Molnár Andrea – a gyerekeknek csak Andi néni – már 34 éve tanítóként, tehetségfejlesztő pedagógusként dolgozik, jelenleg a XIV. kerületi Móra Ferenc Általános Iskola igazgatóhelyettese. Ahogy végigvezet a tankerületi iskolában, büszkén mutatja a svédasztalos ebédlőt, a dekorációkat a folyosókon, amelyeket a gyerekek készítettek, süt minden szavából a lelkesedés és tenni vágyás. Nem magáról beszél, hanem arról, milyen tervei vannak még az iskolával, mit szeretne szervezni a gyerekeknek, és hogy mennyire szereti, hogy az iskolában sok növénnyel vehetik körbe a tanulókat, mert ez is remek hatással van rájuk.
Kezükben a jövő
Kezükben a jövő címmel indítottunk sorozatot, amelyben a magyar közoktatás helyzetét és reménységeit igyekszünk bemutatni. Mert vannak még elhivatott pedagógusok, jó iskolák az országban, csak egyre nehezebb megtalálni őket.
„Bármilyen módszerrel lehet szuper jól dolgozni”
Andreában az a különleges, hogy a három évtized pedagógusi munka alatt messze elkerülte a kiégés, töretlen motiváltsággal keresi a kreatív lehetőségeket, fejlődési útvonalakat a gyerekek tanításához. Olyan vérbeli pedagógus, akire azt szoktuk mondani, hogy sokkal több kellene belőle, és máris jobb lenne a helyzet a magyar oktatásban. Ő az a tanár, aki nem akar a régi, poroszos módszereknél megragadni, mert azt gondolja, az nem visz előre, ha azt hajtogatjuk, hogy régen minden jobb volt. Szerinte inkább fel kell készülnie egy pedagógusnak arra, hogy a következő generációt milyen módon lehet a leghatékonyabban elérni a tanítással.
Fotó: Neményi Márton
Andrea nemcsak a szubjektív véleményem szerint fantasztikus pedagógus és tehetségfejlesztő szaktanácsadó, hanem a szakma is több díjjal elismerte már a munkáját: „A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ elismerő oklevélben részesített 2015-ben. A Neteducatio Kft. minden évben meghirdeti a Pedagógus Oscar-díjat, melyet 2019-ben kaphattam meg. Nagy megtiszteltetés volt. 2021-ben Miniszteri Elismerésben részesültem. 2022-ben a »Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért« díjat vehettem át” – mesélte a tanító, amikor leültünk beszélgetni a pedagógusi pályáról és arról, milyen motivációt talál magának a mindennapok során 34 éve a tanításban.
Andrea nem emlékszik pontosan arra, miért választotta a tanári pályát, de az fennmaradt a családi legendáriumban, hogy nagyjából ötéves koráig orvos akart lenni, de egy egér felboncolásának sikertelensége elterelte az útról.
Valószínűleg azért lettem tanár, mert nagyon jó tanáraim voltak már általános iskolában is, olyan példaképek, akikhez emberileg is erősen kötődtem. Az alsós tanító nénim pedig olyan meleg szeretettel és annyira odaadóan tanított minket, hogy az is megragadt bennem.
Az út nem vezetett egyenesen a tanári katedrára, az érettségi után ugyanis nem vették fel Andreát rögtön a főiskolára, ezért elment képesítés nélkül tanítani – a ’80-as években erre még volt lehetőség –, kémiát, földrajzot oktatott egy edelényi általános iskolában a felső tagozatosoknak, ami egyáltalán nem riasztotta el a tanári pályától, sőt, motiválta arra, hogy újra nekifusson a felvételinek. 1989-ben került az Edelényi Gimnáziumból messze Békéscsabára, ahol elvégezte a tanítóképzőt, és a diploma után, ‘92-ben meg sem állt Budapestig, ahol elhelyezkedett tanítóként.
