Gyászt mindenki átél élete során, aki elég szerencsés ahhoz, hogy hosszabb ideig éljen, és tartalmas kapcsolatai legyenek másokkal. Az azonban, hogy hogyan birkózunk meg a veszteségeinkkel, teljesen egyéni. Egy-egy fájdalmas élmény során sokat segíthet, ha van valaki, akivel megoszthatók az ilyenkor feltoluló érzések. Ez lehet egy közeli hozzátartozó, egy barát, de sokszor jót tesz, ha valaki olyanhoz fordulhat a gyászoló, aki más nézőpontot képvisel, távolabb áll a történtektől.
Nem kell magunkra maradnunk
Rácz Katinka szociális munkás, gyásztanácsadó az egyike azoknak, akik hivatásuknak tekintik, hogy másoknak segítséget nyújtsanak a gyászfolyamatok megélésében.
„Magyarországon Polcz Alaine nevéhez fűződik ez a fajta segítségnyújtás – meséli. – Hazánkban 1991-ben az általa vezetett Magyar Hospice Alapítvány megalakulásával jelent meg a hospice szemléletű ellátás. E munka során Polcz Alaine észrevette, hogy a hozzátartozók mennyire magukra maradnak a gyászukkal, és felmerült benne, hogy őket is jó lenne segíteni ebben a megterhelő folyamatban. 1998-ban alakult meg a Napfogyatkozás munkacsoport, és nemsokára elindult az első gyásztanácsadó képzés Polcz Alaine és Farkas Ibolya vezetésével. Közben a munkacsoportból egyesület lett és az akkori elnök, Singer Magdolna kezdeményezésére 2016-ban újraindult a gyásztanácsadó képzés. Ezen kívül napjainkban már többféle képzés elérhető, és sokféle elnevezéssel találkozhat az, aki a gyászában keres magának segítséget: gyászkísérő, gyászterapeuta, gyász-specialista, és így tovább.
A gyásztanácsadó elnevezés eredete az angol grief councelor, amit többféleképpen is lehet fordítani: konzultáció, megbeszélés. Tanácsot igazából csak nagyon ritkán és csak praktikus dolgokban adunk: például temetkezéssel kapcsolatos gyakorlati tudnivalókkal kapcsolatban, vagy szakirodalmat, önsegítő könyveket ajánlunk egy-egy felmerülő témához.
A gyásztanácsadás valójában egy interaktív folyamat, amelyben a beszélgetésen, közös gondolkodáson van a hangsúly, mely közben nagy figyelem van azon, hogy a gyászoló személyisége, világképe, gondolatai, érzései, megélései terepet kapjanak.
Gyásztanácsadó »szakma« önmagában nincsen: a segítő szakembernek mindig van egy alapképzettsége, például pszichológus, mentálhigiénés szakember, szociális munkás. Én a legpontosabbnak a »gyász-informált segítő« kifejezést érzem, ha erről a területről beszélünk.”
Rácz Katinka
Bár ez a lehetőség adott, sokan szakember nélkül birkóznak meg a gyászukkal. Ez egyáltalán nem baj: az, hogy ki mikor érzi úgy, hogy segítségre lehet szüksége, nagyon egyéni, és sok körülménytől függ. Segítséget kérni egyébként sem könnyű, és a veszteségek témája körül a mai napig sok tabu és félreértés kering, amelyekkel az ember sokszor csak akkor szembesül, ha személyesen válik érintetté.
„Vannak olyan veszteségek, amelyet a környezet nem feltétlenül ismer el vagy éppen felülbírál, nem tekinti veszteségnek, ezért nem együttérző a gyászoló érzéseivel sem – mondja Rácz Katinka. – Ezt hívjuk elvitatott gyásznak. Ilyen lehet a perinatális gyász például, azaz ha egy magzatot veszít el valaki; de akár egy társállat meggyászolása is okozhat másokban olyan megütközést, ami miatt a gyászoló magára marad az érzéseivel. Van, hogy a környezet stigmáival, előítéleteivel kell szembenéznie egy gyászolónak, például egy öngyilkosság okozta veszteség esetében.
