Az 50 az új 30! Ez a szlogen elsőre talán pozitívan cseng, de egy nagyon szomorú adat van mögötte: míg régebben egy átlagos egyedülálló nagyjából 30 éves korára jutott önálló lakhatáshoz, ez az életkori határ egyre feljebb kúszik, és most már 50 körül van. Vannak, akik nem is álmodhatnak arról, hogy saját erőből össze tudjanak spórolni egy ingatlan megvásárlására elegendő pénzt, mások abban bízhatnak, hogy örökölnek a szüleiktől, akik számára annak idején ez még könnyebben megoldható probléma volt. Van, aki fejest ugrik egy kockázatosabb vagy hosszabb távú hitelbe (már ha kap egyáltalán ilyesmit, de erről majd később).
A saját lakás sokaknak csak álom
Ha azt gondoljuk, hogy ez a magyar gazdaság állapotából fakad, nagyobbat már nem is tévedhetnénk. Az Egyesült Államokban már jó néhány olyan város van, ami lakásárakban elérhetetlen az egyedülállók számára. A The Economist című gazdasági lap bevezette az úgynevezett Carrie Bradshaw-indexet, ami azt méri, hogy egy egyedülálló átlagos keresetéhez képest mennyire engedhet meg magának egy albérletet az adott városban. A sors iróniája, hogy a legutóbbi adatok szerint éppen New York, Carrie Bradshaw városa az a hely, ahol ő maga biztosan képtelen lenne egyedül biztosítani a saját lakhatását. De előkelő helyen szerepel a megfizethetetlen városok rangsorában Miami és Chicago is.
A The Economist hasonló felmérést készített Európa nagyvárosaira is, és ebben az látszik, hogy Budapest egyáltalán nem albérlőbarát, sőt, egy magyar keresetből sokkal kevésbé lehet itt lakást bérelni, mint egy londoni átlagkeresetből ott. Egy lakásbérlet díja a magyar fővárosban egyre inkább megközelíti a minimálbér szintjét, ami azt jelenti, hogy ha valakinek van munkája, akkor sem valószínű, hogy képes megnyugtatóan gondoskodni saját lakhatásáról. Márpedig ha egy nem túl fényűző városi életforma csak két keresetből tartható fenn, akkor az ember két dolgot tehet: vagy előteremti azt a pénzt, vagy keres valami megoldást a társulásra, még akkor is, ha szíve szerint egyedül élne, és egyébként nem dolgozna éjjel-nappal.
Fotó: Getty Images
A Z generációnak, illetve a most felnövekvő Alfa generációnak nem nagyon van más választása, mint megosztania az életterét másokkal: vagy maradni a szülői házban, amíg csak lehet (ezzel a család többi tagjának is csökkentve a lakhatási költségeit, ha beszállnak a rezsibe), vagy csoportosan összeköltözni, esetleg gyorsan megházasodni, hogy az ezzel járó kedvezményes hitelekhez és adókedvezményekhez hozzáférhessenek.
A házasság utoljára talán a középkorban volt ennyire kézzelfoghatóan tisztán gazdasági szövetség, mint most, az sem ritka, hogy a válás után egy háztartásban maradnak a felek, mert önállóan egyikük sem tudná megoldani, hogy a megszokott színvonalon tartsa fenn az életét.
Mindeközben a társadalmi normák olyan kimondott-kimondatlan elvárásokat támasztanak, amelyeknek sokszor szinte lehetetlen megfelelni. Tarják magukat az olyan hiedelmek, mint hogy a szülőkkel élni egy bizonyos életkor után már kínos, és arra utal, hogy az illető fiatal elkényeztetett vagy életképtelen. Mint ahogy az a párkapcsolat is legalábbis gyanús sokak szemében, ahol a felek nem tekintik az összeköltözést közös életük automatikus következő állomásának. Arról nem is beszélve, hogy az az idősebb ember, aki nem szeretne felnőtt gyerekeivel együtt élni, biztos, hogy hálátlan utódokat nevelt. A fentiek alapján nincs az az ember, aki minden elvárásnak meg tud felelni, miközben a saját személyiségéhez leginkább megfelelő életet éli, és ezt még biztonságosan finanszírozni is képes.
Bújtatott szingliadó
Időről időre felbukkan a közélet különböző rétegeiben (különösen azoknál a pártoknál és szervezeteknél, amelyek központi kérdésként kezelik a népesedéspolitikát) hogy fontolóra lehetne venni egy úgynevezett „szingliadó” bevezetését: azaz plusz adóterhet lehetne azokra róni, akik aktív korúak, csak saját magukat tartják el a keresetükből, és nem vállaltak családot. Ahányszor csak előkerült a téma, a közvélemény mindannyiszor felháborodottan reagált rá, és így el is halt az ügy.
De az az igazság, hogy szingliadó létezik: ha nem is tételesen fizetendő az adóhivatalnak, de az mérhető, hogy jóval több adóteher hárul a keresőképes egyedülállókra, egyszerűen csak azért, mert az adókedvezmények jelentős része nem rájuk vonatkozik.
És ha a munkaerőpiacon is függetlenek szeretnének maradni, vállalkozóként további plusz adóterhekkel szembesülnek. Emellett kellene előre gondoskodniuk magukról, és félretenni azokra az időkre, amikor kevésbé lesznek aktívak: félretenni idősebb korukra, és egy egészségbiztosítás sem árt, hogy ha bármi történne, és az egyetlen keresetükből kiesne valamennyi átmeneti munkaképtelenség miatt, akkor is biztonságban érezhessék magukat.