Fotó: Neményi Márton
„Pont ÉKP-s (Zsolnay-program: Értékközvetítő és Képességfejlesztő Program – a szerk.) tanítót kerestek, én pedig ezt tanultam a főiskolán, ezért nagyon örültem a lehetőségnek – meséli a pedagógus. – Ezt a programot akkor kezdték bevezetni, és nekem nagyon tetszett, hogy embertant, furulyát, bábozást taníthatok – ezek mind tantárgyak voltak. Persze ennek a programnak is voltak hátrányai, nehézségei, de azt gondolom, hogy bármilyen módszerrel lehet szuper jól dolgozni. Az a jó, ha sokféle módszert ismer egy pedagógus, mert a végén abból gyúrja össze azt, ami a legjobb a gyerekeknek.” Ezért is jó dolog Andrea szerint a kötelező továbbképzés, mert így van arra esély, hogy lépést tartsanak a tanárok a gyerekek szükségleteivel, igényeivel és fejlődésével.
„Mert igenis mindenkinek kell módszertanban újulni, változni – teszi hozzá a pedagógus.
A mai gyerekeket már egészen más eszközökkel lehet tanítani, mint 30 évvel ezelőtt, sokkal interaktívabban, az élménypedagógia eszközeivel kell őket oktatni, amihez a pedagógusoktól is rugalmasság és fejlődés szükséges.
Fotó: Neményi Márton
„Miért ne válaszolhatna egy gyerek az asztal alól?”
Andrea saját magát is folyamatosan képzi, amióta csak rálépett a pedagógusi pályára, a rengeteg szakmai továbbképzés mellett hat diplomát szerzett időközben: többek között művelődésszervező tanár, tehetségfejlesztő szaktanácsadó és tehetséggondozó szakértő vált belőle. A pedagógus motiváltságának nagy része abból fakad, hogy tehetséggondozóként is figyel a gyerekekre, és igyekszik meglátni az esetleg problémás viselkedés mögött is a gyerekben megbújó erősségeket.
A lelkesedést pedig átragasztja a környezetére is: ahol Andrea megjelenik, ott kis idő múlva az iskolából Tehetségpont lesz, vagy mint most, létrejön a munkája nyomán egy Közép-Pesti Tehetségsegítő Tanács, amely a tankerületi gyerekek tehetségfejlesztését támogatja. Sikeres pályázatokat ír. A tehetséggondozás annyira a szívügyévé vált, hogy ez a fő mozgatórugója annak, hogy minden körülmények között kitart a pedagógus pálya mellett.
Fotó: Neményi Márton
„Fantasztikus tanáraim voltak: dr. Czeizel Endre, dr. Gyarmathy Éva, dr Herskovics Mária, dr. Heimann Ilona, dr. Balogh László, Fuszek Csilla, dr. Szivák Judit… csak hogy párat említsek. Az ő lelkesedésük, szakmai tudásuk lenyűgözött, egy életre szóló elhivatottságot szereztem – meséli Andrea.
Amikor azt láttam, hogy a legtöbb iskolában van fejlesztő pedagógus, logopédus, pszichológus, de tehetséggondozásra külön nincs olyan szakember, aki ezzel foglalkozik, akkor tudtam, hogy ez az én utam.
Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az osztályban egy gyerek a zseniség határán mozog. Van valami benne, de nem tudod, hogy mi az, csak más, mert rendetlen, nem bír magával, nem tudod úgy lekötni, mint a többieket, de ha bedobsz neki egy témát, ami érdekli, akkor teljesen rákattan – na, ők a tehetségek általában. Ezeket a gyerekeket nem elnyomni vagy leszidni kell, hogy nem olvashatnak az órán – dehogynem olvashat, neki erre van igénye, hogy valami pluszt tegyen, mert már unja magát, előrébb tart fejben. Volt olyan tanítványom is, aki az asztal alatt bujkált, és onnan mondta el a verset, amit megtanult. Ha bármit kérdeztem tőle, akkor tudta a választ, de csak az asztal alól mondta meg. Tudtam, hogy a figyelme velem van és dolgozik, csak neki másra volt szüksége. Miért ne válaszolhatna egy gyerek az asztal alól?
