„Mama, te miért nem hordasz sosem kopogóst, mint a Dalma anyukája?”

Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy óvodás lányom világít rá: nőként igenis foglalkoznunk kell a külsőnkkel. Mindennap. A szépség belülről fakad, de segítsünk azon, hogy ez a tükörben is láthatóvá váljon.

Hát így vagyok én a világ legszebb anyukája.

Nincs igénytelen anya, csak igénytelen nő

Testhez simuló farmernadrág, élére vasalt blúz. Lenge őszi kabát, lazán a nyakam köré tekert sál, színben hozzá passzoló cipő. Frissen mosott hajzuhatag, napszemüveg hajpántként, trendi babakocsi és a hozzá tartozó pelenkázótáska. Én pedig a boldogságtól kipirosodva tolom alvó babámat, miközben a lágy szellő megsimogatja arcomat, és a gyönyörű őszi nap végigcsiklandozza a hátam. Nyugalom, büszkeség, harmónia és szépség. Te is így képzelted el magad anyukaként?

Huszonévesen ilyesfajta kép élt bennem saját magamról. Mi más, hiszen gyerekeim születése előtt csakis magassarkúban jártam dolgozni, és mindig akkurátusan választottam ki aznapi szettemet. A manikűröm mindig makulátlan volt, reggelente inkább sminkeltem kávézás helyett, és maximálisan egyetértettem Coco Chanellel, miszerint „az a nő, aki nem visel parfümöt, annak bizony nincs jövője”. Fiatalon sem öltözködtem divatlapokból, és már akkor is elsőként inkább egy könyvesboltba mentem be, csak aztán egy drogériába, de nagyon odafigyeltem a megjelenésemre. Külsőre, belsőre egyaránt. 

Nyugalom, büszkeség, harmónia és szépség. Te is így képzelted el magad anyukaként?

Ahogyan változott az élethelyzetem, úgy alakultak át a szépségről alkotott gondolataim.

Húszévesen patyolat a bőrünk, nincs mit elrejtenünk, mégis igyekszünk természetes bájunkat kiemelni, minél tovább megtartani. Harmincévesen is könnyű szépnek lenni, bár ekkor már több időt töltünk reggelente a fürdőszobában. Nekem is vannak már szarkalábaim (inkább mosolyráncaim), a halántékomhoz odakúszott néhány ősz hajszál, és bizony már az én fenekem sem olyan feszes, mint gyerekeim születése előtt. Már nem hordok térd feletti szoknyát, és nem érzem jól magam szűk felsőkben. Sokkal jobban szeretem a visszafogott pasztellszíneket, és már a piros körmökről is leszoktam.

Anyaként sokadik a sorban a divat és ezzel együtt saját magam. Hogy ez nem jó? Nem, de azzal, hogy anya lettem, csakis a belbecs került előtérbe, jó messzire szaladt a külcsín. Hat és fél éve vált belőlem édesanya: ennyi idő alatt kétszer szültem, három gyereknek adtam életet.

Áthelyeződtek a súlypontok, egy csapásra más vált fontossá. Első babánk érkezése után talán még sikerült egy darabig összehangolnom az aznapi öltözékem minden egyes darabját, nem sűrűn léptem ki a házból leheletnyi smink nélkül. De amint világra bújtak ma már lassan négyéves ikreim, úgy hagytam fel a pillanatnyi divattal, alkalmi magassarkúkkal, élénk színű rúzsokkal. Őszintén: kit érdekelt a megjelenés, amikor a túlfűtött óvodában százszor is leizzadva kötöttem be aznapi élményeit izgatottan harsogó háromévesem kiscipőjét, miközben a lépcső felé négykézláb szökő kislányomat rángattam arrébb, és mentettem ki a fikusz földjét kisfiam szájából?

A mi életünket egy baba egyáltalán nem borította fel.

A mi életünket két baba ringlispílként forgatta fel, ráadásul nemcsak fenekestől, hanem összevissza, balra-jobbra, fel-le és körbe-körbe. Mindenhogyan. Triplaanyaságom első néhány hetében talán át sem öltöztem, csak párszor zuhanyoztam le, és kis túlzással azt is egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor mostam este fogat. Az olyan apróságok, mint az éjszaka ötszöri dupla szoptatás utáni alva fejés és félálomban való, közös reggelikészítés a mindennapjaink részévé váltak. A kávét rendre anyatejjel ittam, az ebédet gyakran a kádban ejtettem meg este 10-kor. Amikor pedig az ikrek nappal aludtak, megpróbáltam teljes értékű anyukája lenni nagylányomnak.

Nem egyszer a kisfiamat öltöztettem rózsaszínbe, kislányomat pedig vonatos rugdalózóba, mert egy-egy éjszakai bepisilés, lebüfizés után azt sem tudtam, melyikük kicsoda. Néha órákon át a rumba és az angolkeringő alaplépéseivel táncoltam át az egész házat, amikor kisfiamnak fájt a pocakja. Egy ilyen hajnalig tartó házibuli után pedig napközben kislányom annyiszor hányta rám a szerintem több liter anyatejet, hogy már nem maradt tiszta pizsamám.

Nekem ebben az időben az is bőven elég volt, hogy a legkevésbé gyűrött pólót rángassam ki a szekrényemből…

Gyakorlatilag végigszoptattam-fejtem és póniztam-barbiztam-építettem az első hónapot, miután azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Természetes, hogy ilyenkor az ember szótárából ideiglenesen kikerül a szépség fogalma. És tulajdonképpen egyáltalán nem is fontos. Nekem eszembe sem jutott.