Az is nehézséget okoz, hogy az egészségügyi ellátási rendszeren belül intézményesült a születés és a halál, így sokan idegen környezetben, szeretteiktől távol, egyedül halnak meg, a hozzátartozóknak nincs lehetőségük részt venni az életvégi gondoskodásban, nincs mód a méltó búcsúra. Ez megnehezítheti majd a gyászmunkát.
Ez a Covid-időszak alatt még inkább megmutatkozott, hiszen a korlátozások miatt látogatni sem lehetett a hozzátartozókat, sok gyászoló számolt be az ebből fakadó hiányról és tehetetlenség érzésről: nagyon nehéz feldolgozni, hogy az utolsó képük az, hogy a szerettük beszáll egy mentőautóba és aztán egyszer csak megérkeznek a temetéshez szükséges kitöltendő dokumentumok. És a gyász, sok mindennel együtt egy nagyon elszigetelő élmény: még egy jól működő családon belül is előfordulhat, hogy valaki magára marad az érzéseivel, hiszen körülötte mindenki más is gyászol, nehéz lehet egymás érzéseire is figyelni. Ilyenkor jól jöhet, ha van egy olyan személy elérhető közelségben, aki nem részesül ugyanabból a gyászélményből, mégis empatikusan tud reagálni, és bizalmasan lehet beszélgetni vele a történtekről.”
Segítenék – de hogyan?
A gyász a veszteségekre adott összetett emberi reakció. Maga az élmény nem kapcsolódik feltétlenül halálesethez. Elveszíthetünk valakit úgy is, ha elmúlik egy barátság vagy szerelem; ha lakóhelyet vagy munkahelyet váltunk. El lehet veszíteni egy életcélt, tárgyakat, otthont, a lista szinte a végtelenségig folytatható. Minden ilyen veszteségnél megjelenhetnek gyászreakciók, és az igény is, hogy az érintett segítséget kapjon a feldolgozáshoz.
„Azt is fontos tudni, hogy nem minden veszteséget követ törvényszerűen gyász, és ez is teljesen rendben van – mondja Rácz Katinka. – De bizonyos veszteségekhez, például a szülők elvesztéséhez kötődhet egyfajta kulturális elvárás, hogyan illik gyászolni őket, hogyan kell éreznünk. És vannak olyan élethelyzetek, amikor a környezet elvitathatja a gyászolótól a felépülés jogát: olyan szülők esetében, akik a gyermeküket vesztették el, beszámoltak arról, hogy míg ők úgy érzik felépültek és megélik az élethez való visszafordulást, a környezetük nem engedi meg feltétlenül számukra ezt, mert azt várják el, hogy egy ekkora traumából ne gyógyuljanak ki. Ilyen esetetekben is sokat segíthet egy gyásztanácsadóval való beszélgetés.”
Sokan, akik már átéltek veszteségélményt, azt is megtapasztalták, hogy a környezetük mennyire nem tud mit kezdeni velük, amikor gyászolnak. A reakciók skálája széles lehet az elkerüléstől az együtt síráson át a mindenáron nevettetésig.
„A gyász körüli tabusítás abból is ered szerintem, hogy az emberiség egyik legfelkavaróbb, legfontosabb problémája mindig is a végesség, a halandóság volt, és napjainkban is legtöbbünknek gondot okoz ennek elfogadása – mutat rá a szakember.
Aki gyászol, azzal éppen az történt meg, amitől rettegünk: elveszített számára valami nagyon fontosat. Ebből fakadhat a részvétlenség, türelmetlenség, amikor megpróbálunk egy gyászolót eltávolítani az érzéseitől, igyekszünk mindenáron felvidítani.
Jó, ha tudjuk, hogy ennek sokszor éppen ellentétes hatása van: a gyászoló azt élheti meg, hogy nem fogadjuk el az érzéseit, nem illendő ilyen állapotban lennie. Az, hogy hogyan fordulunk egy gyászolóhoz, tanulható, és nem véletlenül születik erről olyan sok cikk, egyre több ilyet látok, amit remélem, hogy sokan olvasnak is. Vannak pozitív változások – ez persze nem vigasztalja azt, aki semmi ilyesmit nem tapasztal, amikor éppen szüksége lenne rá.”
