Ildikó és Péter egészen fiatalon ismerkedtek meg: Péter akkor egyetemista volt, Ildikó még középiskolás. A kapcsolatuk barátságnak indult, ami aztán jó néhány éven át tartott. Végül egyéb párkapcsolatok, sőt, Péter részéről egy házasság és egy válás után kötöttek ki egymás mellett a harmincas éveik közepén. Ami köztük van, igazi szövetségnek látszik. Ildikó azt mondja, hogy az is, de volt egy időszak, amikor nagyon meg kellett küzdeniük azért, hogy ez így is maradjon, mert történt valami, ami teljesen megrendítette Péterbe vetett bizalmát.
Túl szép, hogy igaz legyen?
„Mikor összeköltöztünk – meséli Ildi –, én tanárként dolgoztam, Peti egy barátja cégénél segített be az informatikai és az ügyfélkapcsolati dolgokban. Nem sokkal azelőtt vált el végre egy majdnem három évig húzódó procedúra után. Nem volt könnyű folyamat, sok tárgyalás, egyezkedés, egyszer még ügyvédet is váltott közben. A végén eladták a közös házat, és Petinek is jutott az árából valamennyi, ha nem is annyi, mint amennyi szerintem járt volna, és abból, meg az én lakásomból vettünk egy kis kertes házat. Peti teljesen kész volt lelkileg, mire ez az egész végigment, sokszor én voltam kettőnk közül az erős, de azt gondoltam, hogy egy válás kemény dolog, mindenkit megviselne. Aztán lassan megnyugodott, és kezdett kialakulni a közös életünk.”
Ildinek és Péternek néhány éven belül két fia született. „Amikor Matyi, a kisebbik fiunk két éves körül volt, Peti kapott egy lehetőséget egy multinál. Jóval több pénzt ajánlottak, mint amit addig keresett, laptop, mobil, utazási költségek térítése, de ingáznia kellett naponta kétszer másfél órát, ami azt jelentette, hogy kevesebb időt tudott a gyerekekkel tölteni. Azt gondoltuk, hogy megéri, így nagyobb anyagi biztonságot tudunk adni a fiúknak, esetleg félre is tudnánk tenni egy idő után, úgyhogy igent mondott a dologra. Előtte sokszor átbeszéltük, mik a kockázatok.
Mindig mindent megbeszéltünk, sosem döntött egyikünk sem a másik nélkül, ez volt mindig az egyik biztos pont a kapcsolatunkban.
Én nem mentem vissza a második gyerek után dolgozni: magánórákat kezdtem otthon vállalni, felvételire készítek fel gyerekeket azóta is. A házunk garázsát átalakítottuk irodaféleséggé, ott tudom fogadni a tanítványaimat, a család egy teljesen más életteret használ, így el tudtam választani, hogy mikor dolgozom, és mikor vagyon otthon, még úgy is, hogy egész nap otthon vagyok. Ebben az időszakban az volt a családi életritmus, hogy én keltettem mindenkit, reggelit csináltam, aztán Peti elvitte a gyerekeket óvodába-iskolába munkába menet, én pedig délután elhoztam őket, illetve a nagy később egyedül jött már haza. Napközben mindenki dolgozott, én a saját stúdiómban, ahogy én hívom, Peti a cégnél. Működött az életünk.”
Csak egy telefon?
Ildikó életének egyik legnehezebb napja teljesen átlagosan indult. „Volt egy nap, amikor teljesen kiment a fejemből, hogy az egyik fiú késő délután színházba megy az osztállyal, és nekem kellene elvinni – meséli. – Rászerveztem egy magántanítványt az időpontra. Gondolkoztam, hogy mi legyen, mondjam-e le, de aztán arra jutottam, hogy mielőtt felborítom itt több ember életét, megkérdezem Petit, hogy esetleg neki beleférne-e. Hívtam, ki is csöngött, de nem vette fel. Gondoltam, hogy hátha elfelejtette visszatenni rá a hangot, ez gyakran előfordult. Úgyhogy hívtam a másik számot, a cégest.”
