiabálással, kézre ütéssel, a rajzkészlet elkobzásával – reagálni nem biztos, hogy célravezető. A gyerek félni fog, de lehet, hogy ismét rosszul általánosít, és a rajzolástól megy el a kedve, vagy éppen az adott szobában fog szorongani. Nem minden „rosszalkodás” mögött van dac vagy a határok feszegetése; a világ megismerése hosszú folyamat, és sok tévedéssel jár.
Sok szülő úgy gondolja, hogy otthon, szerető közegben, ismert személytől kapni egy fenékre verést még mindig sokkal jobb, mint egy idegentől, mert hiába agresszív maga a tett, mégis van mögötte egy szeretetteljes kapcsolat és egy pozitív, nevelő szándék. Sokan kifejezetten nosztalgikusan emlegetik saját hasonló emlékeiket. Ki ne hallotta volna már életében egy-egy beszélgetés során, hogy „szigorúan, de igazságosan neveltek, kaptam néhány atyai pofont, ember lett belőlem”, vagy „nagy csibész voltam, a fél gyerekkoromat a sarokban állva töltöttem”?
Az ilyen, látszólag kellemes hangulatú visszaemlékezések valójában az önvédelem formái.
Sokkal könnyebb úgy nyugodt, kiegyensúlyozott felnőtt életet élni, ha úgy érezzük, hogy minden okkal történt velünk, és nem azzal a tudattal élünk, hogy a világ veszélyes és kiszámíthatatlan hely, ahol a hozzánk legközelebb állók is ellenünk fordulhatnak. Azok, akik ilyeneket mondanak, most jól vannak – de nem biztos, hogy jól lennének, ha szembenéznének mindazzal, ami történt velük.
Gyakori hivatkozási alap hogy néha életmentő lehet a határozott fellépés. Ha egy gyerek figyelmetlenségből vagy tudatlanságból életveszélybe sodorja magát, akkor meg kell neki tanítani, hogy többet ne tegyen ilyet. Nézzünk egy kifejezetten sablonos példát! A gyerek az út mellett labdázik, a labda legurul a járdáról, ki az úttestre. A gyerek elindul utána, nem törődve azzal, hogy mekkora a forgalom. A szülő utánarohan, megragadja a karját, és visszarántja a biztonságos járdára. Ezzel valószínűleg megmentette a gyereket egy súlyos sérüléstől, de az is lehet, hogy a közvetlen életveszélytől. Rémült és dühös. Mérges magára, amiért felügyelet nélkül hagyta a gyereket, és nem mondta el neki korábban, mit kell tennie hasonló helyzetben. Ennek a feszültségnek valahol ki kell sülnie.
Ilyenkor történhet meg az, hogy a szülő megrázza vagy megüti a gyereket, kiabál vele, vagy valamilyen hosszabb távú büntetést szab ki rá.
Csakhogy ekkorra már a gyerek is halálra rémült. Látta a forgalmat, látta, hogy veszélyben volt, elvesztette a kedvenc labdáját, és ami a legmélyebb nyomot hagyta benne: látta, hogy a szülő olyan gyorsan és határozottan reagált, ahogyan még talán soha. Ez így együtt bőven elég arra, hogy egy életre megjegyezze a történteket, és tanuljon az esetből. Benne is van feszültség, amit szeretne levezetni: valószínűleg sírással fogja kiengedni a gőzt. A szülő ilyenkor akár át is ölelheti, és kölcsönösen megnyugtathatva egymást, erősödhet a kapcsolatuk azáltal, hogy együtt oldottak meg egy veszélyes helyzetet. Ugyanaz a helyzet, kétféle megoldás, de a kettő közül az egyikből mindenki rosszul jön ki. És nem mellékesen a szülő kétféleképpen is veszélyezteti a gyereket: egyrészt a hanyagságával, másrészt bántalmazással.
fotó: getty images
Lehet nevelni büntetés nélkül?
A fizikai büntetés a szülői nevelés egyik legintenzívebben vizsgált aspektusa, és mióta csak kutatják a témát, a XX. század közepe óta, egyetlen olyan eredmény sem született, amely azt mutatja, hogy a büntetés bármilyen formája adatokkal igazolhatóan hasznos nevelési eszköz lenne. Elizabeth Gershoff, az austini Texasi Egyetem professzora és Andrew Grogan-Kaylor, a Michigani Egyetem munkatársa közös kutatásuk során 75 korábbi vizsgálat eredményeit összegezték, melyekben összesen 161 ezer gyermek vett részt. Három fontos állítást fogalmaztak meg végkövetkeztetésként. Az első: nincs arra bizonyíték, hogy a fizikai büntetés tartósan megváltoztatná volna az eredeti, nem kívánt viselkedést. A második: 13 hosszú távú, egyértelműen káros hatás azonosítható, amelyek akkor alakulnak ki ha egy szülő büntetéssel neveli a gyermekét. Ezek a következők:
- bizonytalan erkölcsi érzék,
- gyermekkori agresszió,
- antiszociális viselkedés,
- más emberekre vagy környezeti elemekre irányuló zavaró vagy káros viselkedés,
- fokozott internalizációs viselkedési problémák (szorongás vagy depresszió tünetei),
- gyermekkori mentális egészségügyi problémák,
- megromlott szülő-gyerek kapcsolat,
- károsodott kognitív képességek és romló tanulmányi eredmény,
- alacsonyabb önbecsülés,
- fizikai bántalmazás áldozatává válás,
- antiszociális viselkedés felnőttkorban,
- mentális egészségügyi problémák felnőttkorban,
- alkohol- vagy kábítószer-visszaélési problémák,
- testi fenyítés alkalmazása felnőttkorban.
A kutatók harmadik, talán legijesztőbb állítása, hogy a rendszeres büntetés ugyanolyan nyomot hagy az ember lélekben, mint egy gyermekkorban elszenvedett trauma, és ez később, felnőttkorban akár olyan krónikus fizikai betegségek kialakulásához is vezethet, mint a cukorbetegség, a szív- és érrendszeri problémák vagy a krónikus obstruktív tüdőbetegség. Erre a felfedezésre alapozva kialakítottak egy olyan, tíz kérdésből álló, beszélgetés formájában végzett szűrővizsgálatot, amelyet fizikai és mentális betegségek kockázatainak azonosítására ajánlanak annak reményében, hogy ezzel hozzájárulhatnak a fent felsorolt problémák korai felismeréséhez és eredményesebb kezeléséhez.
Az ehhez hasonló adatok azt mutatják, hogy a büntetés és a bántalmazás között hatásában nincsen különbség, még ha jogilag ingoványos is a kettő közötti határ.
Az ember értelmes lény, érvekkel meggyőzhető, képes fejben végigfuttatott folyamatokból is tanulni. A kulcs tehát a kommunikáció: meg kell tanulnunk értelmezni egymás viselkedését, eszközöket keresni arra, hogyan értessük meg magunkat másokkal, még ha a másik fél egy gyerek is, sőt, különösen akkor. Az elmúlt évtizedekben etológusok és trénerek százai bizonyították, hogy bármilyen élőlény magas hatásfokkal tanítható pozitív megerősítésen alapuló módszerekkel: miért éppen az ember lenne ez alól kivétel?
