Ülök a dugóban a közösségi autó anyósülésén, nyugtázom, hogy ebből bizony késés lesz, nézek kifelé az ablakon, és meglátok egy fiatal lányt kerekesszékben. Buszra vár, kezében telefon, 20 méterről is feltűnik, hogy nem csak járásában korlátozott, de karjai is jóval rövidebbek a megszokottnál, én pedig arra gondolok, hogy mennyire igazságtalan az élet, aztán pedig arra, hogy szegény, pedig mennyire szép lány. Rögtön, ugyanebben a pillanatban szégyellem el magam.
Nem a szépség a minőség
Kiskamaszként a szemüvegemmel és soványságommal, gimnáziumban a nagynak hitt fenekemmel és még nagyobbnak vélt orrommal küzdöttem, de aztán jött több jó év is, amikor úgy éreztem, hogy talán lehet, hogy mégis szép vagyok, még ha a gátlások meg is maradtak. Megmaradtak a félelmek, soha nem is vettem magától értetődőnek, hogy bárkinek is tetszeni fogok, nem éreztem úgy, hogy falak és kapuk dőlnek le, mert bárhol is megjelenek, mint ahogyan nem is történt így soha. Nem villogtam feltűnő ruhákkal, nem flörtöltem boldoggal vagy boldogtalannal már csak azért sem, mert még felnőttként sem tanultam meg, hogyan is kell ilyesmit csinálni. Egyszerűen csak elkezdtem megismerni magamat, felfedezni és elfogadni, hogy kapok kedves bókokat. Volt, hogy ezek a bókok tolakodóbbak és ijesztőbbek is voltak a kelleténél, például amikor főnök kérte autópályán vezetve a kocsiban, hogy mutassam meg a mellem, amikor kolléga szorított a falnak csapatépítő buli közben a liftben, de ez már egy másik cikk témája. Viszont leginkább talán mégsem ezek ütöttek szíven, hanem amikor egy látássérült lánnyal készítettem sok-sok évvel ezelőtt interjút, aki búcsúzáskor megkérdezte, hogy van-e párom. Én szomorúan mondtam, hogy sajnos nincs. Ő pedig együttérzően kommentálta: „Pedig a hangod alapján olyan szépnek tűnsz!”. Mintha a szépség bármit is számítana egy kapcsolat minőségében vagy tartósságában.
Fotó: Getty Images
Méltatlanabb egy M-es méret?
Persze, persze értem én és értettem akkor is, hogy talán belső szépségre gondolt. Mégis érdekesnek és szomorúnak éreztem a jelzőt, ahogyan éreztem már annyiszor, amikor megüti a fülem akár villamoson, akár lakásavatón vagy kávézóban: „megbukott a vizsgán, pedig olyan helyes fiú”, „megcsalta a férje, pedig ő aztán jó nő”, „milyen szörnyű, hogy leukémiás, pedig mennyire szép kislány”. Mit számít egy megmérettetésnél a külső? Feltéve persze, hogy nem szépségversenyről van szó. Miért gondoljuk, hogy méltatlanabb az árulásra egy jó külsejű házastárs ahhoz képest, akinek mondjuk asszimetrikus az arca vagy görbe a lába? Talán jobban megérdemli a monogámiát egy szép ívű szemöldök, mint egy M-es méret? És persze még véletlenül sem arra az esetre gondolok, amikor a feleség (vagy éppen férj) látványosan és társát szabotálva tartósan elhagyja és elhanyagolja magát, bár meggyőződésem, hogy ilyenkor is a kommunikáció, majd idővel esetleg a válás a megoldás, nem pedig az, hogy becsapjuk a másikat. És legfőképpen: miért jár inkább az egészség annak, akire jobban esik ránéznünk annál, mint akivel kevésbé voltak nagyvonalúbbak a gének?
Megalapozta az evolúció
Frázis, csak egyszerű szófordulat, kár az ilyesmit szó szerint venni, mondhatjuk. De a lelkünk mélyén tudjuk, hogy igenis megengedőbbek vagyunk azzal, aki szép, támogatóbbak és megbocsátóbbak vagyunk azzal, aki tetszik. Nehezebben hisszük el a vádakat arról a hírességről, aki szívtipró, szigorúbban szólunk rá arra az idegen, rendetlenkedő kisgyerekre, akinek csúnyácskább az arca. Az ítéletünk vagy olykor talán inkább ítélkezésünk pedig jóval mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. Az evolúció során kialakult bennünk, hogy az egészséget és jó genetikát jelző jegyek vonzónak minősülnek, a szépség pedig előnyös lehet a párválasztás szempontjából, így aztán ösztönösen jobban vonzódunk a fizikailag megnyerő személyekhez. Ha valakitől tapasztalunk vagy látunk egy pozitív tulajdonságot, melynek a legkézenfekvőbb változata a külső, akkor hajlamosak vagyunk egyéb pozitív tulajdonságokkal felruházni őt még akkor is, ha ezek meglétére az égvilágon semmilyen bizonyítékunk nincsen. A szép emberek pedig általában több pozitív visszajelzést kapnak, ez növeli az önbizalmukat, a magabiztosság pedig csak újabb olyan tulajdonság, amely népszerűbbé teszi őket és ami miatt szívesebben vagyunk az ő társaságukban, mint másokéban.
Fotó: Getty Images
Minden véglet nehéz
Fontos persze arról is beszélni, hogy a túlságosan szép emberek helyzete sem feltétlenül egyszerű. Könnyen találhatják magukat egy céltábla közepén, hiszen rengetegen irigyek lehetnek rájuk, legalább ugyanennyien pedig fenyegetve érezhetik magukat a jelenlétükben. Meg kell küzdeniük a sztereotípiákkal, amelyek szerint felületesek vagy éppen inkompetensek, egyes tanulmányok szerint pedig lényegében elvárja tőlük a társadalom, hogy az élet valamely más területén lebukjanak és kiderüljön róluk, hogy ott bizony súlyos hiányosságokat rejtegetnek előlünk.
Nőjünk végre túl a zsigereinken!
Nem tehetünk róla, a reakciónk tulajdonképpen kódolva van, az ösztöneink áldozatai vagyunk, a zsigereink szelektálnak és ítélkeznek helyettünk vagy így vagy úgy, blablabla. Nem igaz? De igen. És mégsem. Az ösztöneink ugyanis azt is diktálják, hogy amikor új kolléga érkezik a munkahelyünkre, aki ügyesebb vagy fiatalabb, akkor fizikai eszközökkel elkergessük őt. Azt is diktálják, hogy kivessük magunk közül azt, aki kicsit is másabb vagy legalábbis nem hozzánk hasonló. Sőt azt is, hogy a másik személyes terét figyelmen kívül hagyva párosodásra provokáljuk azt, aki a szempontjainknak megfelel. De mégsem tesszük, mert megtanultunk elfogadni, tolerálni, együttérezni, mérlegelni és számtalan olyan szempontot figyelembe venni, amelyik túlmutat az ilyen vagy olyan irányú hirtelen gerjedelmünkön. Ez az ösztön sem másabb azoknál, melyek kódját már a legtöbben sikerrel átírtuk magunkban. Úgyhogy talán ideje lenne kiiktatni a szófordulatainkból és egyenesen a gondolatainkból is mindazt, ami külső jegyek alapján osztályoz együttérzésre jobban vagy kevésbé érdemes embereket.