Ezen a ponton, egyetlen telefonhívás miatt állt a feje tetejére Ildikó addigi világa. A telefont egy vadidegen férfi vette fel. „Nem is gondolkoztam, csak mondtam, hogy Petit keresem – folytatja Ildi. – Eszembe sem jutott, hogy miért nem ő veszi fel a saját telefonját. A pasi nagyon kedves volt, mondta, hogy ez az ő telefonja, biztosan téves. Nem értettem az egészet, mondtam, hogy az nem lehet, hát ez a férjem telefonja, sokszor beszéltem már vele rajta. A pasas erre azt válaszolta, hogy ő nemrég kapta ezt a telefont a cégtől.
Elnézést kértem, letettem, és még akkor is az járt a fejemben, hogy Peti miért nem szólt nekem, hogy másik számot kapott, mikor mindig mindent elmond? Hogy érjem el napközben, ha nem adja meg az új számát?
Ildikó végül lemondta a magántanítványt, és elvitte Matyit a színházba. Közben forrt benne a méreg Péter szórakozottsága miatt, hogy nem szólt a telefonszámcseréről, és emiatt nem lehetett elérni. Mikor este mindenki hazaért, a gyerekek ágyba kerültek, és ők kettesben maradtak, mg is kérdezte tőle, hogy miért nem adta meg az új számot, csak elfelejtette, vagy el akarta titkolni? Legnagyobb meglepetésére Péter borzasztóan zavarba jött a kérdéstől, és nem úgy reagált, ahogy Ildi várta volna, hogy bocsánatot kér és megosztja vele a telefonszámot.
„Valami olyasmit mondott, hogy »már nincs nálam az iPhone«, de közben kerülte a tekintetemet. Egyértelmű volt, hogy hazudik, borzasztó rosszul csinálta, addig szerintem nem is hazudott nekem soha. Megkérdeztem, hogy akkor most nincs is céges telefonja? És akkor rám nézett és azt mondta: »Nincs. Három hónapja elvették, amikor elküldtek«.”
Ildikónak csak lassan esett le, mit is hallott, és apránként állt össze a fejében a kirakós. Péternek nincs céges telefonja, odaadták másnak: valószínűleg annak, akit a helyére vettek fel. Három hónapja a partnere, akiben eddig mindig maradéktalanul megbízott, minden reggel fogta magát, elindult otthonról, elvitte a gyerekeket az iskolába, aztán eltöltötte valahogyan a napot, majd estefelé a szokott időben hazament. Mint kiderült, napközben kávézókban ült, vagy plázákban bolyongott. Volt, hogy álláshirdetéseket böngészett, de annyira kétségbe volt esve és olyan tanácstalan volt, hogy végül nem is adta be a jelentkezését sehova. És fogalma sem volt, hogy mondja el otthon az egészet, úgy érezte, hogy kudarcot vallott, és a családja elfordul majd tőle, ha megtudják, hogy nincs munkája.
„Arra emlékszem, hogy olyan volt, mintha valami összepréselte volna a mellkasomat, és az összes levegőt egyszerre kinyomta volna belőle – idézi fel Ildi. – Kinyitottam a számat, és nem jött ki egy hang sem a torkomon, próbáltam levegőt venni, és mintha az sem ment volna.
Csak ültem, néztem Petire, és azt gondoltam, hogy lehet, hogy most itt megfulladok, vagy elájulok, vagy nem is tudom, mi lesz. Ő szólalt meg először, azt mondta, hogy »Ne haragudj«, erre én annyit tudtam mondani ott fuldoklás közben, hogy »De.«
Ildikó végül időt kért. Hogy ne borítsák fel nagyon a gyerekek életét, kiköltözött a házból a stúdiójába, így sok minden maradt a régiben, de neki nem kellett Péterrel találkoznia. Az első néhány napban úgy érezte, hogy látni se akarja többé Pétert, aztán az első düh elszálltával egyre több kérdés fogalmazódott meg benne.