Fotó: Neményi Márton
„Egy tanító néni munkája a legkreatívabb a világon”
A pedagógus a tehetséggondozás ügyét tartja az egyik legfőbb küldetésének, azon dolgozik, hogy minél több információt juttasson el a szülőkhöz ebben a témában. Többek között azt is, hogy voltak és vannak ingyenesen elérhető lehetőségek is a tehetséges gyerekek számára, csak kevesen tudnak róluk. A MATEHETSZ tutoraként sok fiatallal dolgozott, akik pályázat útján kerültek a programba, és lehetőségük volt ösztöndíjprogramban is részt venni. Vagy például azt, hogy a kerületi Pedagógiai Szakszolgálatoknak van tehetséggondozó koordinátora – Andrea a 13. kerületben az –, akinek az a feladata, hogy azokat a gyerekeket, akiket a tanítók, szülők küldenek, mert úgy látják, hogy tehetségesek, beazonosítják, majd a szülőket tanácsokkal látják el. Andrea ennél tovább is gondolkodik, és nemrég indított egy tehetséggondozó csoportot a kerületi gyerekek számára.
„Ketten végezzük a csoport fejlesztését egy pszichológussal – mondja Andrea. – Sok tájékoztató programot tartottam már az évek során, szülői fórumokat is, amelyekre rendszerint úgy jönnek el a szülők, hogy ott ébrednek rá, hogy a saját gyerekük is lehet, hogy tehetséges. Mesélte egy szülő, hogy a gyermeke behordta a lexikont a vécébe, és alig győzte utána a szülő vissza hordani, majd leszidta a gyermeket.
Ezután jött a megdöbbenés, amikor arra kértem, hogy hagyja ott azt a lexikont, ne gátolja az érdeklődését!
Egy ilyen fórumon ismerkedtem meg egy édesapával, aki vak kislányának tehetségfejlesztéséről beszélt. Ezek a találkozások nem csak a szülőknek adnak ismereteket, hanem nekem is.”
Fotó: Neményi Márton
Amikor a magyar oktatás nehézségeiről, a mostoha körülményekről kérdeztem, Andrea azt reagálta, hogy nem ér rá arra várni, hogy kívülről változzanak a körülmények, őt az hajtja, hogy a gyerekeknek mit tud most nyújtani: „Várhatjuk, hogy a körülmények javuljanak, csak közben felnő egy újabb generáció, akinek szüksége van jó pedagógusokra – teszi hozzá Andrea, aki szerint a tanári pálya kifejezetten vonzó. – Valljuk be őszintén, egy tanító néni munkája a legkreatívabb a világon. Egy tanító mindenféle területen dolgozik, a matektól magyaron át a testnevelésig van lehetősége kreatívnak lenni, így sosem unalmas ez a szakma.”
„Egy gyerek okkal viselkedik úgy, ahogy”
A pedagógus a 34 év alatt mindenféle gyerekkel, szülővel találkozott, emlékei szerint pályája kezdetén egész más volt még a tanítókhoz a hozzáállás mind a szülők, mind pedig a gyerekek részéről. A szülők ma már többféle okból nagyon elfoglaltak, a tanítóknak ezért nagyobb mértékben jut egyfajta pótszülői szerep. Andreának volt nem egy olyan gyerek a keze alatt, akinek soha nem meséltek otthon, tőle hallottak először felolvasva mesét. Vagy az is előfordul, hogy egy elsős gyereknek meg kell mutatni, hogy a könyv nem tablet, és nem tudja az ujjával húzva irányítani, hogy mit lásson benne. Nem a szülők hibája, hanem a mai világ változott meg annyira, hogy alig tudnak lépést tartani ezzel a tempóval. A gyerekek is mások lettek, ma már máshogy kell hozzájuk közelíteni tanárként is.
„Az, hogy egy pedagógust a gyerek csak azért tisztel, mert a tekintélyelvűség érvényesül és a pedagógus kiköveteli magának, hogy »márpedig én vagyok a tanár«” – ez már nem működik.
A mai gyerekeket partnerként kell kezelni, szeretettel kell feléjük fordulni, így kialakulhat velük egy kölcsönös tisztelet és bizalom, ami nem a tekintélyen alapul. Ezek a gyerekek nem egy előadót várnak a tanítási órára.
„De szerintem ennyi a különbség a régi és a mai gyerekek között, más magatartásbeli változást nem tapasztalok” – mondja Andrea arra a kérdésre, hogy szerinte igaz-e az alfa generációra, hogy szemtelenek és tiszteletlenek. Hozzáteszi, hogy abban is mások a gyerekek, hogy össze vannak nőve az internettel, rengeteg villámgyors inger éri őket, ezért is kell velük inkább projektekben gondolkodni, nem pedig a frontális tanítást erőltetve kényszeríteni a gyerekeket a csendben ülésre az órákon. „Kirívó magatartású gyerekek mindig is voltak – teszi hozzá Andrea. – Ez nem generációs kérdés. A »Bezzeg az én időmben!« szlogen minden generációnál elhangzik.