Fotó: Getty Images
A legegyszerűbb és leghasznosabb, ha maga a gyászoló mondhatja meg, hogy az adott pillanatban éppen mire van szüksége. Ha valaki segíteni szeretne, a legtöbb, amit megtehet, hogy kérdez, aztán meghallgatja és elfogadja a választ.
„Egy gyászoló igazi érzelemcunamit él át – mondja Rácz Katinka. – Minden hullámzik, változik benne, az is, hogy éppen a veszteségére, vagy a felépülés felé mutató folyamatokra koncentrál éppen. Ezért nagyon fontos, hogy aki valóban segíteni szeretne az próbáljon meg erre ráhangolódni. Lehet, hogy úgy látogatjuk meg a barátunkat, hogy együtt akarunk szomorkodni vele, miközben ő épp kifestené a lakását vagy kirándulni menne, akkor ehhez kell csatlakoznunk, még ha nem is erre készültünk eredetileg. A legjobb minél kevesebbet mondani, és minél figyelmesebben hallgatni.”
Minden érzés érvényes!
Ami magát a gyászolót illeti: az, hogy milyen mélyen érinti a veszteség, leginkább attól függ, milyen minőségű kapcsolat kötötte ahhoz, akit vagy amit elveszített. A folyamat során, amin végigmegy, maga is megváltozik, fejlődik, és az átélt élmény egy idő után beépül a személyiségébe, azzal együtt él tovább.
„Ezért is szeretem azt a mondatot, hogy nem a gyászodat gyógyítod, hanem a gyászod gyógyít téged – mondja Rácz Katinka. – Mert a gyász egy természetes emberi reakció, és a felépülés egy komplex folyamat, amely a testet és a lelket egyaránt érinti. Az első és legfontosabb lépés annak elismerése, hogy a veszteség visszafordíthatatlan. Ezzel félelmetes és nagyon fájdalmas szembenézni. És azzal is, hogy el kell fogadni: mostantól minden más lesz, én is megváltozom, és együtt fogok tudni élni azzal, amivel most küzdök.
Azt is fontos tudni, hogy a tiszteletet sokféleképpen meg lehet adni annak, akit elveszítettünk, nemcsak a szomorúsággal, ennek is meg kell keresni a módját.
Ezekben sokat segíthet egy gyásztanácsadó, vagy egy sorstárs-csoport, bátorságot adhat a szembenézéshez, ha van kivel megosztani ezeket a mély érzelmeket. A Napfogyatkozás Egyesület egyik fontos küldetése mindig is a sorstárs csoportok népszerűsítése volt és most is az. Óriási segítséget jelent együtt lenni gyászoló sortársakkal.”
Vannak, akiknek életútjuk során több veszteséggel kell megküzdeniük, mint másoknak. Rutinosak – mondhatnánk, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem egészen így működik.
„Erőforrás lehet, hogyha már valamit túléltünk, valamivel már megküzdöttünk, mert tudjuk, hogy képesek vagyunk végigmenni a folyamaton – mondja a szakember. – De mivel a kapcsolat minősége a visszafordíthatatlan végességben is megmutatkozik, érhet minket sok veszteség után egy olyan, amire azt mondjuk, hogy ez most mindent visz, és ilyen még soha nem történt. Ilyenkor tud nagy segítséget adni az az informáltság amit egy gyász-informált segítő át tud adni a gyászolónak.
Nagyon sokat hozzátesz a felépülési folyamathoz, ha valaki informált, tudja miben van, mi történik vele éppen, mert akkor kevésbé ijesztő az érzések kavargása, intenzitása.