„Arra gondoltam – meséli –, hogy micsoda egy hárpia lehetek, ha nem lehet nekem elmondani ilyesmit? Megpróbáltam felidézni olyan helyzeteket, amikor indulatos voltam, amikor bántottam Petit, kerestem azt a pontot, ahol megrendülhetett a bizalma. Nem jutott eszembe semmi. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy túl sokat aggódtam a pénz miatt, vagy csak a munkájában elért sikereit ismertem el? Én nem vettem észre ilyesmit. Csak szaporodtak a kérdőjelek a fejemben, válaszok nem voltak, és akkor rájöttem, hogy én nem is fogom tudni megválaszolni őket egyedül. Akinek fel kell tennem a kérdéseket, az Peti.”
Kinek az elvárásai?
Jó pár nap elteltével végre Ildikó képesnek érezte magát arra, hogy leüljön Péterrel, és higgadtan átbeszéljék, mi történt, és hogyan lehet megoldani ezt a helyzetet. Péternek nem volt lehetősége eddig elmondani, hogy neki milyen volt ez a néhány, titkolózással és bujkálással eltöltött hónap. Ildikó kezdte megérteni, hogyan zajlott az egész.
„Azt mondta, hogy el akarta mondani, csak össze akarta szedni magát előtte egy kicsit – meséli. – Rettenetesen szégyellte magát. Megértettem, hogy nem miattam, nem nekem voltak irreális elvárásaim. Neki voltak saját magával szemben. Belejátszott az is, amit a válás alatt átélt, előjöttek az akkori viták emlékei, a kiszolgáltatottság érzése, a teljes tehetetlenség. Nagyon ijesztő volt, amikor elmondta, hogy egy ponton még az is megfordult a fejében, hogy bevesz valamit és ráiszik, hátha nem ébred fel másnap, mert úgysem tud hasznára lenni senkinek.”
Ildikó is el tudta mondani, hogy őt egyáltalán nem az zavarja, hogy Péter elveszítette a munkáját, hanem az, hogy nem bízott benne, hogy ezt együtt meg fogják tudni oldani. Ő mindig nagyon erősnek érezte a kapcsolatukat, és ez a biztonságérzet veszett el most. A megoldást aztán egy felismerés hozta: a több órán át tartó beszélgetés közben Ildikó egy pillanatban úgy érezte, hogy már nem haragszik sem Péterre, sem önmagára.
„Hirtelen megértettem, hogy mit művelünk a férfiakkal. Nem én, és nem a nők, hanem mindenki, az egész társadalom, évszázadok óta. Azt várjuk el tőlük, hogy minden problémát ők oldjanak meg, ha velük történik valami, akkor azt viseljék el emelt fővel, és még véletlenül se kérjenek segítséget.
Azóta már utánaolvastam, és kiderült, hogy a miénk egyáltalán nem egyedi eset: rengeteg férfi hazudott és valószínűleg hazudik is a munkájáról, arról, hogy mennyit keres, vagy hogy milyen sikerei vannak, mert elvárásnak éreznek egy szintet, amit lehet, hogy nem tudnak teljesíteni.
Ildi és Péter eljutottak odáig, hogy feltegyék a kérdést: hogyan akarják ezt megoldani, együtt, vagy egymás nélkül? A válasz egyértelműen az volt mindkettőjük részéről, hogy együtt. Elindult egy hosszú folyamat: rengeteg beszélgetés, munkalehetőségek keresgélése közösen, új időbeosztás tervezése az új helyzetre, és ami a legfontosabb: minden érintett bevonása a maga szintjén.
„Mikor eljutottunk odáig, hogy ez egy családi krízis, nem egyszerűen párkapcsolati, mert érinti a közös életünk minden szintjét, akkor eldöntöttük, hogy elmondjuk a fiúknak is nagyon egyszerűen és nyíltan, hogy mi történt – fejezi be a történetet Ildi. – Nem mondom, hogy nem volt együtt sírás, de ez akkor is fontos volt. Csak remélni merem, hogy nem azt a csomagot adtuk át nekik akaratlanul is, amit a társadalmi nyomás miatt mi cipelünk, és ami addig vezetett, hogy titkaink lettek egymás előtt. Talán még nem késő, és megértik, hogy nem baj, ha valaki segítséget kér, még akkor is, ha erős férfi.”