Az OECD minden évben felmérést készít arról, mekkora az egyes országokban az úgynevezett adóék. Ez egy százalékos arányszám, ami azt mutatja, hogy a teljes munkaerőköltségnek hány százalékát vonja el az állam adók és járulékok formájában. A vizsgálat külön szempontként figyelembe veszi a családi állapotot is, így jól látszik, hogy szingliadó, bár nincs, mintha mégis lenne.
Csak néhány adat Európa országaiból az OECD 2022-es felmérése nyomán:
A 2022-es adóévben az egyedülálló, gyermektelen munkavállalók esetében az adóék 53 százalék volt. Ez a szám Németországban 47,8 százalék, Ausztriában pedig 46,8 százalék volt az adott időszakban. Franciaországban 47 százalékos adóék jutott az egyedülálló gyermektelen munkavállalókra, Olaszországban pedig 45,9 százalékos. Ezzel szemben a belga adóék egy átlagos házas, kétgyermekes munkavállaló után 37,8 százalék volt 2022-ben, Németországban 32,9 százalék, Ausztriában pedig 30,2 százalék. Franciaországban ez az arány 39,2 százalék, Olaszországban pedig 34,9 százalék volt. Persze mindenki fizet adót és járulékokat, de egyáltalán nem mindegy, hogy mennyit, és hogy van-e még valaki a háztartásban, akivel összedobhatják, amit keresnek.
És még néhány apróság, a teljesség igénye nélkül:
- Egy egyedülállót sokkal kevésbé ítélnek hitelképesnek a pénzintézetek, mint valaki olyat, aki családban él, még akkor is, ha viszonylag jól keres és bizonyíthatóan vannak tartalékai is (a népszerű mondás szerint hitelt annak adnak szívesen a bankok, aki be tudja bizonyítani, hogy nincs rá szüksége – ebben lehet valami);
- mobiltelefon, kábeltévé, streaming-szolgáltatás vagy internet-előfizetés: általában van kedvezményes családi csomag, egyszemélyes kedvezmény pedig sehol nincs, holott valószínűleg lenne rá érdeklődés;
- nyaralásnál a kétágyas szoba az alapcsomag, ami természetesen ugyanannyiba kerül egy főre, mint kettőre;
- a biztosítások drágábbak az egyedülállók számára, ideértve a gépjármű-biztosítást is;
- az élelmiszerek nagy részét úgy csomagolják, hogy két, illetve négy fős adagokban gondolkodnak. Ha valamiből véletlenül van egyszemélyes kiszerelés, az sosem feleannyiba kerül, mint a kétszemélyes, hanem annak nagyjából 80 százalékába.
Nem sokat segít az sem, hogy valahogy hiányzik a kultúránkból az, hogyan illik pénzről beszélni: nehezebb anyagi helyzetbe kerülni egyszerűen ciki, és értéktelenebbnek tűnik az, aki kevesebbet keres. Így viszont az egyedülállók azzal is egyedül maradnak, hogy megtalálják a járható utakat, mert nincs lehetőségük nyíltan megmutatni, miben hol érzik problémásnak a helyzetüket, hiszen azonnal „beárazzák” magukat.
Fotó: Getty Images
Bárki maradhat egyedül
Csakhogy egyre többen maradnak egyedül az életük második felében, amikor már túl vannak a legaktívabb éveiken. Az elmagányosodás pszichológiai szempontból is komoly probléma, de legalább ugyanakkora teher financiálisan is. Teljesen más helyzet, ha valaki minden lehetőséget mérlegelve maga dönt úgy, hogy a bizonytalanabb, de szabadabb független létet választja, mint az, amikor hirtelen magára marad, és akkor szembesül vele, hogy ez milyen többletköltségekkel jár, amit most már egy keresetből vagy éppen egy nyugdíjból kell fedeznie.
Az elszigetelődés, elmagányosodás a fejlett országok egyik legjellemzőbb társadalmi jelensége. Ezt többfajta összetevő is okozza: ezek közül az egyik a megnövekedett átlagéletkor. Miközben egyre tovább élünk és egyre több időnk van mindenre, egyre hosszabbá válnak az egyes életszakaszaink is.
Tovább lesz valaki tanuló, aki a szüleivel él; hosszabb idő áll rendelkezésre a társas kapcsolatok megtalálására és tartóssá építésére; belefér akár több házasság és több válás is egyetlen életútba; és persze sokkal több a veszteség is az emberi kapcsolatok terén.
Az egyszemélyes háztartások a világ leggyorsabban növekvő demográfiai csoportja, csak az Egyesült Királyságban 8,3 millió egyedülálló van. Ez azt is jelenti, hogy egy új társadalmi réteg van kialakulóban, amire a piac nem képes olyan sebességgel reagálni, mint ahogy maga a jelenség zajlik. A társadalom alapegysége továbbra is a család, esetleg a pár, holott lehetne akár egyszerűen csak az állampolgár.
Jelenleg az állam (így, általánosítva, hiszen bármelyik európai ország neve behelyettesíthető, akkor sem változik a mondat igazságtartalma) a szabadság árát az állampolgárra hárítja, kimondatlanul is tudatosabb stratégiai tervezést és nagyobb pénzügyi fegyelmet várva el az egyedülállóktól, mint a családban élőktől. Hosszú távon ez valószínűleg nem maradhat így, és szemléletváltásra lesz szükség: addig viszont mindenki maga kénytelen mérlegelni, felvállalja-e a függetlenség luxusát.