De elérkezett a nap, amikor újraértelmeztem korábbi gondolataimat, immáron édesanyaként. Efelé pedig az akkor ötéves Csipi lányom terelt. Mert szerintem rendben van, amikor egy kismama nem mos két hétig hajat, és kizárólag mackónadrágban ugrik le a játszótérre. Nem számít, ha a sminkszettjét egy évre szabadságra küldi, és nem is kell lecserélni a tornacipőt (csak télen bélelt bakancsra). Az a legfontosabb, hogy mindenkin tiszta pelenka ragyogjon, hogy délben az asztalon gőzölögjön a lazacos brokkolifőzelék, hogy mindhárom gyerekem megkapja a napi szeretetadagját, és hogy esténként válthassak néhány felnőtt mondatot a férjemmel. Kinek jut eszébe ilyenkor a fényes lakkcipő és a nejlonharisnya? Nekem ebben az időben az is bőven elég volt, hogy a legkevésbé gyűrött pólót rángassam ki a szekrényemből, és ne legyen banánfoltos a kedvenc, rózsaszínű tréningnadrágom.

„Mama, te miért nem hordasz sosem kopogóst, mint a Dalma anyukája? És miért nem rúzsozod ki a szád, mint a Sári mamája?” – érdeklődött másfél éve Csipi lányom.

A kérdés jogos, a válasz már nem annyira egyértelmű. Addig eszembe se jutott, hogy mondjuk nem mindennap kéne „igaz valómban tündökölnöm” a gyerekeim előtt, mert, bár nyilván mindenhogyan szeretnek, azért ezen a téren is példát kéne mutatnom. Ezt a példát pedig nem állandóan zsíros hajjal vagy borostás lábbal kéne megejtenem. Attól, hogy anya lettem, igazán vasalhatnék magamnak néha blúzt vagy vehetnék fel harisnyát és szoknyát. A gyerekeimért, a férjemnek, és persze saját magam kedvéért.

Akármennyire hihetetlen, éppen nagylányom lökött afelé, hogy igenis a külsőségekben is muszáj igényesnek maradnom. Nem sejtettem, hogy nagy anyáskodásom kellős közepén egyszer majd a lányom miatt ácsorgok töprengőn a gardróbom előtt.

A »nincs egy göncöm se, amit felvegyek« hangsúlyos mondat most már a »ma miben legyek szép?« kérdéssé szelídült.

Muszáj szépnek lennem – és hogy mit is jelent ez a melléknév? Mindenkinek mást, de azt kár vitatni, hogy a szó létezése örök. Elengedhetetlen, hogy átadjam a srácoknak az igazán értékes, szemnek láthatatlan erényeket, de ezzel együtt azt is meg kell tanítanom, hogy egy nő legyen mindig igényes, törődjön magával, nézzen örömmel a tükörbe. Tiszta udvar, rendes ház – ne csak belül legyünk rendben! Ma is maximálisan egyetértek Coco Chanellel, miszerint „ha szépülni szeretnél, a lelkeddel és a szíveddel kell kezdened, mert addig egyetlen kozmetikum sem fog hatni”.

Sokszor elmondják, hogy ha nagyok lesznek, mindenképpen az én ruháimban szeretnének járni

Csipi őszinte kérdései és a munkába való visszacsöppenésem sokat lendített külsőmön.

Újra megtanultam odafigyelni magamra: magassarkút ma már csak alkalmakkor húzok, sokkal jobban szeretem a bakancsot, mint a nőies bokacsizmákat, reggelente rendre farmert veszek fel, és a táskáimat sem váltogatom mindennap. Viszont smink nélkül már csak a Tescóban látni, a kinyúlt, divatjamúlt pulcsikat csak avarsöprögetéshez vagy kutyasétáltatáshoz veszem fel. Újra mindennap használom a fésűt, és megint előszedtem a karkötőimet, nyakláncaimat. Napi öt percnél többet sosem készülődök, erről viszont nem mondok le, ahogyan esténként sosem felejtem el jó alaposan kitisztítani az arcom, és bekenni ránctalanítóval. Néha élesztős pakolást kotyvasztok, és a könyvesbolt után izgatottan libbenek be a drogériába. Nincs egyik a másik nélkül.

Lányaim szerint mindenhogyan szép vagyok, de sokkal szebb, ha kihúzom a szemem. Bár amióta levágattam hosszú hajam, szerintük már nem hasonlítok annyira Jennifer Lopezre, még így is úgy gondolják: én vagyok a világ legszebb anyukája.

Sokszor elmondják, hogy ha nagyok lesznek, mindenképpen az én ruháimban szeretnének járni, sőt tartsam meg nekik azt a szempillaspirálomat is, amit akkor használok, ha apával randizni megyek (vagyis évente kétszer). Jól elrejtett kopogósaimat előszeretettel próbálgatják, és van, amikor pont az ő kedvükért öltözöm kifejezetten nőcisen. A kisfiam még csak négyéves lesz, de biztos abban, hogy nagykorában olyan nő lesz a felesége, aki „annyija gyönyöjű”, mint én, és olyan isteni fincsi húslevest tud főzni, akárcsak az anyukája. Jólesik, ha megdicsérnek akkor is, amikor én is tökéletesen elégedett vagyok a tükörképemmel, és akkor is, amikor reggel 6-kor kócosan kortyolom a kávémat a kedvenc, agyonnyűtt pizsamámban. Mert ki ne szeretne a világ legszebb anyukája lenni filtermentesen, különböző effektek nélkül? A természetesség a kulcs, az önazonosság és a harmónia.

Harminchárom éves múltam, három gyerek édesanyja, a férjem felesége és az NLCafé szerzője vagyok. Köszönöm, jól érzem magam a bőrömben! Hogy szép vagyok-e? Igen! Vannak, akiknek a világon a legszebb.