Vannak irányzatok, amelyek kifejezetten azt mondják, hogy ha az életünk során szembenézünk a végességünkkel, megpróbáljuk elfogadni azt, akkor az életet is jobban megtiszteljük. Én is azt tapasztalom, hogy a halálról való gondolkodás leginkább az életről szól, és ez a gondolkodás átrendezheti a világképünket, ami a veszteség tényét nem könnyíti ugyan meg, de a felépülés folyamatát segítheti. És ezt segítheti az úgynevezett előgyász is, ami elindulhat akkor is, ha még nem lehet tudni, hogy bekövetkezik-e a veszteség, és bekövetkezhet akkor is ha az érintett tudatában van a hamarosan bekövetkező veszteség tényének. De ez sem garancia.
A gyászunk felülmúl minden gyászelméletet. Az sem garancia saját magam számára, hogy én gyásztanácsadó vagyok, és sok gyászfolyamatot végigkísértem már; attól még a saját élményem lehet nagyon felkavaró vagy küzdelmes. Az ember nem tudhatja előre, hogy akkor majd, az adott pillanatban pontosan milyen lesz. De azt tudhatja, hogy minden érzésének helye van, és a gyász egy olyan folyamat, ami fájdalmas ugyan, de végigjárható.”
Fotó: Getty Images
Gyászmunka és világbéke
A szembenézés és a tudatos gyászfeldolgozás mindenkinek egyénileg is fontos, de van ennek egy sokkal magasabb, társadalmi szintje is. „Én akár addig is elmennék, hogy ez lehet a világbéke egyik oszlopa – mondja Rácz Katinka. – Egyéni, csoportos, társadalmi és kulturális szempontból is felelősségünk szerintem, hogy képesek legyünk a veszteségekről és azok feldolgozásáról közösen is gondolkodni. Így érhető el, hogy megéljünk egy-egy gyászfolyamatot anélkül, hogy közben másoknak kárt okozzunk, és megtanuljunk a veszteségeinkkel együtt élni, beépítve azokat a kollektív emlékezetbe. Súlyos problémák alakulhatnak ki emberi kapcsolatokban és nemzetközi konfliktusok, háborúk törhetnek ki amiatt, ha ez hiányzik.
Társadalmi felelősségünk az, hogy elismerjük egy egyén vagy egy csoport gyászát és a veszteségeket, hogy kiderüljön az igazság, hogy kimondjuk a felelősséget, és legyen tér és mód a közös emlékezésre, gyászra.
Ha ez nincs, akkor nagyon nehéz megbirkózni az igazságtalanság érzésével, és ebből további veszteségek, tragédiák, bosszú és pusztítás is származhat. Így nemcsak az egyének miatt fontos, hogy valaki mit kezd az őt érő veszteségekkel: az elvitatott és az elnyomott gyász kollektív szinten is érvényes fogalmak. Amikor egy egész csoport, vagy egy egész országnyi ember veszteségeit elvitatják mások politikai vagy hatalmi érdekek miatt az generációkon át akadályozhatja a gyászmunkát, a megbékélést a történtekkel és ennek nagyon romboló hatása van. A kollektív gyászmunka sok egyéni történetből adódik össze, így sokat segíthet, ha egy-egy ember kiáll, hogy elmondja a saját történetét, és mások kapcsolódhatnak hozzá. Ha sokan képviselnek hasonló értékeket, elindulhat a felépülés kollektív szinten is.”
Visszakanyarodva a személyes szinthez, kérdés lehet, hogy mi magunk a saját utunk során honnan tudhatjuk, hogy a gyászfolyamat, amit végigjártunk, sikeres volt-e. A szakember szerint abból, ha visszakapjuk a saját életünk értékességének a tudatát, és nem érzünk szégyent azért mert tudunk élni sőt örömet érezni, hogy lehetünk jól, és van bátorságunk új emberi kapcsolatok kialakítására.
„Hiszem, hogy a legsúlyosabb veszteségekből is fel lehet épülni, ennek egyik jele az, ha azon kapjuk magunkat, hogy egyre többször az élet mindennapi dolgai felé fordulunk, »újra elindul az idő« ismét távlatokban gondolkodunk, tervezzük a jövőt. A legfontosabb, hogy ne legyünk türelmetlenek se magunkkal, se másokkal, hiszen a gyász hosszú folyamat.”