Egy gyerek okkal viselkedik úgy, ahogy. A mi feladatunk, hogy megpróbáljuk kideríteni az okokat.
A tanítványok pedig meghálálják, hogy Andrea ilyen nyitottsággal és érdeklődéssel fordul feléjük, a pedagógus rengeteg gyereket őriz a szívében, akik már felnőttként gyakran visszatérnek hozzá. A járvány után szülői szervezésre három generáció – volt, akkori, és leendő tanítványok – lepték meg szüleikkel az iskolaudvaron virággal pedagógusnap alkalmából váratlanul.
Fotó: Neményi Márton
„Vannak volt tanítványok, akikkel tartjuk a kapcsolatot, például van egy kislány, aki ma már a Honvédkórházban szívsebész, pici kora óta ismerem, tanítottam őt. Van olyan volt tanítványom is, aki jogi pályára ment, és van, aki a saját gyerekét abba az iskolába hozta, ahol ő volt az én tanítványom. A kisfia nagyon büszke volt rá, hogy én tanítottam régen az édesapját. Vagy olyan is van, aki tanító lett, és a mai napig tanít, nagyon nagy elismerés volt, amikor elújságolta nekem, hogy tanító lett belőle. Ezek csodálatos élmények.”
„Ezt érzi belül az ember”
Amellett, hogy hálás feladat a gyerekek miatt a tanítás, azért azt is meg kell említeni, hogy ez nem az a szakma, amelyben hátra lehet hagyni a napi munkát a munkaidő végén. És nemcsak a pedagógusok, hanem általában az egész családjuk is nyakig elmerül az iskolai feladatokban. Andreánál a szülei, férje és lánya végig a háttérből segítették a pedagógus munkáját, hol azzal, hogy a férje megszerelte az iskolában a leszakadt szekrényajtót, táborozni kísérte, szállította a gyerekek csomagjait, hol pedig azzal, hogy lánya, aki ma már egyetemista, laminálta Andrea elsőseinek a névtáblákat az évnyitó napján.
És persze nem lehet azt sem megtenni tanárként, hogy nem reagál egy szülőnek, ha bajban van az osztályába járó gyerek – bár ez utóbbival kapcsolatban érdemes határokat szabni. Alapvetően azonban Andrea szerint a szülőkkel sincs semmi baj, ha partnerként kezelik egymást, és együttműködésre törekszenek, akkor nincsenek konfliktusok. „Ha partner az iskola és a szülő partnere az iskolának, akkor közösen képesek vagyunk a gyermeket megfelelően motiválni. Ehhez fontos ismerni a tanuló érdeklődését. Ha tudom azt, hogy imádja a vulkánokat, és épp nem akar rajzolni rajzórán, akkor megkérhetem, hogy rajzoljon vulkánt, amihez már nagyobb kedve lesz.
Kulcsfontosságú, hogy partnerek legyünk a szülőkkel.
Fotó: Neményi Márton
Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy a gyerek helyett végeznek el feladatokat a szülei, legyen szó házi feladatról vagy különböző projektekről – teszi hozzá a pedagógus. – Ez is az időhiány miatt fordulhat elő. Gyorsabb, ha megcsinálja anya vagy apa. Nem egyszer vettem észre, hogy a házi feladatot nem a gyerek írta, mert ez a könnyebbik út, nem kell vívni a gyerekkel otthon. És akkor megírja helyette, megcsinálja helyette, elintézi helyette, ami nem igazán viszi előre a gyereket. Nagyon fontos, hogy a szülő ne így nyújtson támogatást!”
Ahogy a beszélgetés vége felé közeledünk, visszatérünk a kérdésre, hogy mi tartotta Andreát a pályán, és milyen tervei vannak az előtte álló évekre? A pedagógus azonnal rávágja, hogy marad az iskolában, nem is tudna mihez kezdeni magával a szakmája nélkül. „Ezt érzi belül az ember, hogy neki itt dolga van. Nem tudom elképzelni magam az iskola, a tanítás nélkül!”
